Szeretnénk a legtöbbet kihozni az életünkből. A boldogság, siker és áldás utáni rohanásból azonban sokszor kiégve, kimerülten, betegen eszmélünk. Ebben a teljesítményorientált, hajszolt világban egyre többen felfigyelnek az északi jóléti társadalmak kiegyensúlyozottabb életmódjára, mértékletességére. Pedig ezek az áldások évezredek óta el vannak készítve Isten gyermekei számára. Ami a dánoknál a hygge, a svédeknél a lagom, az számunkra a nyugalom napja – sőt annál jóval több.
Mit jelent nekem a nyugalomnap? Van ilyen az életemben? Mire használom? Megszentelem? Mire szentelem? Megnyugszom akkor a teendőimtől, kedvteléseimtől, bármitől? Vagy csak másképp teszek-veszek, másképp rohanok tovább, mint a hét többi napján?
Éveken át foglalkoztatott a kérdés, és nem nagyon jutottam előre a megvalósításban. Tudtam, hogy a nyugalomnapot Isten nem véletlenül adta. Tudtam, hogy nem ellenem, hanem értem szerezte. Tudtam, hogy nem egy további teher, elvárás akar lenni zsúfolt életemben, hanem ha valóságosan képes vagyok megszentelni – azaz elkülöníteni, félretenni – ezt a napot, akkor áldás lesz számomra. Életmentő áldás, mely kiegyensúlyozottabbá, mélyebbé, nyugodtabbá, erősebbé, egészségesebbé tehet.
Tudtam, de – lelkészfeleségként, akinek hétvégén kell a legaktívabbnak lennie, illetve sajtósként, akit a média vasárnap is keres, na meg négy gyerek mellett – képtelenségnek tűnt, hogy lenyugodjak vasárnap. S ha már a nyugalomnap nagyobb része úgyis teendőkkel telt, szép lassan az is belefért, hogy délután még elszaladtunk beszerezni a szükséges dolgokat, bedobtam egy mosást a gépbe, vagy megszerveztem a következő hetet. Így veszítettem el lassan azt a szabadságot és nyugalmat, amelyet az Istennel való járás ajándékaként kaphattam volna. Pedig ő azt mondja: „A nyugalom napjait is nekik adtam, annak jeléül, hogy van közünk egymáshoz.” (Ez 20,12) Ez azért nyugtalanított, mert életem egyik legfontosabb célkitűzése, hogy nagyon is közünk legyen egymáshoz.
Nagy javulás akkor sem történt, amikor két éve otthagytam a munkámat, elköltöztünk a gyülekezeti házból, és a gyerekek zöme is kirepült már a családi fészekből.
Döntés kérdése
A közelmúltban egy tel-avivi zsidó fiú járt nálunk vendégségben. Péntek este érkezett, így a vacsoránál elmesélte, hogy mit is jelent egy hithű zsidó család életében a sabbát. Péntek délután leáll az élet. Szombat estig nem interneteznek, nem facebookoznak, nem néznek tévét, nem hallgatnak zenét, csak énekelnek. Nem hívják egymást telefonon. Természetesen semmit sem dolgoznak. A legtöbb helyen a tömegközlekedési eszközök sem járnak, lenyugszik az élet. Befelé és felfelé figyelnek. A férfiak elmennek a zsinagógába. A nők otthon imádkoznak. Amikor a férfiak hazatérnek, meggyújtják a gyertyát, és elkezdődik a vacsora. Közben is imádkoznak, néha másfél órát vagy többet is. Körbeadják a Tórát, és mindenki sorban olvassa. Beszélgetnek. Együtt van a család. A vacsora végén a férfiak imádkoznak. Szombat reggel a férfiak újra elmennek a zsinagógába. Az ima után újra közösen étkezik a család, ugyanígy a sabbát végén is. Szombat este kapcsolják csak be a zenét, és hangosan is ünnepelnek.
Elképzeltem, milyen lenne az élet, ha minden hetünk igazi lelassulással, elcsendesedéssel, befelé és felfelé fordulással, egy ünneppel kezdődne. Visszagondoltam a nagyszüleimre, akik szombat déltől már a vasárnapra készültek. Estére kész volt a másnapi ebéd, fel volt söpörve az udvar, rendbe volt téve a lakás, ki volt készítve az ünneplőruha. A szomszédok gyakran megjegyezték, milyen jó is nekik, hogy minden vasárnap ünneplőbe öltözve együtt sétál a család a gyülekezetbe. Hová lettek azok a boldog békeidők? Hogyan szorult ki mára a nyugalom a nyugalomnapból? Aznap döntöttem el, hogy változtatni fogok, és a változást a gondolkodásomban, hozzáállásomban kezdem. Ézsaiás könyvét olvasva (58,13–14) a következő elhatározásokra jutottam:
- Nem végzem a munkámat a nyugalom napján.
