„Bárcsak tudnám, mi van ilyenkor a fejében! – sóhajtunk fel időnként a másik nem furcsaságain töprengve. – De jó lenne néha az ő szemüvegén keresztül is látni a világot vagy legalább egy-egy helyzetet!” Sorozatunkban a vállalkozó kedvű Parti házaspár tagjai erre tesznek kísérletet: elmesélik, hogy férjként vagy feleségként mi játszódott le bennük egy-egy emlékezetes eset kapcsán.
Ahogyan a feleség, Judit látta:
Elvonulok írni. A férjem utánam sandítva hátba dob még a mondattal: „Csak aztán nehogy éjfélkor átküldj valamit, hogy »drágám, írd meg a részedet gyorsan, mert ezt ma kellene leadni«!” Mit gondol ez az ember rólam? Sosem szorítanám így sarokba… De ha már itt vagyunk, elmondom, mit gondolok én róla. (Természetesen tökéletes, hiszen azért mentem hozzá.) A férjem nagyon megbízható ember határozott értékrenddel, mindenben lehet rá számítani – nemcsak azért, mert kitűnően mér fel bizonyos helyzeteket a tér-idő kontinuumban, hanem mert következetes. Ilyen nevelést kapott, ezt is adja tovább; amit megmondott, az úgy lesz. Nálunk nincsen ebéd előtti nasi, még egy mese vagy engedmény az előre lefektetett játékszabályokat tekintve, és én boldogan igyekszem belesimulni ezekbe az elvekbe. Mert apa megmondta!
Éppen ezért küldtem őt, a nemes és acélos jellemet gyerekpancsolóért a nagyáruházba. Hiszen megbízható terméket fog választani észszerű paraméterek mentén. Ebben olyan biztos voltam, hogy meg is mondtam neki rögtön, milyen nagyra értékelem, hogy kitűnő gyakorlati érzékkel van megáldva, és sem többet, sem kevesebbet nem fog majd hazahozni annál, mint ami szükséges.
Áldás, amikor a terhek ilyen csodálatosan oszlanak meg: én ki tudom találni, hogy mire van szükség, és bizton számíthatok rá, hogy ő majd hazakíséri a kategórián belül az ár-érték arányban legjobb és a családunkra nézve legmegfelelőbb terméket.
Elsuhan a délután, és megérkezik az uram az óhajok tárgyával. Felhős tekintete nem sok jót ígér. Azt mondja, egy úszómedencét hozott. Még mindig nem hiszem. Aztán előveszi a csomagtartóból – és majdhogynem igazat szólt. „Ez meg mi?! Tényleg ezt hoztad??? Hát nem mondtam, hogy…?”
A gyerekek már kezdenék bontogatni, amikor megérkezik az eladdig sokkhatásban időzött hangerőm: „El a kezekkel a medencétől!” Kapkodom még a levegőt, de leválasztom a gyerekeket a termékről, és azon melegében visszagondozom az autóba, nyomatékosan rácsukva a csomagtartót. Amikor próbálom megérteni, hogy a férjem miképpen tért le a józanság útjáról, folyvást a gyerekeinkre mutogat – akikből ez esetben nyilván az én vérem ütközött ki, hiszen a férjem, ahogy mondtam, ugye, megfontolt és következetes.
Másnap az úszómedence helyére megérkezik az áhított pancsoló; reális méretű, használható, szerethető, tisztán tartható. Csakhogy estére már bent is van a nappalink kellős közepén – ami különben sem nagyon szellős, de így, egy fejjel lefelé fordított két és fél méter átmérőjű pancsolóval díszítve kifejezetten zsúfoltnak tűnik. Másfél napig tűröm szó nélkül, ami komoly lépés a jellemfejlődésemben, s csak utána kérdezek rá e különleges performansz tulajdonképpeni céljára. Azt mondja az uram, hogy óvni kell a medencét, így nem koszolódik – és nem férünk el tőle, gondolom magamban, de csak további két nap múlva helyezem ki az udvar közepére határozott mozdulattal, megbizonyosodva róla, hogy ez a terv nem működik, bármilyen szándék állt is mögötte eredetileg.
Akár hiszik, akár nem, azóta ott áll, ahova leleményesen tettem. És természetesen egyenletesen koszolódik. Persze miattam, mert nem óvom eléggé.
Ahogyan a férj, Feri látta:
A medencesztori már május közepén elkezdődött, amikor az oktatási intézményi szünetre való felkészülés részét képezte a felvetés, hogy ha nyáron meleg lesz (ez az esetek többségében elég valószínű), és a gyerekek itthon lesznek, akkor az elfoglalásuk megkönnyítése érdekében újfent be kellene szerezni egy pancsolómedencét, hiszen a tavalyi a (kevéssé) gondos karbantartás ellenére használhatatlanná vált. Azonkívül, hogy levakarhatatlan szennyeződések lepték el a felszínét, tulajdonképpen semmilyen problémája nem volt, sem a vizet, sem a beléje szuszakolt levegőt nem eresztette, de ez elegendő ok volt arra, hogy a szelektív hulladékgyűjtésben fejezze be üzemszerű életét. (A feleség megjegyzése: még hogy semmi problémája nem volt? A „fala” petyhüdten lifegett bele a pancsolótérbe, és már két éve lyukas, hiszen nem tavaly, sőt nem is tavalyelőtt vettük…)
Azon a bizonyos napon munka után indultam el három gyerekkel és egy nagyothalló nagymamával egy bevásárlóközpontba, többek között a medencét is beszerezni. A népes és hangos kompánia szerteágazó akaratokkal és kívánságokkal terítette be a nem túl kicsi áruházat, így nem telt bele sok idő, hogy a saját gondolataimat sem hallottam, és kétségbeesve próbáltam eljutni a szezonális termékek részlegéig, ahol számtalan, nagyobbnál nagyobb merev falú medencét árultak reklámáron. Hozzá kell tenni, hogy ezek mind minimum hetven-nyolcvan centiméter mélységű, legalább három méter átmérőjű víztartályok voltak, s gyors fejszámolást követően felmértem, hogy a beléjük engedett mintegy öt köbméter csapvíz elég nehezen fog felmelegedni a kert közepén, nem is beszélve arról, hogy csintalan csemetéim minden elővigyázatosság ellenére (lábmosó lavór, megfejelve életveszélyes fenyegetésekkel) tíz perc alatt sáros tóvá varázsolják a tengerszem tisztaságú medencét.
Gyermekeim határtalan lelkesedése („az ötméterest vegyük meg!!!”) ellenére elkezdtem keresgélni felfújhatós, puha falú, kis méretű gyerekmedencét, de semmilyen ilyesféle termék nem volt található a polcokon. Amikor megkérdeztem az eladót, rámutatott a hegyekben álló úszómedencékre, mondván: „Amink van, az ott van!”
Meg kell vallanom, hogy a többszörös nyomás alatt – házastárs elvárása, gyerekek követelődzése, a nagyi értetlensége („De hát miért nem ezt vesszük meg?”) – alatt összeomlottam, s a létező legkisebb medencét kísértem haza.
Másnap reggel visszavittem a „picurkát”, s nyomatékosan jeleztem az ügyfélszolgálatnak, hogy nekem egy kis, felfújható medencére lenne szükségem, mire a válasz az előző napihoz hasonló volt… Már-már azon voltam, hogy egy másik áruházban próbálok szerencsét, amikor megjelentek a diákmunkás árufeltöltők egy raklapnyi úszógumival és gumikacsával, így tőlük is érdeklődtem, de csak a vállukat vonogatták. Szerencsére egy újabb raklapnyi áru jelent meg a színen, és ennek az alján felfedeztem a hőn áhított gyerekmedence fotóját. A mintegy két köbméternyi áru le- és visszapakolása után (az árufeltöltőket épp átvezényelték valami fontosabb feladatra) végre hozzájutottam a megfelelő termékhez.
Nagy szerencse, hogy az én feleségem sosem szorítana engem sarokba semmilyen óhajával, s éppen ezért kifejezett öröm az, amikor ilyen egyszerűen a kedvére tehetek – megbízhatóan. 🙂
A cikk a Family magazin 2019/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
