Papp Miklós hitről, hivatásról és házasságról
Tanszékvezető főiskolai tanár, görögkatolikus pap és háromgyermekes családapa. Etikai és párkapcsolati témájú, életszagú előadásain szinte egy gombostűt sem lehet leejteni, annyi az érdeklődő. Papp Miklóst a jó házasság alapjairól és a hivatásában rejlő örömökről, nehézségekről kérdeztük.
Egyszer azt mondta: a görögkatolikusok hidat képeznek a keleti ortodox és a nyugati, latin világ között. Családos papként Ön hidat képez a papi és a családos élet között is. Mivel jár mindez?
A görögkatolikusok a 17. században azzal a feltétellel csatlakoztak Rómához, hogy megtartják ősi, keleti szertartásaikat – a hagyományaikat, a jogot, a liturgiát – és azt, hogy leendő papjaik felszentelés előtt házasodhatnak. Ennek köszönhetően két „otthonom” van, és ez nagyon jó. Nős papként nemcsak gyóntathatok, vagyis meghallgathatom a családos emberek minden örömét és gondját, hanem magam is átélhetem őket. Mindez olyan többlettudást ad, amely gazdagítja a szolgálatomat. Szívesen beszélek etikai kérdésekről, de nagyon fontos szót ejteni a családos létről is. Az embereket és a médiát elsősorban az utóbbival – és azon belül is a szexualitással – kapcsolatos, kényes kérdések érdeklik, holott nem az a házasság legfontosabb területe. Az sokkal kevésbé szokta izgatni a közvéleményt, amikor a metafizikai ismeretelméletről, teológiai következtetésekről beszélünk, pedig a kettő nincs meg egymás nélkül: nem lehet stabilan beszélni kényes etikai témákról, családos életről, ha az elméleti háttér nincs rendben.
Ön mit gondol: mi a jó házasság alapja?
Véleményem szerint a legfontosabb tényező a közös értékrend. Ez folyamatosan alakul ki valakiben a gyermekkortól kezdve a szülők, az iskola, a sportklub, a cserkészet stb. hatására. Amíg egy fiatalnak nincs stabil értékrendje, addig alkalmatlan a házasságra, mert csak sodródik. Az elsődleges cél tehát ennek kialakítása, utána pedig találni kell egy olyan társat, akivel az nagyjából passzol. Az értékrendben vannak fontos és kevésbé fontos dolgok, és azt kell megkeresni, akivel a leglényegesebbek nagyjából egyeznek. Az olyan mondatok, mint hogy „a változatosság gyönyörködtet”, „az ellentétek vonzzák egymást”, nem igazak a legfőbb értékekre, például ha a hűség területén ellentétesen gondolkodunk, akkor az szétveri a házasságot.
Az életünk üzenet
Az értékrendünket kapjuk, vagy mi magunk alakítjuk ki?
Szerintem az értékrend olyan, mint a csillag. Nem mi rakjuk fel az égre, hanem Isten: a legfőbb értékek nem népszavazás eredményei, hanem isteni ajándékok. Mi egy életen át igyekszünk egyre jobban felismerni az értékek „csillagait” és hozzájuk szabni gyakorlati életvezetésünket. Az értékrendünk velünk él és változik, mindig kicsit más dolgok kerülnek előtérbe. Izgalmas kihívás, hogy egy házaspár értékrendje vajon együtt alakul-e tovább.
És hogyan adhatjuk át a gyermekeinknek a számunkra lényeges értékeket?
Alapvetően az életünkkel. Nem beszélni kell róluk, hanem élni kell őket, és akkor beépülnek a gyermekeinkbe. Amikor a szülő azt mondja: „már százszor megmondtam”, azzal az a baj, hogy miért kell százszor elmondania, illetve miért csak mondja. A szülőknek ott kell észnél lenniük, hogy ne csak szónokoljanak a számukra fontos értékekről, hanem valóban azok legyenek a középpontban, az átadás pedig élményszerű, életszerű legyen.
Például nem könnyű a munka szeretetét átadni. A mai gyermekek majdnem harmincéves korukig az iskolapadban ülnek, így nem csoda, hogy nehéz beállniuk a munka világába. Egészen pici koruktól kellene munkára nevelni őket. De hasonló a hitre való nevelés is. Ha én valóban értékként, nem pedig kényszerként élem meg a hitemet, akkor azt a gyermekem szívesen átveszi. Természetesen sok ellentétes hatás is éri a környezettől, de ha az otthon kapott alap stabil, akkor megmarad. És ne feledjük: nem vagyunk egyedül szülőként, vannak szövetségeseink, ahol a gyermekeink ugyanazokat az értékeket kaphatják meg, mint otthon: vannak keresztény iskolák, ifjúsági csoportok, egyházi közösségek. Az az okos szülő, aki úgy neveli a gyermekét, hogy szövetségeseket keres a feladathoz. De szövetségeseket a párkapcsolat ápolásához is érdemes keresnünk.
