bezár

Ajtóstul a házba

„Nem találkoztunk mi már valahol?” – a filmekben általában ez a klasszikus „ismerkedős” szöveg, így indul a hős és a hősnő kapcsolata. Persze az életben ennél jóval szövevényesebbek is lehetnek az egymáshoz vezető utak. Sorozatunkban ilyen különleges megismerkedési történeteket mutatunk be – azzal a nem titkolt céllal, hogy a néha minden reményt feladó keresgélőket is bátorítsuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek…

Surányi János épp egy csalódáson volt túl tizennyolc évesen, amikor elhatározta, hogy nem szeretne károkat vagy fájdalmat okozni sem másnak, sem magának, és imádkozni kezdett azért, hogy a legközelebbi lány már csak az legyen, akit az Úr rendel mellé társnak. Volt egy kedves nyugdíjas pásztor, aki mentorálta és tanácsolta őt pár évig. Máig állítja, hogy ez rengeteget adott neki, ugyanis akkoriban nem nagyon voltak párkapcsolati könyvek, előadások, amelyek segítették volna a házasságra való felkészülésben.

Telt-múlt az idő, ő lassan már húszéves is elmúlt, amikor felfigyelt a gyülekezeti ifjúsági körben az alig tizenhat éves Melindára, akivel együtt szolgáltak egy keresztény zenei együttesben is, így többször utaztak együtt a próbákra és szolgálatokra. Természetes módon alakult az ismerkedés, és lassan formálódni kezdett benne, hogy igen, ő az! Csakhogy Melinda körül három másik fiú is elkezdett legyeskedni… 

– Hirtelen azt vettem észre, hogy négyen is a pástra léptünk – idézi fel Jani. – Éreztem, hogy Melinda lesz a feleségem, de attól féltem, hogy ha nem fedem fel a kártyáimat, ha nem jelzem a szándékaimat, akkor talán más előbb lecsap rá. Az egyik vasárnapi alkalom után ezért megkérdeztem tőle, hogy hazakísérhetem-e, mert beszélni szeretnék vele.

Melinda jókedvűen veti közbe:

– A másik három jelölt valójában nem is volt vetélytárs, de ezt Jani nem tudhatta, ugyanis nekem csak egy dolog volt fontos: hogy a jövendőbelimnek majd én legyek Isten után az első. Tehát aki egyszerre csapta a szelet másik két-három lánynak is, azt nem tudtam komolyan venni.

Túl korai?

Azon a bizonyos vasárnapon Jani elmondta Melindának, hogy ő nem skalpvadász, és részéről ez nem érzelmi fellángolás, hanem a jövendőbeli feleségeként tekint rá. Majd megkérdezte Melindától: mit gondol, mit szólnának a szülei, ha udvarolni kezdene neki?

– Erre szólni sem tudtam. Villámcsapásként ért. Feleségüüül? Én? Ki gondolt még erre tizenhat évesen? És mi az, hogy mit szólnának a szüleim?! Talán inkább én mit szólnék, nem? Elvégre mégiscsak rólam van szó – nekem kéne eldöntenem… És szinte nem is ismerem!

A szülők azonban örömmel fogadták Janit, és esélyt adtak az udvarlásnak, mert látták, hogy nagyon komoly, felelősségteljes és egyenes fiú a jelölt. A fiatalok tehát sokat találkoztak, beszélgettek, így két év alatt eljutottak odáig, hogy Jani Melinda szülei elé állt, hogy no… elérkezett a nagy nap, feleségül szeretné kérni a lányukat.

– Hát, az addigi jó kapcsolat hirtelen fagyossá vált… – emlékszik vissza Jani. – Túl korainak tartották ezt a lépést, és valljuk be, ez teljesen érthető. Én viszont nagyon határozott voltam, és Melinda is mellém állt. Közöltük, hogy márpedig mi most szeretnénk összeházasodni. Azt is elmondtam, hogy már gyűjtöttem annyi pénzt, hogy egy telket meg tudjunk venni az eljegyzés után, mert tizenhárom éves korom óta dolgozom.

A szülők szinte összetörtek a házasság hírére, hiszen Melindának évvesztesként még egy éve hátravolt a szakközépiskolában. A fiatalok azonban annak is utánajártak, hogy éppen akkor lépett életbe egy törvény, amely lehetővé tette, hogy a házasságkötés után is tanulhatott nappali tagozaton. A szülők aztán – látva, hogy milyen felelősségteljesen gondolkodnak, és valóban érett fejjel döntenek mindenben – nagy nehezen megbékéltek a tervükkel.

Álomruha – és majdnem tragédia

Az eljegyzés után nem sokkal Jani három hónapra Amerikába utazott. Egy csodaszép esküvőiruha-katalógust küldött Melindának – akkor még 1989-et írtunk, így a szocialista időkben igen nagy dolognak számított, hogy onnan választhatta ki a ruháját. Megírta a méreteit, és Jani már a készre szabott esküvői ruhával tért haza.

– Vagyis én úgy vettem meg a menyasszonyi ruhámat, hogy egyszer sem próbáltam fel, csak a katalógusban ráböktem – meséli nevetve Melinda.

Janinak az esküvőhöz még más emléke is fűződik:

– Amikor két nappal a nagy nap előtt kimentünk a testvérem elé Bécsbe a reptérre, a hazafelé vezető utunk majdnem tragédiába torkollott. A kocsink egyik gumija pont egy felüljáró tetején szétrobbant, és az autó kormányozhatatlanul a szalagkorlátnak csapódott. Milliméterek választottak el minket attól, hogy lezuhanjunk a mélybe. Az Úr azonban megtartott bennünket, még ha így ugrott is az esküvői autónk. De kit érdekelt! Az volt a fontos, hogy mindannyian élünk.

Egységben az erő

Melinda egy év múlva leérettségizett, majd egy évet dolgozott, aztán huszonkét esztendőn át főállású anya lett. A rákövetkező három és fél évben ugyanis négy lánnyal gyarapodott a családjuk. Igaz, a negyediket örökbe fogadták, de teljesen a sajátjuknak érzik. Amikor röviden erről kérdezem őket, csak annyit válaszolnak: „Ha valaki tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak. Ahol elfér három, ott a negyediknek is van hely.” Öt évvel később született még egy lányuk, majd kilenc évvel később egy fiuk is. Ma már négy vejjel is kiegészült a családjuk, így boldogan mesélik, hogy egy-egy ünnep alkalmával tizenhat fő is összegyűlik náluk, ők ugyanis a nagyszülőket is mindig beleértették a szűk családi körbe. 

– Mi, ha nyaralni mentünk, akkor is vittük magunkkal mindig a szüleinket is, ezért tizenkét fővel utaztunk. Nálunk a családi összefogás, az egység mindig első helyen volt. Azt akartuk a gyerekeinknek is átadni, hogy össze kell tartania a családnak, és segítenünk kell egymást. Nekünk sosem volt azzal sem gondunk, hogy ha elutazunk, ki vigyáz a gyerekekre, mert a nagyszülők egymással versenyeztek ezért a feladatért – mondják örömmel.

Amikor búcsúzáskor megkérdezem, hogy mit szóltak volna, ha valamelyik lányuknak tizenhat évesen kezdett volna udvarolni valaki, gondolkodás nélkül, egyszerre vágják rá: „Nem, az még korai!”. Ezen aztán maguk is nagyot nevetnek.

A cikk a Family magazin 2019/2. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal