bezár

Déjà vu

Vannak olyan helyzetek, amikor valami váratlanul ismerőssé, különösen közelivé hoz egy élményt. Valami régen, máshol megélt dolgot idéz, pedig csak egy szín, egy illat, egy érintés. Vagy egy könyv. Ilyenkor rájövünk, hogy az a mélyben elásott, talán már elfeledettnek is hitt valami mennyire mély nyomot hagyott bennünk. Valahogy így jártam most én is.

Kivételesen név nélkül írok valamiről. Csak akkor szoktam így tenni, ha valakit vagy valakiket megbántanék azzal, amit papírra vetek. Nem tartom fair dolognak nyilvánosságra hozni mások gyengeségeit, pláne nem azokét, akik különben közel állnak hozzám. Tulajdonképpen szívem szerint kudarc- és konfliktuskerülő lennék, néha azonban nem élhetek ezzel a luxusszámba menő hozzáállással. Amit már látok, azért felelős is vagyok.

Mondjam vagy ne?

Pallón billegek egész életemben. Keresem, hogy a hibákat, bűnöket, amelyeket másokban meglátok, szóvá tegyem-e, vagy se. És ha hallgatok, azt hogyan teszem? A saját kényelmem, jó hírem, a langyos, de kellemes kapcsolatunk fenntartása miatt, vagy türelmes imádsággal? És ha szólok: indulatból szólnék, mert döf, sért, szégyenbe hoz a másik, vagy el tudom mondani józan, csendes segítő szándékkal? Mikor van az a helyzet, amikor „a szeretet mindent elfedez”, és mikor az, amikor „jaj annak, aki a rosszat jónak mondja”?

Fiatalon jutottam hitre egy népegyházban, ahol lelkesedő típusú emberként nehezen boldogultam. Később sok helyen megfordultam, keresve az igazi közösséget, ahol tisztán szól az evangélium, és az emberek élete tükrözi az Úr dicsőségét – mi több, még engem is el tudnak fogadni. Mindenütt csalódnom kellett.

Hogy ma keresztény vagyok, az nem annak köszönhető, hogy megtaláltam volna a tökéletes gyülekezetet, hanem annak, hogy Jézusban békére leltem, és van egy helyem a világon, ahol az ő szeretetét egy közösségben próbáljuk megélni – így-úgy botladozva, elesve-felállva, egymást támogatva Jézusra figyelő emberekkel. Erről a nagyon is földi, nagyon is tökéletlen egyházról, ennek egy darabkájáról szól Francine Rivers Mikor a sófár zeng című könyve is.

Húsba vágó kérdések

A címben szereplő sófárkürtnek szimbolikus jelentése van. A kosszarv, amelyből ez a hangszer készül, Ábrahám Izsák helyett bemutatott áldozatára emlékezteti a zsidóságot, a hangja pedig összegyülekezésre hív, amikor Isten kinyilatkoztatja a szavát, és megjelenik a dicsősége. Mindezt tudva egy gyönyörű hangot vártam magamban, amikor lehetőségem nyílt arra, hogy a zengését meghalljam. Hát, ne egy fuvolát képzeljenek el. Még egy vadászkürt is sokkal megzabolázhatóbb hangot ad ki. Az biztos, hogy messze zeng, de semmi kétségem sincs afelől, hogy a megszólalásának bizony nagy szerepe volt abban, hogy Jerikó falai leomlottak, vagy hogy a midianiták fejvesztve menekültek Gedeon maroknyi serege elől… A sófár hangja ugyanis határozott, erős, tekintélyt parancsoló. Éppen ezért van fontos üzenete ennek a képnek a regényben: arra utal, hogy mi, emberek mennyire másképp látjuk Istent, mint amilyen valójában. Hol nagyon távolinak, elérhetetlennek, hol egy közeli, mindent elnéző cimborának képzeljük őt – pedig ő amellett, hogy gondja van ránk, bizony hatalmas és mindenható. 