Ezt hogy érti?
A régi paraszti vagy polgári világban mintát és kontrollt adtak egymásnak az emberek. Például ha valaki csalta a feleségét, a többiek elítélték, szóltak, hogy ez nem helyes. A világháború után kialakult egy túlzott individualizáció, a hippikorszak után egy önkény. Ma a fiatal párok azonnal elköltöznek otthonról, sokszor nem tartoznak semmilyen közösséghez, nincs külső támaszuk, és nincsenek mintáik, sőt azt hiszik, nekik nem is kell tanulniuk másoktól. Aztán csodálkoznak, hogy elfárad a házasságuk, és elválnak. A támaszt bizony újra elő kell venni. Akkor vagyunk okosak, ha miután megtaláltuk a párunkat, nem zárkózunk el, hanem keressük a szövetségeseket. Ha nincs testvérünk, akkor keresünk „mesterségeset”: egy közösséget, amely megerősít. Ez azért is jó, mert ők nemcsak támogatnak, hanem kontrollálnak is: segítenek, de azt is jelzik, ha hibázunk. Velük nyilván elmegyünk bográcsozni, kirándulni is, tehát nemcsak lelki életet élünk együtt – vagyis van egy életszerű közösség körülöttünk. De az önként vállalt elszigetelődés mellett van egy szellemibb oka is a válásoknak.
Nem elég a pszichológia
Mire gondol?
Teológusként nyilván arra, hogy nagyon hiányzik a házasságokból a teológia – nem elég csak a pszichológiára támaszkodni. Ma azt látjuk, hogy féltudományos művek mindenhol elérhetőek, mindenki önjelölt pszichológussá válik, és rögtön ért mindenhez, de ez bizony nem elég. A pszichológia gyönyörű, ám empirikus tudomány. Vannak azonban magasabb szintű, nem embertől való értékek, amelyekkel a házasoknak ugyancsak foglalkozniuk kellene. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola A’ la carte programjára gyakorlatilag bárki bejelentkezhet, és egy minimális költség fejében belehallgathat például az etikai, filozófiai, liturgiai előadásokba. Van lehetőség arra is, hogy csak pár órára üljenek be, és arra is, hogy elvégezzenek egy fél vagy egész szemesztert.
Például etikából van egy olyan tétel a vizsgán, hogy „a bűn lejtője”. Hogyan csúszik le egy ember vagy egy házasság, ennek milyen fázisai vannak, és hogyan lehet felismerni, hogy mi történik velünk? Egyszer vizsgázott nálam ebből egy házaspár, egy középkorú férfi és a felesége, és végigsírták ezt a tételt. Megértették: az etika az életről szól, és ha többet tudnak róla, megújulhat a házasságuk. Mert nemcsak arról tanulunk, hogyan lehet lecsúszni, hanem arról is, hogy miként lehet a mélypontról felállni.
2012-ben hasonló céllal hoztuk létre a Családtudományi Intézetet is, ahol pszichológusok és teológusok együtt tartanak előadást különböző témákról. A két nézőpont szépen kiegészíti egymást. Félévente két-három ilyen alkalmat tartunk, és annyian jönnek, hogy sokszor a csilláron is lógnak.
Mitől ennyire népszerűek az előadások?
Tulajdonképpen a két tudomány párbeszédére teremtenek lehetőséget olyan, a családokat érintő témákról, mint az alkoholizmus, az agresszió, a konfliktuskezelés, a gyermeknevelés, a testvérek közötti kapcsolat, a férfi- és női szerepek, a családi spiritualitás vagy a nyaralás, pihenés fontossága. Úgy tűnik, az emberek ki vannak éhezve arra, hogy ezekről a kérdésekről még többet, még mélyebben halljanak, mint amennyit a vasárnapi prédikáció közben megtudnak. Az egyik legfontosabb üzenetünk az állandó fejlődés. Például a konfliktuskezelés is tanulható, s ajánlom mindenkinek, hogy négy-öt évente vizsgálja felül az eszközrendszerét.
Erre gyertek!
Ön azon kevés papok és előadók egyike, akik kényes témákról is szívesen beszélnek, így tart előadást a szexualitásról, a házasság előtti nemi életről is… Mit tapasztal, hogyan lehet ezekkel a témákkal megszólítani a mai fiatalokat?
