bezár

Másodszori nekifutásra

A kudarcainkról nem szívesen beszélünk a nagy nyilvánosság előtt. Tóth Csaba és felesége, Várdai Julianna mégis vállalkozott rá, mert bíznak benne, hogy lesznek olyanok, akik tanulni tudnak a hibáikból. „Ha csak egyetlen házasságot is meg tudunk menteni, már megérte” – mondják, és belekezdenek a történetükbe.

Julcsi tizenhat, Csaba pedig húszéves volt, amikor megismerkedtek. Egy vidéki kisváros zenekarában játszottak együtt. Csaba nagycsaládból származott, hat testvére van. Julcsi az anyukájával élt kettesben; tízéves volt, amikor elveszítette az édesapját. Többévi ismeretség után jegyezték el egymást, és rá egy évre, 2006 augusztusában kötöttek házasságot – nagy lagzi keretében. Ám ez nem volt garancia a későbbi boldogságra…

– Utólag már látjuk, hogy milyen hibákat követtünk el, de akkoriban valahogy nem tűntek fel – mondja Csaba. – Az első pár hónap után úgy alakult, hogy én szinte csak kéthetente voltam otthon, mert akkoriban több száz kilométerre, Budapestre és Pécsre szólított a munkám, Julcsi pedig a debreceni orvostudományi egyetemet végezte. Alig láttuk egymást. Ráadásul én pörgős típusú ember vagyok, szeretem a társaságot, ő pedig zárkózottabb természetű. Úgy foglalnám össze, hogy az eltérő családi környezetünk, a különböző habitusunk, a kevés kommunikáció és a sok távol töltött idő lassan kezdte aláásni a kapcsolatunkat.

– Jöttek a problémák, de mivel alig találkoztunk, nem tudtuk megbeszélni és így megoldani sem őket. Emiatt a feszültség csak nőtt mindkettőnkben – veszi át a szót Julcsi. – Ráadásul amikor Csaba végre hazajött hétvégén, még az alatt a kis idő alatt is elment a zenekarba játszani, amit én nehezményeztem. Egyre többet veszekedtünk. Nem tudtuk, hogyan kellene egymáshoz alkalmazkodnunk, és nem volt senki körülöttünk, akinek el tudtuk volna mondani a gondjainkat. Így adódhatott, hogy Csaba szép lassan talált valakit, akivel megoszthatta a problémáit, aki meghallgatta őt, és együttérzett vele – egy másik lányt…

Valami végleg eltörött

A felhők tehát gyűltek a házasságuk felett, mégsem kértek segítséget, csak sodródtak az eseményekkel. Egy idő után úgy tűnt, hogy valami végleg eltört kettejük között. Mindketten fájdalommal emlékeznek vissza erre az időszakra.

– A gyülekezetben semmi sem látszott rajtunk. Nem szóltunk senkinek. Én úgy látom, hogy a keresztények körében még nagyobb a hallgatás ezen a téren. Amikor egy hívő házasság bajba kerül, az sokszor csak a huszonötödik órában derül ki, amikor már alig van remény a segítségre – jegyzi meg szomorúan Csaba.

Végül a rengeteg otthoni feszültség, a kimondatlan problémák és az „úgysem változik meg” keserűsége azt eredményezték, hogy hét év után elváltak. Julcsi maradt a közös házban, Csaba pedig visszaköltözött a szüleihez.

Julcsi továbbra is járt a gyülekezetükbe, Csaba viszont – érthető okokból – nem. Hívő édesanyját és a családját nagyon megviselte mindaz, ami történt. Mint később kiderült, az anyukája egy imakört indított, és még azután is folyamatosan imádkozott értük, hogy kimondták a válást.

Csaba egyedül maradt, magába roskadt, és ebben az összetört helyzetben szólította meg őt Isten. Jelentkezett a Válóháló – egy elváltak között szolgáló, felekezetközi misszió – nyári táborába, hogy kezelni tudja a benne kialakult vihart. Hatalmas segítséget jelentett neki az, hogy ebben a közegben végre szabadon beszélhetett a problémáiról, értékes tanításokat hallott, és feltehette a kérdéseit.

– Megkérdeztem egy ott szolgáló pásztort a helyzetemmel kapcsolatban. Vajon mit szeretne az életemmel Isten, házasodhatok-e újra? Azt a választ kaptam tőle, hogy ha elválok, akkor maradjak egyedül. Ha újraházasodom, akkor csak az elsővel. Az, hogy Isten eltűr kegyelemből mást, nem azt jelenti, hogy ő azt szeretné. Ezen elgondolkoztam, mert addig úgy éreztem, hogy a Julcsival való kapcsolatom sosem javulhat meg. Rosszul választottam, nem őt kellett volna feleségül vennem. Valahogy úgy képzeltem, hogy Isten ezért azt mondja majd: „Jó, akkor keresek neked egy másik hozzád illőt.”

