Testépítő-világbajnok közgazdasági egyetemi végzettséggel. Edzőterem-tulajdonos, aki gyülekezetekben tart evangélizációs előadásokat. A csíkszeredai Nagy Hunor a Hargitán mesélt nekem a gyerekkoráról, a sikerért folytatott, székely népmesékbe illő hősies küzdelmeiről és Istenről, aki mellett világbajnokként kötelezte el magát.
Mindig érdekelt, mitől lesz sikeres valaki. Tudtam, hogy senki sem lesz véletlenül világbajnok. Kisvárosi gyerek vagyok, a szüleim egyszerű munkásemberek: édesapám esztergályos, édesanyám eladó volt. Kilencedikben egy új iskolába kerültem. Nem voltam sem jóképű, sem jó tanuló, nem hordtam márkás ruhákat, nem volt nagy autónk. Csak egy egyszerű, teljesen hétköznapi srác voltam – és számomra ez volt a világ legnagyobb problémája. Nagyon vágytam arra, hogy valahogy felfigyeljenek rám, és hogy értékesnek érezzem magam, ezért sok hülyeséget csináltam. Aztán valaki hívott, hogy menjek el edzeni.
2003. február 17-én léptem át először egy edzőterem küszöbét. Szerelem volt első látásra. Nem kérdeztem, mikor leszek erős vagy izmos. Nem érdekelt. Magáért az edzésért jártam. Imádtam a súlyok társaságát, a vasak csörömpölését, illatát. Egy év múlva észrevették, hogy izmos vagyok. A székely ember gyakori mondása, hogy „hiszem, ha látom”. A világ legjobb motivációs könyve, a Biblia azonban azt mondja: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” Abban az edzőteremben legalább tízen voltak, akik sokkal jobban néztek ki, mint én, de soha nem mertek elindulni egy megmérettetésen sem, mindig találtak rá valami indokot, hogy miért nem. Én viszont belevágtam, és életem első versenyén négy indulóból a harmadik lettem. De nem ez számított, hanem az, hogy már versenyző vagyok.
Legközelebb a döntőbe sem jutottam be, ám a vereség miatti keserűséget az edzőteremben pozitív irányú motivációvá tudtam fordítani. Azt mondtam magamban: nem érdekel, ki milyen tehetséges, kinek milyen edzője és szponzora van, hétfőtől úgy fogok edzeni, hogy ebben az országban nem lesz, aki nálam keményebben készülne. Az edzőterem Isten eszköze volt az életemben. Nekem ez nem a kigyúrt testről szólt, hanem arról, hogy egyszerű srácként – akire senki sem figyelt – ott a semmiből valamit felépíthetek, mert csak az számít, hogy tudok és szeretek dolgozni.
„Első leszek!”
A középiskolában könyvelést tanultam. Ötödikes koromtól nyaranta dolgoztam egy fatelepen, ehhez képest a könyvelőiroda csodás volt. A testépítőket általában a szórakozóhelyeken kidobóként alkalmazzák, de azzal nem lehet messzire jutni. Én elhatároztam, hogy komolyan veszem a tanulást, osztályelső leszek. Nekem lett a legjobb az érettségim is. A fő célom a testépítés volt, de láttam, hogy más célokra is szükségem van, ezért tizenkettedikben rövid időre abbahagytam az edzést, és minden energiámat a tanulásnak szenteltem. A szüleimnek nem lett volna pénzük arra, hogy kifizessék nekem az egyetemet, ezért eldöntöttem, hogy ösztöndíjjal fogok bejutni. Tizenkettedik elején jelentkeztem egy országos könyvelői versenyre, mert az első helyezettet felvételi nélkül felvették az egyetemre.
Éjt nappallá téve készültem, még az óralátogatások alól is felmentést kértem. Végül harmadik lettem. Minden tanár el volt ájulva, mert ilyen eredmény a mi iskolánkban még sosem született, én viszont csalódott voltam, mert nem sikerült a célom, ráadásul be kellett pótolnom a sok lemaradást, amellyel a versenyre való készülés járt.
Brassóba jelentkeztem egyetemre, mivel ott egyrészt komolyabb a közgazdasági képzés, másrészt a sportolói karrieremet is tudtam folytatni. Huszonnyolc ösztöndíjas hely volt, én a harmincadik lettem… Újabb hitlépés következett. Az érettségimre kaptam ajándékba egy kis pénzt, abból befizettem az első féléves tandíjat. Utána azt mondtam az édesanyámnak: „Anyu, odaadtam a pénzemet, ki van fizetve az első félév. Ha ti is adtok egy keveset, akkor jó; ha nem, akkor az a pénz elúszott.” Azt hittem, agyonüt, de segítettek. Az első félév után a jegyeim alapján átvettek az ingyenes képzésre, és soha többé nem kellett fizetnem.
Győzelem!
Brassóból kétszer lettem országos második, de rájöttem, hogy Romániában magyar néven nem lehet nyerni. Úgy nőttem ki huszonegy évesen a junior korosztályt, hogy nem értem el a célom, nem lettem bajnok, ez nagyon elszomorított. Aztán egy szabálymódosításnak köszönhetően indulhattam még juniorként, de csak nemzetközi versenyen, vagyis világ- vagy Európa-bajnokságon. Nekiláttam, hogy felkészüljek a világbajnokságra, ám ami nehézség lehetett, mind közbejött.
A felkészülést még Brassóban kezdtem, ahol volt munkám, szponzorom, megfelelő edzőterem, de haza kellett költöznöm. Itthon, Csíkszeredán egy nap két külön terembe kellett elmennem, hogy teljesítsem az edzésem, mert nem volt meg a szükséges felszerelés egy helyen. Biztonsági őrként találtam munkát, amit szégyelltem. Hajnali négykor keltem, öttől hétig edzettem, héttől dolgoztam, és este az volt a kardioedzés, hogy a munkahelyemen a lépcsőházban egy órán keresztül lépcsőztem. Így készültem a világbajnokságra. Magyar színekben indultam, nagyon jól alakult a formám is, azonban tíz nappal a verseny előtt a magyar szövetségi kapitány visszalépett. Saját versenyzői is voltak abban a kategóriában, és nem akarta velem az esélyüket rontani. Hónapok óta napi háromszor edzettem, folyamatosan diétáztam, és erre megkaptam a hírt, hogy nem indulhatok a versenyen… Ennek ellenére aznap is végigcsináltam a három edzést.
Emberileg tehetetlen voltam: apukám nem tudott segíteni, nem volt pénzem, nem voltak kapcsolataim, de tudtam, hogy van egy mennyei apukám, aki elé letérdelhetek, és kérhetem, hogy segítsen. A családban vallásunk volt, de hitünk nem. Hatodikos koromban azonban kaptunk egy jó lelkészt, akinek a hatására rendszeresen jártam az ifjúsági bibliaórára. Olvastam a Bibliát, imádkoztam. Gimnazistaként aztán a bulik, lányok lettek fontosak, elhanyagoltam ezt a közösséget, kimaradtam. De mindig az ima segített át a nehézségeimen. Aznap is legalább ötször letérdeltem imádkozni, és estére megoldódott a probléma.
Egy hét múlva világbajnok lettem. Az eredményhirdetés pillanatában átfutott rajtam az a sok értelmetlennek látszó, reménytelen munka, a sok sótlan csirkemell, büdös hal, a korai felkelések, a temérdek edzés, amikor már fázol a saját izzadságodtól… Összetettem a kezem, és hálát adtam Istennek. Erről készült egy fotó, az lett később az edzőtermem logója.
A világbajnokság után ugyanis anyagilag le voltam égve, ezért megfogadtam, hogy a következő világbajnoki érmet nem fogom „kikoplalni”. Az volt az álmom, hogy nyitok egy saját edzőtermet. Volt egy kétszobás lakásunk, amelyet eladtunk. Albérletbe költöztünk, az otthonunk árából pedig kibéreltem a város közepén egy termet. Felújítottam és megvettem egy használt gépparkot, mert nem volt pénzem újra. A júniusi nyitáskor már nem maradt pénzem kasszagépre, de bíztam benne, hogy decemberre összejön a hiányzó összeg a fűtésre meg az ablakcserére is. Minden úgy lett, ahogy elterveztem.
„Többé nem élhetsz ugyanúgy”
2015-ben Budapestre kerültem, tévéadásokba hívtak szerepelni, sportmagazinok címlapjára kerültem, sokan megismertek az utcán. Imádkoztam, hogy Isten adjon bölcsességet, hogy ne próbáljak ki mindent, ami nem használ nekem, de nem volt elég bölcsességem és erőm. Belekerültem egy olyan közegbe, ahol mindenkinek volt egy fix barátnője, mellette egy fix szeretője és egy csomó futó kapcsolata. Sajnos én sem maradtam távol ettől az életmódtól…
Mindezek ellenére Budapesten az egyik gyülekezetben otthonra leltem. Annak idején Csíkszeredán az összes katolikus és protestáns közösséget végigjártam, mégsem éreztem magam otthon egyikben sem. Akkor, amikor a legtöbb bűn volt az életemben, hála Istennek valami mégis megragadott ebben a pesti gyülekezetben. Tudtam, hogy furán festhetek ott kigyúrva, százharminc kilósan, kopaszon, fülbevalóval, de nagyon vágytam a közösségre.
Aztán jöttek sorra a nehézségek. Először meghalt az édesanyám rákban, majd egészségügyi okokból abba kellett hagynom a versenyzést. Szerencsére korábban már gondolkodtam azon, hogy mit fogok csinálni, ha már nem leszek testépítő. Képeztem magam, és motivációs előadásokat tartottam, amivel szintén ki tudtam vívni az emberek figyelmét, és keresni is tudtam. De a lányok miatti hazugságok kezdtek megfojtani, és egyre jobban utáltam azt, aki vagyok. Megéreztem, hogy a hazugságok kivesznek az emberből minden energiát. Fizikailag is, ahogy törölgeted az üzeneteidet, de azzal is, hogy úgy élsz valakivel, hogy azt mondod neki: te vagy az egyetlen, ám ez nem igaz.
Közben egyre több időt töltöttem itthon, Csíkszeredán. Bekapcsolódtam itt is az egyik gyülekezetbe, újra elkezdtem keresni Istent. De amíg egy nagy gyülekezetben szépen el lehetett bújni, Csíkszereda túl kicsi volt ahhoz, hogy ne menjen híre annak, ahogyan élek.
Egyszer pont a házasság előtti szex volt a téma a közösségünkben. Tudták, hogy együtt élünk a barátnőmmel, de nem ítéltek el, csak elmesélték, hogy ők mit éltek meg egy tiszta házasságban. Nekem minden kapcsolatomat a féltékenység tette tönkre. Az egyik asszony azt mondta: hogyne bízna abban a férfiban, aki négy évet várt rá…? Egy másik férfi pedig elmesélte, milyen jellembeli változásokon ment át, amikor várnia kellett a feleségére, és meg kellett tartóztatnia magát. Ez mélyen megérintett, mert a testépítést abbahagyva akkor a jellemem építését tartottam a legfontosabbnak. Úgy jöttem el erről az alkalomról, hogy a múltat nem tudom meg nem történtté tenni, de a jövőmet másképp kellene élnem.
Nem sokkal ezután Szilárddal, a lelkészünkkel a megtérésről és az életem rendezéséről beszélgettünk. A csúnya beszédet könnyen elhagytam, a könyvelésben is ügyeltem arra, hogy ne ügyeskedjek, de volt egy terület, ahol úgy éreztem, képtelen vagyok a változásra: hogy tisztán éljek. Szilárd azt mondta, nem az az én fő bajom, hogy nem tudom megtartóztatni magam, hanem ahogyan a lányokhoz viszonyulok. Igaza volt. Csak néztem a szemébe, de nem válaszoltam. Aztán imádkoztunk, és egyszercsak kibukott belőlem minden. Mondtam, mondtam Istennek, ami a szívemet nyomta.
Az a durva a bűnben, hogy annyira hozzám tapadt, hogy azt hittem: az életem része, pedig nem az. Amikor letettem Isten elé a bűneimet, egyszerre megszabadultam tőlük. Potyogtak a könnyeim. Kisírtam magam, megtisztult a lelkem, és azt éreztem, hogy fél méterrel a föld felett járok. A lelkészünk így szólt hozzám: „Hűséges az Isten. Ha megbántad a bűneidet, akkor megbocsát…” – de utána azt is hozzátette: „Soha többé nem élheted azt az életet, amit eddig éltél.”
Már megbeszéltem aznap estére egy randevút, de lemondtam, és szakítottam a barátnőimmel. Nem volt egyszerű elmagyarázni nekik, hogy nem egy másik lány miatt teszem, hanem mert megtértem. Be kellett ismernem nekik a hazugságaimat is.
Ahogy növekedtem a hitemben, az Úr elkezdte használni a motivációs előadásaimat is, amelybe a bizonyságtételemet is beleépítettem. Amikor a fiatalok meghallgatnak, azt szokták mondani: „Ahogy te beszélsz Istenről, az menő.” Bárcsak minden Istenről szóló bizonyságtételünk az lehetne!
Személyi edzőként és teremvezetőként is sok alkalmam van a tanúságtételre, persze nemcsak a szavaimmal, hanem az egész életemmel is hirdetnem kell Istent. Pár barátommal elkezdtünk egy árvaházi missziót is. A legfőbb célom most már az, hogy Isten kezében hasznos eszköz lehessek.
A cikk a Family magazin 2019/3. lapszámában jelent meg. Lejegyezte: Révész Szilvia.
A szerzőről