A szexualitással kapcsolatban azt tanítom: a párok éljék meg „művészien”. Az erotikus kultúra országonként, szociológiai rétegenként és családonként is nagyon más, ezért a testi gyöngédség kultúráját minden párnak magának kell kitalálnia és kiépítenie. Ez is egy életre szóló, a halálunkig tartó munka.
A fiatalokkal kapcsolatban két dolgot kell szem előtt tartanunk: a tartalomból nem engedhetünk, hiszen az kétezer éve változatlan – a házassághoz egy férfire és egy nőre van szükség, illetve egy életre szóló döntésre –, viszont a formát nagyon jól kell megtalálni. Itt is érdemes szövetségeseket keresni, hiszen sokan vannak a fiatalok között, akik ügyesen elérnek tömegeket. A hálózatelmélet itt is érvényes: nem mindenki egyformán fontos a hálózatban, vannak, akik fontosabbak, mert rájuk többen figyelnek – az egyháznak pedig őket kell megtalálnia és „felhasználnia” a szexuáletikai tanítás terjesztésére.
Ami engem illet, nincsenek titkaim. Az előadásaimon sokat vetítek, és sokat viccelődöm, de ami ennél is fontosabb: úgy vélem, hogy nem szabad a fiatalokkal szemben kioktatónak, főleg gőgösnek lennünk, hanem meghívónak – vagyis azt kell közvetítenünk, hogy így érdemes élni, errefele gyertek. És ők vevők erre.
És mi a helyzet a saját házasságát, családját illetően?
A görögkatolikus papi házasság különleges, hiszen a társunkkal együtt vállaljuk a papi hivatást, az egyházközségben való szolgálatot és a sok költözést is. Mi például eddig hatszor költöztünk… Számos tapasztalatot és többletet ad a papi szolgálathoz a családos élet, hiszen megismerhetjük a női és a gyermeknevelési szempontokat is, de nyilván terhet és kihívást is jelent, hogy mindkét terület, a szolgálat és a család is jól működjön. Olyan társat, aki papnénak alkalmas, nem lehet akárhol találni. Egy rendes keresztény nő még nem biztos, hogy alkalmas erre a hivatásra, hiszen nemcsak a gyermekeinek, hanem kicsit a közösségnek is az anyja-papnéja lesz. A papné jó esetben múzsa, ugyanakkor kontroll is: ő az első, aki kritizálja például a prédikációt. Négy-öt év alatt minden papban kialakulnak a jól bevált szófordulatok; jó, ha a feleség nem hagyja a papot szürkévé válni. Muszáj fejlődni.
Ez az életforma a gyerekeknek is különleges státust, sőt hivatást is jelent. Azt szoktam mondani: a papság kegyelméből nekik is jut valami. Ők nem viselkedhetnek akárhogyan, nem lehetnek benne minden csínytevésben, példaképként kell szolgálniuk.
És a családi programok, a közös pihenés? Hiszen a pap akkor dolgozik, amikor mások pihennek…
Igen, a pap akkor pörög, amikor a polgári családok pihennek, és a szolgálat megterheli a saját családi életet. A karácsonyi együttlétet nekünk ügyesen kell megoldanunk, hogy jusson belőlünk a családnak és az egyházközségnek is. A hétvégi családi programokat illetően pedig az a megoldás, hogy a saját menetrendünk szerint élünk. Ki kell szakítanunk magunkat a világ menetrendjéből, és meg kell teremtenünk azt a minőségi időt, amikor csak ketten vagy a gyermekeinkkel vagyunk. Időnként kivesszük őket az iskolából is, és szervezünk egy családi napot, amikor társasozunk, úszunk, főzünk és beszélgetünk – vagyis azt tesszük, amit mindenki más is csinál egy átlagos hétvégén. A nyaralásra pedig van két hetünk. Ezt nálunk minden papnak érdemes kivennie, hogy testileg-lelkileg felüdüljön. A nyugati időfelfogás ugyanis arról szól, hogy valahonnan valahová eljutunk, mindig halad az idő. A keleti időfelfogás inkább az idő mögé akar nézni, megélni az idő mögötti örökkévalóságot. Megállni, kiszállni nem lehet, mert minden életszakaszon végig kell menni, viszont a nyaralásnak és a pihenésnek is megvan az értelme: az, hogy együtt vagyunk. Egész évben dolgozunk és fejlődünk, a nyaralás teológiája viszont arról szól: megállunk – és ez a mennyország előszobája, szó szerint.
A cikk a Family magazin 2019/2. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
