Kamaszként faltam a romantikus nagyregényeket, főként Jókait, Victor Hugót – és ennek megfelelően előszeretettel osztottam a világot feketére és fehérre, ahogyan a regényhősök is többnyire velejükig gonoszak vagy angyalian jók voltak. Átmenet, reális alakok csak elvétve akadtak, drámai megtérés – mint Jean Valjeané is – csak a megtévedt jókkal eshetett meg. Aki gonosz volt, általában az is maradt.
Később, matematika szakos hallgatóként is lenyűgözött a matematika tiszta egyértelműsége, egyenessége. Mígnem elérkeztünk a magasabb matematikához, és el kellett fogadnom, hogy bizony a valóság nem fér bele a megszokott szabályrendszerekbe. Kiderült, hogy mégiscsak lehet osztani a nullával, és a párhuzamosok csak a képzeletünkben futnak a végtelenségig egyenlő távolságra egymástól.
Úgy érzem, valahogy így vagyunk az értékítélettel, erkölcsi jóval is. Megnyugtató és mondhatni kényelmes dolog külső, látható dolgokon „mérni” egymást és önmagunkat. Milyen egyszerű eligazodni egy ilyen fekete-fehér világban: aki minden vasárnap ott van az istentiszteleten, az jó – tehát elég ott lennem, és már nyugodt lehet a lelkiismeretem. Ahogy a Jézus korabeli farizeusok is könnyen eldöntötték: aki szombaton bármi munkának tekinthető dolgot tesz, vétkezik; aki pedig nem vét a számtalan aprólékos előírás ellen (mint például ők maguk), az nyilván jó és dicsérendő.
Ha ilyen szűrőn át nézzük a világot, tényleg egyszerűnek tűnik az ítéletalkotás, de ez a módszer valójában tárgyként kezeli az embereket – osztályozza, kategóriákba sorolja őket. Amilyen jó szolgálatot tehet egy borsóválogató gép a konzervgyárban, annyira romboló, ha embereket teszünk bármilyen szempontok szerint különböző skatulyákba. Aki nem a mi dobozunkban van, az gyanús, hamar ellenséggé is válik, és minél „finomabb” a szűrőrendszer, annál többen kerülnek a saját dobozunkon kívül. Ez pedig gyanakvást, bizalmatlanságot és félelmet kelt. A legrombolóbb, hogy lenézzük, sőt gyakran megvetjük azokat, akik – a mi mércénk szerint – a „gyengébbek” vagy a „bűnösebbek” közé tartoznak.
Mennyire szüksége van a mai világnak arra a tudásra-tudatra, hogy egyetlen Atyának vagyunk a gyermekei mindannyian, hogy az ember méltósága nem a teljesítményéből fakad, hanem életével együtt ajándékba kapja a Teremtőtől! De kitől fogják megtudni? Ki mutatja meg a világnak a szerető és irgalmas Mestert? Hogyan lehetséges az, hogy őt annak idején a vámosok és utcanők barátjának nevezték – mi, mai tanítványai pedig még egymásnak is alig merünk a barátai lenni?
Ideje meghallanunk a hívó szót, ideje kimerészkednünk a skatulyáink látszólagos biztonságából, ideje félretenni a szűrőinket, előítéleteinket és megmutatni magunkat. Ahogyan a világsikert aratott filmben, az Életrevalókban mondja a főhős: akkor tudjuk megismerni egymást, ha felfedjük magunkat. Ha vállaljuk a gyengeségeinket, a sebeinket, és merjük megismerni azokat, akiket eddig kizártunk a dobozunkból.
Ha meghallgatom azoknak a történetét, akiket eddig kiszűrtem; ha nemcsak arra gondolok megkönnyebbüléssel, hogy Isten úgy szeret engem, ahogy vagyok, hanem merem komolyan venni, hogy azokat is éppígy szereti, akiket én bűnösnek tartok, akkor ráébredek, hogy minden, ami bennem jó, Isten ajándéka, nem az én érdemem. És nem azért kaptam, hogy büszkélkedjem vele, hanem hogy szolgáljak! Ez a felismerés bizony fájdalmas és kijózanító, de alázatra is tanít.
Megdöbbentő tanúságtételeket hallhatunk a világhálónak köszönhetően, lenyűgöző és szívszorító történeteket szenvedélybetegségről és szabadulásról, szenvedésről és gyógyulásról, gyűlöletről és megbocsátásról. Ezekben az életutakban szinte kötelező népmesei elemként jelenik meg a kirekesztettség, az elutasítottság, a szeretet hiánya – a fordulatot pedig nemegyszer egy megértő pedagógus, egy odaadó, nyíltszívű barát, egy bátor szomszéd indítja el jó szóval, kedvességgel, meghallgatással, gyakorlati segítséggel vagy egyszerűen az örömével. Az öröm, amely mögött nincs semmi szándék, hanem egyszerűen árad belőlünk, az első és legfontosabb „eszközünk”, hiszen az örömhírt akarjuk megosztani, továbbadni. Az örömhírt, hogy van szerető Atyánk, aki személyes szeretetkapcsolatra hív, az örömhírt, hogy van helyünk és feladatunk a világban, és az örömöt, hogy nem hibátlannak kell lennünk, hanem ha elestünk, felkelhetünk, leporolhatjuk magunkat, és indulhatunk tovább.
Ha tehát hibát, bűnt, sötétséget látunk magunk körül, a mi feladatunk az, hogy megmutassuk a reménységünket és az örömünket, amelyet a világ olyan sóvárogva vár.
A cikk a Family magazin 2019/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
