bezár

Van-e élet harmincon túl?

Az egész A Kilimandzsáró havával kezdődött. Huszonkilenc éves koráig a nő azt gondolta magáról, hogy fiatal, tűrhetően szép, és hogy rengeteg ideje van mindenre, hiszen az élete valójában még el sem kezdődött. Számtalan dologról képzelte azt, hogy majd egyszer megteszi, kipróbálja, elmondja, megírja… Harmincévesen aztán váratlanul borzasztóan öregnek kezdte érezni magát. Elhitte a médiának, hogy három terhesség és négy gyerek után visszafordíthatatlanul csúnya, hogy rajta már csak a plasztikai sebész segíthet, ha egyáltalán… Hogy divatjamúlt, amiért hamar férjhez ment, és hogy csak egy férfit ismert úgy igazán.

Úgy érezte, az élet rohamléptekkel suhan el mellette, míg ő bambán követi csak nyomon a Facebookon, hogy ismerősei milyen zugait hódítják meg a világnak, miközben ő a gyerekszoba bordó szőnyegén ücsörögve Duplo kockákból épít (lég)várakat. Amikor pedig egy internetes cikk mellett egy erőszakosan vibráló, agresszív reklám rákérdezett, hogy szerinte van-e élet harminc után, egészen elkeseredett. Aztán kezébe akadt az említett Hemingway-novelláskötet (melyet az ugyancsak harmincéves és ily módon rettentően öreg barátnőjétől kapott), és az afrikai szafarin haldokló író gondolatainak olvasása közben érdekes elhatározásra jutott. Úgy döntött, írni fog. Megint.

Legelőször is átprogramozott néhány dolgot a fejében, törölte az összes „majd” és „ha” szócskát, és helyükre a „most” és „amikor” kifejezést illesztette be, száműzte a „bárcsak” szóval kezdődő mondatokat, és helyettük „bizonyosan” kezdetűeket kezdett használni. Már ez az alapos nagytakarítás is sokat lendített kedélyállapotán, ami azonban azt követte, egészen felvillanyozta. Félretette a felmosórongyot és a fakanalat, és fittyet hányva az egészségguruk tilalmaira és a kalóriákban rejlő halálos veszélyre, rendelt egy pizzát, nem főzött. Gyerekeit a konyhaasztalhoz ültette egy csomag bontatlan színes gyurmával, rajzlapokkal és néhány marék filctollal (úgy számolta, ez legalább harminc percre leköti őket anélkül, hogy lebontanák a házat, vagy egymás torkának esnének). Lábainak egy könnyed mozdulatával félrerúgta útjából az éjszaka termését, néhány gombóccá hajtogatott pelenkát, majd úgy, ahogy volt, hálóingben felment a padlásra.

Előkotorta a középiskolás évei alatt írt verseit, novelláit, regénykezdeményét, amelyeket annak ellenére megőrzött, hogy a férje a beköltözésükkor tűzre akarta őket hányni, mondván, hogy anélkül is van elég tárolnivaló „kacatjuk”. A talált papírok felét használhatatlannak, kínosnak, sőt kényelmetlenül rossznak találta, ezért kihajította (ezúttal önként), de meglepődve tapasztalta, hogy néhány gondolat és érzés semmit sem változott benne tizenhat éves kora óta, amikor még valóban előtte volt az élet, és ezzel az internetes reklám is egyetértett volna.

Az értékes lelettel a hóna alatt leegyensúlyozott az ingatag létrán, mert a pizzás fiú már harmadszor nyomta meg a csengőt, a gyerekek (lovagok) pedig gyurmával (tűzgolyókkal) kezdték dobálni a macskát (sárkányt) egy saját készítésű parittya segítségével, amelyet filctollakból és az amúgy tiltott zónának számító varrós dobozból eltulajdonított nadrággumiból alkottak. Miközben kifizette a kétes értékű ebédet, melynek egyébként isteni illata volt, arra gondolt, milyen kreatívak a gyerekei, micsoda fantáziájuk van, és milyen ügyesen összedolgoztak a gép megépítése közben, aztán miután bement, összeszidta őket, és elmesélte, hogy az állatokat nem szabad bántani, a varróeszközök pedig nem gyerek kezébe valók, és magában szentül megfogadta, hogy nem kapcsolja be többé a Minimaxot.

Megetette, majd egy rövid (és két kikönyörgött hosszú) mese után lefektette őket délutáni pihenőjükre. Magának készített egy ugyancsak vitatható minőségű, instant „háromazegyben” kávét, amelyet felturbózott egy kiskanálnyi kakaóporral és egy késhegynyi fahéjjal (így lett „ötazegyben”), aztán mert nem hagyta nyugodni az elvégzetlen házimunka, felmosta a padlót, és kiteregette a ruhákat, elmosogatott. Élvezve a létrejött rendet (és csendet), magához vette a tetőtérből zsákmányolt papírokat, felkuporodott a kanapéra, kényelmes fészket rakott díszpárnákból, magára húzta a puha, zöld csíkos polártakarót, helyet szorított a fészkét megkívánó, dorombolva dörgölőző narancssárga macskának, és elindult visszafelé az időben, hogy megismerkedjen saját magával, és megtudja, lehet-e kezdeni valamit kamaszkori lázadása gyümölcseivel. Miután átrágta magát az irományok ötven százalékán, leküzdhetetlen álmosság tört rá, és mert az éjszaka négyszer kelt fel a legkisebbhez, hogy megszoptassa, kétszer a legnagyobbhoz, mert pisilnie kellett, egyszer pedig az ikrekhez, mert rosszat álmodtak, pillanatokon belül elaludt.

Hát igen, nem azon a napon lett belőle író. És másnap sem, mert az egyik középső gyerek éjszakára belázasodott, így az írások a kanapé melletti újságtartóba kerültek, ahonnan harmadnap a legnagyobb elővette őket, és megörülve a „rajzlapoknak”, sárkányokat meg dinoszauruszokat rajzolt a hátoldalukra. Amelyikre nem került sem sárkány, sem dínó, abból papírhajót hajtogatott, és teleengedve a földszinti kádat tengeri ütközetet rögtönzött. Azért jó volt eljátszani a gondolattal, hogy vannak még rejtett tartalékai, hogy nem öreg, hogy vannak lehetőségei, csak ki kell(ene) használnia őket.

Amikor pedig legközelebb rákiabált az a bosszantó reklám az interneten, és sürgető vibrálások közepette tudakolta, hogy hisz-e a harminc utáni életben, már nem keseredett el. Mosolyogva körülnézett az otthonában. A gyerekei a konyhaasztalnál ültek, ajándékot rajzoltak nagyanyó névnapjára, és csak néha vesztek össze azon, kinél legyen a piros filctoll. A férje a nappali kanapéján aludt, nemrég jött haza a munkából, legkisebbje pedig négykézláb, sikongatva kergette az ikrek születésnapjáról megmaradt világoskék lufit szerte a lakásban. Kikapcsolta a számítógépet, és felállt, hogy kivegye az elkészült kenyeret a sütőből, az illata az egész házat betöltötte. A konyha felé menet megigazított néhány lecsúszott ruhát a szárítón, visszadobott egy kipottyant csörgőt a járókába, végigsimított az ásítozó narancssárga macskán, karjába vette a kisfiút lufistul, megcsodálta az elkészült névnapi alkotásokat, és már biztosan tudta a választ a kérdésre. Hogy van-e élet harminc után? Igen. Ez az. Nem is lehetne másképp.

A cikk a Family magazin 2019/1. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal