Mostanában azon kaptam magam, hogy túl sokat mérgelődöm, miközben tudom, hogy valójában hálásnak kellene lennem mindazért, ami ér. Arra kértem Istent, hogy tanítson meg a hálára. És ő elkezdett dolgozni a szívemben…
Anya, anya, anya, anyaaaaa, anya, anya, annnnnnnnyaaaaaaaa – naponta milliószor csendül, hangzik, harsan fel, legalább ötvenféle intenzitással, különböző hangfekvésen és rezgésszámon, suttogva, nyafogva, sírva, üvöltve, követelőzve, árulkodva, fontosat mondva, figyelmet követelve; anya törölhet, anya tolhat, anya kapcsolhatja fel, anya jöjjön, de anya hozza. Nem apa, anya! – süvöltötte rendszeresen még néhány évvel ezelőtt a középsőnk, amikor a férjem megpróbált helyettesíteni valamelyik fronton.
Időnként elcsípek egy-egy – hol jobban, hol kevésbé – sajnálkozó megjegyzést a hátam mögött, miközben a három gyerekkel hajtom a napot, hogy „nahát, ez a szegény nő mennyire túlvállalta magát”. Mindeközben elég sok energiát fordítok arra, hogy lelkiismeretes anyatársaimhoz hasonlóan megpróbáljak rájönni: vajon milyennek kellene lennie a tökéletes nevelésnek, a tökéletes otthonnak, a tökéletes feleségnek, a tökéletes hívőnek és a tökéletes… – várjál, kinek is? Azt hiszem, önmagamnak, mert magamra valójában nem gondoltam.
Hallottam egy előadást egy hívő neveléskutatótól, aki arról beszélt, hogy minden korszaknak megvannak az életfeladatai, amelyeket akkor célszerű megélni, amikor éppen idejük van. Leegyszerűsítve: ha valaki nem bukfencezett eleget a gyerekkorában, az valamiképpen lenyomatot hagy a személyiségén. Persze ezeket a mulasztásokat be lehet pótolni később is, nyugodjunk meg, csak már nem olyan könnyen. Hónapokig elegendő gondolkodnivalóra tettem szert ezzel az információval, és visszatekintve saját gyerekkori önmagamra, próbáltam megmérni egyenként a hintázásokat, sikítozásokat, rohangálásokat – elegendő volt-e mindez arra, hogy „rendes” felnőtt legyen belőlem…?
A lázas válaszkeresés nem gátolt meg persze abban, hogy kihasználjam kerületünk adottságait, történetesen hogy a Déli pályaudvarról viszonylag könnyen lejutunk a Velencei-tóhoz, így vonatkalandot és strandélményt egyszerre tudok a gyerekeimnek biztosítani. Ez olyan gazdaságos megoldás, amilyenre minden anya vágyik. Három hét év alatti gyerekkel pedig már halálfélelmem sincs a parton (nem úgy, mint például három évvel ezelőtt, amikor az „anyuka egyedül a strandon három gyerekkel” című magánszámot először adtam elő), nagyok is, ügyesek is, okosak is, lehet velünk stratégiát egyeztetni („először úszunk, aztán megesszük a lángost”). Aztán mindenféle stratégián túl a homokos parton üldögélve elkezdünk gátat építeni. Számolnunk kell a hullámveréssel, de erre csak azután gondolunk, amikor az elsőt már elmossa a víz. Ahogy készen lesz a gát, a középső lányom már egy másik részen dolgozik, mert úgy látja, nemcsak gát kell, hanem szükség lesz vízelvezető árokra is. Közben a fiam nekiáll a várépítésnek, ha már a gát ilyen megbízhatóan stabilra sikerült, a legkisebb lányom pedig ott segít, ahol tud. Árkot ásunk, különböző technikákkal bástyákat emelünk, kialakítjuk a menekülő útvonalakat, tapasztunk világítótornyot, elmélyítjük a várárkot; négyfős stábunk ott, a tóparton elmélyült, összehangolt és nagyon komoly munkát folytat majd egy teljes órán keresztül. És én minden kitúrt négyzetcentiméterrel egyre hálásabb leszek, mert igazán nem is kell az emlékeimben turkálnom ahhoz, hogy biztosan tudjam: soha nem építettem még valamirevaló homokvárat. De úgy tűnik, ezt az Úr is tudja, ezért adott a hendikepjeim mellé csodálatosan kreatív gyerekeket, akikkel ha ügyes vagyok, még néhány évig biztosan építhetem a homokvárat, hányhatom a bukfencet, gurulhatok a domboldalon, hogy tutira behozzak minden személyiségfejlődésbeli lemaradást.
Uram, hálás vagyok ezekért a „haszontalanságokért”, amelyeket az életünk építőkövének szántál, köszönöm, hogy egy köbméter homok és némi víz is annyi örömöt tud adni. Köszönöm, hogy minden gyermek, akivel megajándékozol, erőforrás, gazdagság, ajándék. Hadd legyen ez előttem minden helyzetben.
„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.” (Ézsaiás 57,19)
A cikk a Family magazin 2019/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