Most jön a jó bor…

Csaba végül megkérte az egyik bátyját, hogy beszéljen Julcsival, hátha vele hajlandó lenne szóba állni, mivel kettőjük között teljesen megszűnt a kommunikáció. Egy találkozót szeretett volna kérni tőle, ahol tisztázhatnának pár kérdést. Julcsi azonban hallani sem akart erről:

– Más se hiányzott akkor nekem! Áprilisban mondták ki a válásunkat, én júliusban lettem harmincéves. Megviselt, mert belegondoltam, hogy itt vagyok ennyi idősen, és se férjem, se gyerekem, holott nagycsaládról álmodtam. Tele voltam sebekkel. Ráadásul novemberben várt rám a szakvizsgám. Amikor Csaba nem hagyott békén, és kitartóan üzengetett tovább, beleegyeztem, hogy találkozzunk, de arra kértem, hogy majd csak a vizsgám után. Végül decemberben ültünk le, de láttuk, hogy mindig visszatérünk a kályhához, és ugyanott akadunk el. Megegyeztünk abban, hogy külső segítségre lenne szükségünk. Dr. Szarka Miklós lelkész-családterapeutához irányítottak minket, akihez havonta-kéthavonta feljártunk Budapestre. Rengeteget köszönhetünk neki.

– Hálásak vagyunk a hatalmas gyógyulásért, amelyhez hozzásegített minket – veszi át a szót Csaba. – Külső segítség nélkül ez nem ment volna. Miklós bácsi néha együtt, néha külön-külön ült le velünk, és rávezetett minket arra, hogy ne beszéljünk el egymás mellett, hanem tanuljunk meg helyesen kommunikálni. Ne a másikat akarjuk megváltoztatni, hanem magunkat próbáljuk meg alkalmassá tenni. Ennek köszönhetően egy idő után már nem egymást vádoltuk.

Csabáék majdnem két évig jártak lelkigondozásra. Ez kívülről elég hosszú időnek tűnhet, de sok helyrehoznivalójuk és gyógyulnivalójuk akadt, míg végül kis lépésekben eljutottak oda, hogy szeretnének újraházasodni. Nagy örömükre Miklós bácsi maga adta össze őket. A kánai menyegző kapcsán arról beszélt, hogy ők is először a rossz bort „tálalták fel”, vagyis a rossz részét itták meg a kapcsolatuknak, és csak most jön a jó bor…

– Nem volt automatikus a döntésünk, mert az ember egy ilyen hosszú folyamatban eljut oda, hogy „jó, megbocsátok neki, de vele kell-e élnem?”. Ez már egy másik kérdés! És nehéz volt a megbocsátás mellé azt is hozzávenni, hogy igen, sőt újrakezdjük az egészet együtt… – ismeri el Julcsi. – Sokszor még a hívő testvérek sem értettek meg engem. Hogyan hihetek újra Csabának? De én már tudom, hogy a boldogságomat nem tőle kell várnom, hanem Istentől. A vele való kapcsolatomat kell olyan szinten tartanom, hogy bármilyen helyzetben benne bízzak. Nem Csabába vetem már a bizalmam, hanem Istenbe.

– Összeveszni, elrontani ketten is tudunk, de kibékülni csak Istennel együtt lehetséges – helyesel Csaba is.

„Újat főztünk”

Csaba és Julcsi úgy döntöttek, minden nehézség ellenére ugyanabba a gyülekezetbe mennek vissza, ahol „elbuktak”, és ahol ismerték őket. Úgy voltak vele, hogy ne csak azt lássák, hogy miként romlott el a házasságuk, hanem azt is, hogy Isten hogyan építi újra.

– Ha máshova megyünk, akkor messziről jött emberként azt mondunk, amit akarunk. Mi ott akartunk helyreállni, ahol a sok rosszat is tudták rólunk. Mert lehet, hogy sokan azt mondják, hogy a felmelegített töltött káposzta nem jó, de mi újat főztünk.

A sors fintora és az élet érdekessége, hogy ugyanaz az anyakönyvvezető adta őket össze, mint sok évvel korábban, hiszen egy kisvárosban élnek. Meg is jegyezte, amikor valami papírokért kellett még menniük: „… és odamennek, tudják, a szokásos helyre… Jaj, bocsánat!”

Azóta már előfordult, hogy ők próbáltak egy másik elvált párnak segíteni, hiszen megtapasztalták, hogy egy külső „szem” bizony sokat tehet azért, hogy ne akadjon el mindig ugyanott a párbeszéd. A Csaba és Julcsi közötti kommunikációt szerencsére ma már legfeljebb egyvalami tudja megakasztani: Enikő kislányuk gőgicsélése, aki egy évvel a második házasságkötésük után született. Még épp időben: talán teljesülhet az álmuk, hogy nagycsaláddá váljanak…

A cikk a Family magazin 2019. évi Házasság különszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal