Egy vallomással kezdem: nem tartom magam túl jónak „a család apja – a család papja” szerepében. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy nem hívő családban nőttem fel, és nem láttam erre példát. A feleségem is felnőttként tért meg, úgyhogy őelőtte sem volt egy átadható és követhető minta. Másrészt sajnos sok olyan gyakorlat is előfordul körülöttem, amely egy kicsit sem vonzó számomra.
Hogyan éljük meg férfiként a család lelki vezetőjének szerepét? Amikor ezen a kérdésen gondolkodtam, arra jutottam magamban, hogy négy nagy feladatunk van: a képviselet, az oltalom, az áldás és a tanítás. Vegyük sorra ezeket!
Férfias szerepkörök
A képviselet azt jelenti, hogy megpróbáljuk visszatükrözni a családunkban Istent mint Atyát és Jézust mint irgalmas Megváltót. Vagyis abból, ahogyan mi, férfiak viselkedünk, Isten igazságosságának, szentségének és ezzel egyidejűleg szeretetének, irgalmasságának és megbocsátásának egyaránt tükröződnie kellene. Ezt azért nagyon nehéz megvalósítani, mert hajlamosak vagyunk vagy csak ez egyik, vagy csak a másik oldalra helyezkedni. Az igazságosságra és szentségre koncentráló férfi szélsőséges, farizeusi, elvárásokra irányuló rendszert építhet ki otthon, amely szinte garantáltan vallássérült gyermekeket fog eredményezni. Aki pedig csak a szeretetet, irgalmat, megbocsátást gyakorolja, az könnyen megfeledkezik a szabályok betartatásáról, holott a gyerekeknek is meg kell tanulniuk, hogy a tetteiknek következményeik vannak. A szabályokat ezért nem szögesdrótos, őrtornyos kerítéseknek kell tekintenünk, hanem inkább védőkorlátoknak. A két véglet közötti megfelelő egyensúlyt kell megtalálnunk: ha a férfi szeretettel vezet, és szolgálva kormányoz, akkor a tekintélye más, fontosabb alapon fog nyugodni, mintha „minidiktátorként” elvárná az engedelmességet.
Sajnos sok minden ellene hat annak, hogy jól és hitelesen tudjuk a képviselői feladatkörünket megélni, például az, ha a szeretet és igazságosság gyakorlásának arányát nem egyformán látjuk a feleségünkkel, illetve az állandó túlterheltség és fáradtság – amellyel férfiként a legtöbben küszködünk – szintén megnehezíti a dolgunkat.
Oltalmon azt értem, hogy házastársunk és gyermekeink óhatatlanul találkoznak furcsa vallási, filozófiai nézetekkel, kegyességi hangsúlyokkal, tévtanításokkal. Férfiként a mi feladatunk lenne, hogy segítsünk eligazodni ebben a spirituális összevisszaságban: véleményt mondjunk, állást foglaljunk mindezekről a Biblia fényében.
Az áldás kapcsán egy esküvő jut eszembe, ahol a szertartás része volt az, hogy a lelkész által mondott üzenet, majd a fogadalom után mindkét szülő imádkozott, és megáldotta gyermekét. Megható volt látni és hallani őket! Az Ó- és Újszövetségben egyaránt találunk arra példát, amikor a családfők áldást mondanak a következő generáció képviselőjére. Jó lenne, ha ez nem csupán az esküvőkre vagy a gyermekszületésre korlátozódna a családunkban, hanem része lenne a mindennapi életünknek is.
Végül a tanításon azt értem, hogy legyenek olyan alkalmak a családunkban, amikor együtt imádkozunk, igét olvasunk, lelki dolgokról beszélgetünk. Végeztem a barátaim körében egy közvélemény-kutatást a tapasztalataikról, és bizony elég vegyes a kép. Van olyan lelkészgyermek barátom, aki száraz, véget nem érő, kötelező, unalmas alkalmakként gondol vissza a régi családi áhítatokra, és jelenleg Istentől eltávolodva él. Rám nagy hatással volt az a gondolat, amelyet Cseri Kálmán református lelkész mondott a Szeverényi Jánosnak adott interjújában: „Nagyon fontos a prevenció – az, hogy kicsi koruktól csöpögtessük a fejükbe, a szívükbe az evangéliumot. Látom azokat a hívő családokat, ahol ezt komolyan veszik, ahol nem erőltetik a családi áhítatot, ahol nem kegyeskedő stílusú, órákig tartó családi áhítatok vannak, hanem derűs, vidám, a spontaneitás jegyeit is magán hordozó együttlétek. Úgy, hogy a gyerekek láthatják, a szülőknek ez nagyon fontos, valóban van kapcsolatuk azzal a Jézussal, akiről szó van. Kicsi korban csupán megismerik a bibliai történeteket, aztán jönnek az ő kérdéseik, keresztkérdéseik, sőt a kételkedés és ellenkezés időszaka is, de a mag, ami a szívükbe hullott, előbb-utóbb kikel.”
Egy másik barátom arról beszélt, hogy náluk otthon szintén nem volt mindig túl izgalmas az áhítat, de utólag visszaemlékezve hálás az elhangzottakért, mert az évek során átfogó bibliaismerethez segítették őt. A szülei gyakran az aktuális családi nehézségekről is beszéltek a bibliai tanítás fényében, és ez segített a Szentírásban foglalt igazságokat és a mindennapi életet sok szálon összekötni. Egy másik barátomnál hetente egyszer, vasárnap délután van rövid családi áhítat (másoknál naponta, illetve néhány naponta este), és esténként a gyermekeikkel együtt olvasnak egy nekik szóló áhítatos könyvet vagy képes Bibliát, aztán imádkoznak velük.
Sok férfi számára leginkább ez a terület okoz gondot. Akadnak olyanok, akik szerint a tanítás a lelkészek/papok feladata, és erre szolgál a hitoktatás meg a vasárnapi iskola is. Vannak, akiket zavar, hogy nem tudnak olyan felkészülten és összeszedetten beszélni, mint egy lelkipásztor. Az is lehet, hogy kiüresedtek lelkileg, ezért nincs miből adniuk, vagy annyira fáradtan esnek haza, hogy nincs erejük még ehhez is. Persze előfordul a másik véglet is: akik ha törik, ha szakad, lenyomják a családtagok torkán az áhítatot, sok esetben egy életre beoltva a gyerekeket a hit dolgai ellen. És az sem ritka, hogy olyan nagy a korkülönbség a gyermekek között, hogy megnehezíti a közös áhítat tartását, hiszen nem ugyanaz köti le a négyévest és a nagy kamaszt.
Rend és rendszeresség
Miközben erre a cikkre készültem, magam is önvizsgálatot tartottam, és meg kellett állapítanom, hogy bizony sok mindent nem jól csinálok. Például arra hivatkozva nem tartottunk családi áhítatokat, hogy nem akarok olyasmit a gyerekeimre erőltetni, ami unalmas vagy kötelező ízű. Arra is rájöttem, hogy igazából akkor vagyok elememben, amikor beszélgetés közben szóba kerül egy-egy téma, és hogy arról mit tanít a Biblia.
Most viszont bevezettünk egy új szokást: vacsora alatt/után Philip Yancey 180 nap alatt a Biblián át című könyvét olvassuk, amely fél év alatt végigvezet bennünket a legfontosabb bibliai történeteken. (Mivel nem sikerül minden este sort kerítenünk rá, kb. egy év alatt fogunk végezni, de sebaj.) Ennek hatására nagyon jó beszélgetések alakultak ki, amelyekbe kicsik és nagyok egyaránt bekapcsolódtak. Nemrég pedig a vasárnapi istentiszteleten az igehirdető arra bátorította a szülőket, hogy a gyermekeiknek mondják el a megtérésük történetét, és beszélgessenek róla. Meglepődtem, hogy bár sok embernek elmeséltem már a bizonyságtételemet, a gyermekeim még soha nem hallották az elejétől a végéig. Úgyhogy megosztottam velük, ők meg figyelmesen meghallgatták. Most a feleségem jön. ☺
Többféle megoldást, módszert is kipróbálhatunk tehát: olvashatunk együtt valamilyen áhítatos könyvet, bibliaolvasó kalauzt, e-mailben kapott napi gondolatokat, és szabadon is beszélgethetünk az Igéről. Egy a lényeg: hogy legyen ebben valami rend és rendszeresség. Imádkozzunk is utána, de ez ne legyen kényszer: az imádkozzon, aki szívesen teszi.
Fontos, hogy a gyermekeink ne csupán azt hallják tőlünk, hogy mikor lesz kész a leckéjük, vagy hogy tartsák rendben a szobájukat, hanem a hit dolgairól is beszélgessünk velük. Szánjunk időt rájuk egyénileg is – így megtudhatjuk, hogy mi foglalkoztatja őket, miről érdemes beszélnünk egy családi áhítaton, vagy miért imádkozzunk. Szóval kalandra fel, férfitársaim! Ha nem megy, ne adjuk fel, hanem próbáljuk meg másként!
Megjelent a Family 2019/4. számában.
A szerzőről
