Arról meglehetősen sok szó esik, hogy a gyerekeinket hogyan vezessük a hit útján, de vagyunk jó páran olyanok, akiknek egy másik küldetés is adatott: hogy a szüleinknek is elmondjuk az örömhírt. Ez legalább olyan nehéz feladat, mint egy lázadó kamaszt meggyőzni; gyakran ütközünk falakba, elutasításba. Az alábbi két történet főszereplői maguk is sokat imádkoztak, küzdöttek azért, hogy azok, akiknek az életüket köszönhetik, találkozhassanak az élet Urával. Ha másképp nem, hát a karjaikban átvigyék őket a túlpartra.
„Édesapám célba ért”
Nem hívő családban nőttem fel, pedig ez akár lehetséges is lett volna, ha nem szól közbe egy embert és nemzetet próbáló történelmi időszak a második világháború után. Édesapám egyszerű földműves emberek második gyermekeként látta meg a napvilágot. A családjuk román nemzetiségű, ortodox vallású volt. Apai nagyapám 1944-ben halt meg a fronton, és nagymamám három gyermekkel maradt egyedül. Fontosnak tartotta, hogy templomba járjanak, apukám gyermekként gyakran végzett kántori szolgálatot az ortodox pap mellett. A kommunista tudatformálás azonban a családomban is éreztette hatását. Lassan eltűnt a hit, Istenről nem beszéltek. Édesapám a katonaságtól való leszerelése után a Rendőrakadémiára ment Budapestre, majd körzeti megbízott lett Csanádpalotán. Ott ismerkedett meg és kötött házasságot anyukámmal. Édesanyámat katolikus templomban keresztelték, de az ő családja sem gyakorolta a vallását.
Mindezek ellenére én egészen kiskoromtól kerestem Istent. Négyéves korom körül egy éjjel felriadtam, és elkezdtem sírva kiabálni, hogy nem akarok meghalni. Nem lehet, hogy csak ennyi legyen az élet, kell, hogy valami célja legyen! Mivel a szüleim nem voltak hívő emberek, nem tudtam velük ezekről a kérdésekről beszélgetni. Tizenhat évesen Szegeden az egyik konzervatóriumi osztálytársam elhívott egy katolikus atyához. Éreztem, hogy nála megnyugtató válaszok vannak. Kaptam egy Bibliát is, amelyet lelkesen elkezdtem olvasni, de végül akkor ez a keresés abbamaradt. Vágytam az Istennel való kapcsolatra, ezért évekkel később megkeresztelkedtem, bérmálkoztam is, de nem tudtam abban a közösségben meggyökerezni.
Az édesanyám nem sokkal ezután meghalt, s ezzel újra foglalkoztatni kezdett a halál kérdése. Ebben a nehéz helyzetben csöngettek be hozzám a Jehova tanúi. Hét-nyolc évet töltöttem el a közösségükben, az ő tanaik szűrőjén keresztül kezdtem tanulmányozni a Bibliát is. A tanrendszereik gyönyörűen megálltak – mindaddig, amíg a középső gyermekemről ki nem derült, hogy Down-szindrómával és összetett szívfejlődési rendellenességgel született. Flórát meg kellett műteni, azonban a Jehova tanúi, illetve a gyermekeik nem fogadhatnak el vérkészítményt. Én mégis a beleegyezésemet adtam, hogy ha szükséges, adhatnak neki, így rettegve vártam a híreket a folyosón. „A műtét sikeres volt, nem kellett Flórának vért adnunk” – amikor az operáló orvos ezekkel a szavakkal lépett oda hozzám, nem tudhatta, hogy ez volt az imakérésem. Hiszen ott munkált bennem a félelem: azzal fenyegettek meg minket, hogy elkárhozhatunk mindketten. Egy pillanat alatt megértettem, hogy az én közvetlen, gyarló imádságomat meghallgatja Isten, nincs szükségem közbenjárókra.
Másik csodaként hazafelé menet a Ferenciek terén egy láthatatlan kéz odahúzott a könyvvásár egyik standjához, ahol egy Jehova tanúja voltam című könyvet találtam. Hazamentem, és minden Őrtorony és Ébredjetek! kiadványt kidobtam. Elkezdtem a Szentírást és Gyökössy Bandi bácsi írásait olvasni. Ezeken keresztül kezdett Isten talpra állítani, a múltbeli sebeimet bekötözni. Már tudtam, hogy kiben és kinek hiszek.
Amikor megtértem, újabb nehézségek és próbák következtek. Az öcsém 2002. január 26-án meghalt egy autóbalesetben, én pedig egyedül maradtam három kislánnyal: egy kiskamasszal, egy Down-szindrómás gyermekkel és egy újszülött kislánnyal. Az Úr Jézus viszont akkora erőt adott nekem, hogy talpon tudtam maradni. Ezt követően hatalmas vágy támadt a szívemben, hogy amit kaptam, átadjam másoknak is. Hódmezővásárhelyre költöztem a gyermekeimmel. Bekapcsolódtam az evangélikus gyülekezetbe, ahol kántorként, illetve az ifjúsági és gyermekmunkában szolgáltam, így kezdődött a kapcsolatom a helyi lelkésszel, Deák Lászlóval. Megtörve, megtépázva, elhagyatva találkoztam vele – eszem ágában sem volt újra férjhez menni, ám az Úr megadta azt a kegyelmet, hogy egymásra találtunk, és a gyerekeim családban nőhettek fel. Megtapasztalták, hogy nincs az a mélység, ahova Isten nem nyúl utánunk. Azért is meséltem el ilyen részletesen a történetem, mert ez óriási bizonyság volt az édesapám számára is, aki végig mellettem állt a nehézségekben.
Mindaz, amin keresztülmentem, hálára indított, és arra, hogy még inkább az Urat szolgáljam, ugyanakkor a családom iránti felelősség is ott munkált bennem. Pál apostol meglehetősen keményen fogalmaz: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” (1Tim 5,8) Édesapám egyre súlyosbodó betegségét látva különösen fontossá vált számomra ez a kérdés. Vajon gondoskodom-e róla is úgy, hogy az Úrhoz tudjam vezetni? Milyen sáfára vagyok én az idős apámnak? Gyakran emlegette öcsém elvesztését, nem tudta a halálát feldolgozni, és a betegsége miatt a saját halandósága is félelemmel töltötte el. Milyen lesz az odavezető út, mennyit fog szenvedni, és mi van utána? Mi értelme van az életünknek és az erőfeszítéseinknek, ha a végén mindent itt kell hagynunk? Nagyon sokat beszélgettünk ezekről a kérdésekről. A halál ténye kikerülhetetlenül a szemünk elé tárja életünk mulandóságát. Mindig elmondtam neki, hogy egyedül a Jézusba vetett hit teszi lehetővé, hogy legyőzzük a halált, nincs más megoldás, nincs más út. Azt is nagyon szerette, amikor egyházi énekeket énekeltem neki.
A halála napján, 2019. február 8-án délelőtt is ott ültem az ágya szélén. A félelme akkor múlt el igazán, amikor a Jézus, te égi szép kezdetű korált kezdtem énekelni neki. Imádkoztam érte, és ő mint egy kisgyermek aludt el a karomban, békességben. Édesapám elköltözött, de abban a bizonyosságban fejezte be földi életét, hogy célhoz ért.
A cikk a Family magazin 2019/2. lapszámában jelent meg.