Ezt annak függvényében fontos leszögeznünk, hogy a könyvben sok olyan probléma szóba kerül, amely fájdalmasan aktuális számunkra is: a pénzhez fűződő viszonyunk, az emberi kapcsolataink ápolása és elhanyagolása, az embereknek való megfelelésünk, a sokszor már kegyetlenségig fokozódó elvárásaink egymás és a vezetőink iránt… Bár a regény a távoli Amerikában játszódik, az események akár velünk is megtörténhetnének. A főhősök ugyanis pont olyan megkísértett, törékeny emberek, mint mi.

A helyzet úgy hozta, hogy magam is vezetőként vagyok számontartva. Ennek minden nehézségét, kísértését és veszélyét megtapasztalom. Napi szinten olyan kérdések sokasága vesz körül, mint amelyek a regényben szereplőket állították döntéshelyzetek elé. Mikor kell az élre állnom és haladnom, és mikor kell várnom, hogy megérkezzen az Úrtól jövő tanács? Mi a fontosabb: a családom vagy az idősek, a gyerekek, a fiatalok közti szolgálat? Látogassak többet, vagy dolgozzak keményebben, hogy több legyen a jövedelmem, és nagyobb összegeket tudjak adakozni? Vállaljak el egy pozíciót, egy szolgálatot akár a szeretteimmel való kapcsolatom rovására, hogy az Úr ügye előbbre jusson, vagy ezt Isten sem várhatja tőlem? Vajon el tudok-e majd számolni szülőként, amikor a gyermekem attól szenved, hogy soha nem volt rá elég figyelmem, időm, elfogadásom? Ki az, aki megmondhatja, mennyi feladatot vegyek magamra? A határaim – az egészségem, a teherbíró képességem, az adottságaim – mentségül szolgálhatnak-e arra, hogy olykor nemet mondjak? És mert nincs minden helyzetre érvényes általános megoldás, nagyon nehéz döntéseket kell meghozni újra meg újra.

A harctéren, sebek közt

Magam is sok sérülést elszenvedtem az Úr nevében. Miközben a fent említett nehéz kérdéseket naponta harcolom meg magamban, szinte mindig akadnak olyanok, akik tudni vélik a „tutit”. Fájdalmas és elbizonytalanító, amikor egy hívő testvértől jön a könnyelműen kimondott, de engem nagyon is gyengítő döfés. Valószínűleg én is akarva-akaratlanul kerültem már hasonló szerepbe, és bántottam meg így másokat. Amikor egyesek a keresztes háborúkkal meg az inkvizícióval érvelnek a hit ellen, sokszor azt gondolom, bárcsak olyan régi lenne a legutóbbi szégyenteljes tettünk… Néha úgy érzem, ma is annyi áldozata van a mi éretlen, szeretetlen és idézőjeles „kereszténységünknek”, hogy belesajdul a szívem. Rengeteg a valláskárosult, és ez kegyetlenül fájó és szégyenletes.

Szeretem Jézust, ahogy magához öleli és felemeli a bűnbánó elveszetteket, és csak a pökhendi önelégültekkel konfrontálódik, ott viszont keményen és következetesen. Szeretném ennyi bölcsességgel megélni a gyülekezet vezetőségében betöltött szerepemet. Ezért imádkozom újra meg újra. Hogy más is van, aki ezeket a harcokat harcolja, fontos megerősítés számomra. Aki elmagányosodva érzi magát keresztényként, az ebben a könyvben bátorítást lelhet: nincs egyedül. Mind harcmezőn élünk. Naponta megkísértve, el-elesve, de hűséges Urunk szeretetében biztosan haladva. És ahogyan a regény hősei, úgy mi is reményt és kiutat találhatunk a küzdelmek között.

Francine Rivers:

Mikor a sófár zeng

(Harmat Kiadó, 2019. Ára: 3900 3120 Ft.)

A cikk a Family 2019/4. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal