Gyermekeinket várva valószínűleg meg voltunk győződve arról, hogy mindegyiküket egyformán fogjuk szeretni, egyikükkel sem fogunk kivételezni, és igazságos szülők leszünk. Főleg, ha a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy milyen az, ha a szüleink valamelyik testvérünket jobban kedvelik… Ahogyan nőnek sorban a gyermekeink, mégis azon kapjuk magunkat, hogy az egyiküket könnyebben kezeljük, vagy hogy tanácstalanul állunk valamelyikkel szemben.
A gyermekünkkel való kapcsolatunk nagyon korán kezdődik – nem a megszületésénél, még csak nem is a fogantatásánál, hanem valahol a saját gyermekkorunknál, a szüleinkkel való kapcsolatunknál. És ebben persze a szüleinknek a nagyszüleinkhez fűződő viszonya is hatalmas szerepet játszik, és így tovább… Mindezen élmények nagy részéről persze nincs is tudomásunk. Amik azonban sokkal elérhetőbbek a számunkra, azok a saját, gyermekkori élményeink. Hogyan fogantunk, miképpen vártak minket, milyen családi történetek keringenek rólunk, milyen események és hatások érték a szüleinket kiskorunkban, hányadikként születtünk, kire hasonlítottunk, mely tulajdonságaink illettek jól bele a családunkba, és melyek azok, amelyek egyáltalán nem…? Az alaptermészetünk és a később megtapasztalt élmények mellett mindez meghatározó szerepet játszik abban, ahogyan ma a saját utódainkra nézünk, és ahogyan akaratlanul is viselkedünk velük.
Az igazságos szülő mítosza – és a valóság
A gyermekünkkel való kapcsolatunkra ható tényezőket éppen ezért nehéz lenne számba venni, és nagy részüknek tudatában sem vagyunk, így teljesen felesleges egy részrehajlástól mentes szülő képét ápolni magunkban. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne kellene törekednünk arra, hogy minél igazságosabbak, objektívebbek legyünk. Próbáljuk meg észrevenni és felfedezni magunkban a viselkedésünk mélyén megbúvó mozgatórugókat. Szükség esetén alakítsunk rajtuk, hiszen a kivételezésnek – még akkor is, ha nem vesszük észre – hosszú távú hatása van gyermekeink életére.
Ahogyan önmagunkról gondolkodunk, az legfőképpen abból ered, ahogyan gyermekkorunkban a saját testvéreinkhez viszonyítottuk magunkat – ez pedig jórészt a szüleink visszajelzéseiből fakadt. Emiatt tarthatjuk magunkat kevésbé értékesnek, és ezért vélhetjük úgy, hogy nekünk jobban meg kell dolgoznunk mások figyelméért, szeretetéért… Gyermekeink önérzete is hasonlóképpen, a mi szülői visszajelzéseink alapján épül fel. Ráadásul a tényleges tetteinkhez és szavainkhoz a saját átéléseik is hozzákapcsolódnak, néha olyan élményeket, benyomásokat is eredményezve, amelyek megdöbbentenek minket – egyik vagy másik gyermekünk attól függetlenül is úgy érezheti, hogy háttérbe van szorítva, hogy mi erre szülőként nem adunk különösebb okot.
A kivételezett gyermek helyzetét talán pozitívnak látjuk, azonban az engedmények, elismerések, dicséretek következtében kialakuló felsőbbrendűségi tudat mellett valószínűleg hatalmas megfelelni akarás is munkál benne; állandóan hajthatja a félelem, hogy nem fog megfelelni a szülői elvárásoknak. Ez az iskoláskor után is fennmaradhat a pálya- vagy párválasztásában is, gátolva őt abban, hogy valóban elkezdhesse a saját életét élni. Hatalmas küzdelmei és erőfeszítései mellett ráadásul még a háttérbe szorult testvéreivel szembeni bűntudat is mardoshatja őt.
Könnyen kerülhet kivételezett szerepbe az a gyermek, aki leginkább hasonlít ránk, aki számunkra lényeges tulajdonságokat testesít meg, kiemelten ügyes valamiben, ami nekünk fontos, így túlzott követeléseket támaszthatunk vele szemben. Vetélés, beteg gyermek, problémás terhesség után született gyermek szintén gyakran válik kivételezetté, akinek a szülők sok mindent elnéznek. Előfordul – nem is ritkán –, hogy egy családban mindkét szülőnek más-más gyermek a kedvence.
A háttérbe szorult gyermek pedig ellenérzéseket táplálhat a szüleivel és a testvéreivel szemben, miközben önmagával elégedetlen, és a kisebbrendűségi érzés kínozza. Megesik, hogy mindezt nagyképűség mögé rejti, miközben egész életében féltékenység gyötri, és felnőttként ugyanúgy próbál versengeni a kollégáival és talán a barátaival is, ahogyan gyermekként próbált a kivételezett testvérével. Ha egy gyermek úgy érzi, nem kapja meg a szüleitől a megfelelő figyelmet és elismerést, megdöbbentő viselkedéssel, elfogadhatatlan magatartással, testi tünetekkel hívhatja fel magára a figyelmet. Ha ennek az üzenetét a szülők nem értik meg, hanem ismét csak szidják és elmarasztalják őt, akkor tovább fokozódik a meglévő feszültség.
Hogyan ismerhetjük fel a gyermekeinkkel való kapcsolatunk rejtett mozgatórugóit?
1. Kezdjük saját magunkon!
Gondoljuk át a saját gyermekkori élményeinket és a családunkban szerzett tapasztalatainkat a fentebb felvetett kérdések alapján. Merjünk őszinték lenni magunkhoz! Ne feledjük: ennek az a célja, hogy egyre jobban megértsük a gyermekeinkkel való kapcsolatunkat – ez pedig az egész családunk érdeke!
2. Térjünk át a saját gyermekeinkre!
Gondoljuk át egyenként a gyermekeinkkel való kapcsolatunkat!
- Hogyan fogantak, hogyan vártuk őket? Milyen elképzeléseink voltak arról, hogy milyenek lesznek majd, ha megszületnek?
- Milyen nehézségekre számítottunk, mit vártunk az új helyzettől? A valóság mennyiben tért el az elképzeléseinktől, és mi hogyan fogadtuk ezt?
- Hogyan éreztük magunkat az adott gyermekünk édesanyjaként/édesapjaként?
- Melyek voltak a könnyebb és melyek a nehezebb helyzetek? Gyermekünk mely tulajdonságait fogadtuk el könnyebben, melyeket nehezebben?
- Melyik gyermekünket érezzük magunkhoz a legközelebb? Melyik gyermekünkkel van a legtöbb nehézségünk, konfliktusunk?
3. Hasonlítsuk össze a saját kiskori élményeinket a gyermekeinkkel való kapcsolatunkkal!
- Melyik gyermekünk áll a testvérsorban ugyanazon a helyen, ahol mi álltunk? Milyen a vele való kapcsolatunk?
- Melyik gyermekünk hasonlít a legjobban ránk, és melyik a legkevésbé? Melyikük kire emlékeztet minket? Ez milyen érzéseket vált ki belőlünk?
Előfordulhat, hogy úgy érezzük, hogy jó lenne segítséget kapni mindennek az átgondolásához. Ilyenkor kérjünk bátran egyéni vagy családterápiás segítséget!
A cikk a Family magazin 2019/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