- Nem intézem az ügyeimet, nem tárgyalok róluk.
- Nem agyalok a munkámon.
- Pihenek. Alszom vagy sétálok. Kimegyek a természetbe.
- Érzelmileg töltekezem. Időt töltök a szeretteimmel, barátaimmal, olyanokkal, akik engem is feltöltenek.
- Ez a nap az Úr napja. Mikor máskor kerülne a lelki életem a középpontba? Nem maradok távol Isten házától, népétől, szívétől.
- Dicsérem és imádom őt, és engedem, hogy átformálja a szívem.
- Ünneplőbe öltöztetem a családomat, az asztalt… A szebb és hosszabb úton jövünk haza a gyülekezetből, mert ez a nap más, mint a többi.
Mondj fel a hajcsárnak!
A Teremtő maga is megpihent munkájából, és a hetedik napot erre különítette el nekünk. Az Egyiptomból való szabadulást követően népe számára a törvényben is megerősítette a jelentőségét: „Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de erős kézzel és kinyújtott karral kihozott onnan téged Istened, az Úr. Ezért parancsolta neked Istened, az Úr, hogy tartsd meg a nyugalom napját.” (5Móz 5,15) A nyugalom annak emlékére adatott, hogy valaha szolgák voltunk, és azért is, hogy ne sodródjunk vissza a szolgaságba. Krisztus szabadságra szabadított meg minket, nem egy más típusú függőségre, szolgaságra. A szolgai múlt velejárója azonban, hogy az ember könnyen újra fogságra adja a fejét. Talán nem térünk vissza ugyanahhoz a rabszolgatartóhoz, de nem árt számolni ezzel a hajlamunkkal.
Valaki egyszer úgy fogalmazott: „Isten népe kiment Egyiptomból, de Egyiptom nem ment ki belőlük.” Nem elég a régi fogvatartóknak búcsút inteni, a szívünkben és a gondolkodásunkban is el kell jutni a szabadságra. Szakítani a megfelelési és teljesítménykényszerrel, az űzöttséggel, az újabb és újabb listákkal. Felmondani a bennünk élő hajcsárnak is. Mert a folytonos rohanás csak kiégéshez, kimerüléshez vezet. Sokunknak meg kell tanulnunk bűntudat nélkül pihenni, hogy egész lényünk, a testünk, a lelkünk és a szellemünk is regenerálódjon.
Kényszerpihenő vagy helyreállás?
A testünk Isten Lelkének a temploma. Nem mindegy, milyen állapotban tartjuk. Még az Istennek való szolgálat sem mentesít a fizikai törvényszerűségek alól. A vetés és aratás törvénye itt is működik. Ha a testet nem jól gondozzuk, előbb-utóbb fizikai vagy lelki megbetegedéseket kell majd „aratnunk”. Vajon hányszor kellett Istennek influenzával, húzódásokkal pihenőre küldenie bennünket? Ne várjuk meg a kényszerpihenőt! A pihenés nem feltétlenül jelent passzivitást, tétlenséget, inkább egyfajta helyreállítást. Az ülőmunkát végző ember számára létfontosságú a rendszeres mozgás, az aktív pihenés. Valami olyan, ami kikapcsol, távol tart a mindennapi rutintól, így lehetővé teszi, hogy új benyomások érjenek, új érzések, gondolatok szülessenek bennünk.
A léleknek is szüksége van arra, hogy megpihenjen. Az információs társadalomban, ahol minden percben újabb impulzusok érnek, tudatosan kell rendszeresen szakítanunk arra időt, hogy megüresítsük az elménket, és így képesek legyünk másként látni a problémáinkat, a világot. Köztudott, hogy a kreativitáshoz is elengedhetetlen a pihenés, mert csak így tud az „isteni szikra” megszületni az agyban. A lélek regenerációjához a gondolkodáson túl az érzelmeinknek is meg kell újulniuk, fel kell töltődniük.
A nyugalom napja az Isten számára elkülönített idő. Mert az életünk több a testnél, a fizikai valóságnál, a külsőségeknél, a láthatónál. Ez az a nap, amelyet az Úr arra szerzett, hogy találkozzunk, időt töltsünk vele és az övéivel. Megálljunk, és képesek legyünk meghallani a hangját, mert csak nála csendesül le lelkünk (Zsolt 62,6). Ez az a találkozás, amely újra reménnyel, békességgel és örömmel tölt el minket. A helyreállás, korrekció helye és ideje, ahonnan újult erővel folytathatjuk a nekünk rendelt pályát.
A cikk a Family magazin 2019/2. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
