Egy sikeres életmódváltás története
Völgyi Viola gyógytornász, négygyerekes édesanya. A családjuk többféle ételallergiával is küzd (glutén-, laktóz-, tejfehérje-érzékenység), így sokáig megoldhatatlannak tűnt számára, hogyan térhetnének át egy mindannyiuk számára követhető, korszerűbb, egészségesebb étrendre. Aztán valami történt, és belevágott az életmódváltásba. Ez olyan látványos eredménnyel járt, hogy egyre többen kíváncsiak lettek a titkára. Ma már ő segít sokaknak az új szokások kialakításában.
Mi motivált téged a változásra?
Rutinból éltem az átlagos anyukák átlagos életét, ami plusz húsz kilóhoz és egy egészségtelen, mozgásszegény életmódhoz vezetett. Nagyon sokat keresgéltem, hogyan tudnék lefogyni, mert az ízületeimen is kezdtem érezni, hogy ez így tovább nem mehet. Hogyan leszek majd mozgékony, fitt nagymama, ha anyukaként sem tudok lihegés nélkül egy pár emeletet lépcsőzni? Hogyan mutatok így példát a gyerekeimnek? Beláttam, hogy változtatnom kell. Az interneten kutatva először különféle gyógyszerekkel, fogyasztószerekkel találkoztam, de tudtam, hogy nem ez a jó megoldás, és közben elkezdtem keresni ebben a kérdésben Isten akaratát. Megértettem, hogy a testünk Isten csodálatos ajándéka, ezért nem mindegy, hogyan bánunk vele.
Egy testközpontú kultúrában élünk, ezzel szemben a keresztények időnként átesnek a ló túloldalára, és lebecsülik a test jelentőségét, azt hirdetve, hogy a lélek állapota fontos igazán. Van ez a két véglet, s ezek között kerestem a helyemet. Nagyon megfogott, amikor arról hallottam, hogy a Biblia eredetileg két görög szót használ a „test” kifejezésre. A „szarksz” a testi természetet jelenti (ez az, amiről azt tanítja, hogy meg kell öldökölnünk), a másikról, a „szómáról” (amely a hús-vér testet jelenti) viszont azt olvashatjuk, hogy Isten „a Szentlélek templomaként” akarja használni. Vagyis a testünk Isten számára elkülönített hely, amellyel célja van, tehát az, ami a testemmel történik, nem csupán az én ügyem, éppen ezért Istentől kérhetek erőt a változáshoz is. Amíg csak az hajtott, hogy beleférjek a megfelelő méretű ruhába, és csinosabb legyek, addig nem tudtam tartós eredményt elérni. De amint megváltozott a motivációm, sikerrel jártam.
Lépésről lépésre
A változás szükségét sokan felismerjük, de hogyan lássunk hozzá úgy, hogy hosszabb távon is eredményesek maradjunk?
Nyilván nem megy egyszerre, hanem lépésről lépésre kell haladnunk. Olyan ez, mint egy nagy utazás. Az ember először figyel, gondolkodik, megtervezi, hogy hová szeretne eljutni, és gyűjti az információkat. Én is sokat olvastam a témáról. Hallottam a teljes kiőrlésű lisztekről, meg hogy milyen alapanyagokat kellene használni, de mindig akadt valami kifogás… És közben teltek az évek.
Amikor aztán megérett bennem az elhatározás, hétről hétre lecseréltem egy-egy egészségtelen alapanyagot egy egészségesebbre, vagy kipróbáltam valami új ízt, receptet. Például ha az egyik lányom császármorzsát kért, megcsináltam teljes kiőrlésű tönköly búzadarából vagy zabkorpával keverve. A fokozatosságra szükség volt a gyerekek miatt is, hiszen ha addig sült krumplit ettek (még ha olaj nélkül, tepsiben sütve is), nem tehettem másnap eléjük a sült zellert.
Eleinte csak te etted az egészséges ételeket?
Igen, én meg a férjem. Először főztem azt, amit a gyerekek szerettek, de mellé készítettem más alternatívát is, amely szintén ott volt az asztalon, és választhattak. Nem volt kötelező jellege a dolognak. Lecsökkentettük az adagok mennyiségét is. Három dolog számít ugyanis igazán: az étel mennyisége, minősége, és hogy mikor eszik az ember. Én sokszor eszem keveset, így a szervezetem is biztonságban érzi magát, hogy nem kell mindent befalnia. Ha például kimarad egy uzsonna, sokkal többet kíván az ember vacsorára, mert a szervezet igényli az adott kalóriamennyiséget.
Szóval akkor ma már teljesen más a konyhai repertoárod, mint egy éve?
Ha főznöm kell, ma már nem a rántott hús sült krumplival az első gondolatom. Arra is rá kellett döbbennem, hogy az ízérzékelésünk igenis alakítható. Az átlagember hozzászokott a fehér lisztből készült pogácsához, azt szereti, nekünk viszont már nem esik olyan jól, mint korábban. Ha megeszek belőle kettőt, érzem, hogy nem jó a gyomromnak. Időbe telik, amíg a szervezet megkedveli az új ízeket, de megéri kivárni.
A gyerekeknél hogyan lehet ezt kivitelezni?
Az új ételekhez megpróbáltam kitalálni egy új történetet, például a chiamagnál elmeséltem, hogy az inkák előszeretettel ették, főleg a harcok előtt. Ha egy fiú azt hallja, hogy ettől „erősebb” lesz, attól kezdve chiamagot akar enni. Vagy azt mondtam, hogy ha a zabkorpát beleszórjuk a joghurtba, az annyi energiát ad, hogy sokkal magasabbat tudunk a trambulinban ugrani. Ki is próbáltuk együtt. Indirekt módszereket is be szoktam vetni: ha azt mondom, hogy ezt csak apának és magamnak főztem, akkor rögtön ők is akarnak belőle enni. Vagy készítettem rizst és bulgurt is, és összehasonlítottuk a kettőt.
Van, hogy két lépést teszünk előre, és egyet hátra; előfordul, hogy valamit nem akarnak megenni, amit korábban már megettek. Ilyenkor nem szabad kimutatni a csalódottságot. Sok türelem kell az átálláshoz. Persze némi határozottságra is szükség van, hiszen az étel nemcsak azért van, hogy jólessen, hanem hogy tápláljon is. És azt is tapasztalom, hogy szívesebben megeszik azt, aminek az elkészítésében ők is részt vesznek.
Sok kicsi sokra megy
Az étkezésen kívül min változtattál még?
Elkezdtem odafigyelni arra is, hogy mennyit pihenek. Utánaolvastam, hogy a kevés alvás hogyan hat a hormonszintünkre, hogyan lesz az ember „éhes” attól, hogy nem pihen eleget. Ezért kívánja másnap annyira a szénhidrátokat. Mindemellett pedig beiktattam a mozgást az életembe. Először sétálni, nordic walkingozni kezdtem, hiszen a még meglévő túlsúly miatt nem futhattam, hogy ne terheljem az ízületeimet.
Mi volt a következő lépés ezután?
Heti háromszor sétáltam, később naponta tizenöt percet tornáztam. A gyerekek miatt nem tudtam konditerembe járni, de ez nem is szükséges. Reggeli után mindig gyorsan letudom a tornát is. Pár hét, és a mozgás is ugyanúgy a napi rutinunk része lehet, mint a reggeli fogmosás. Ma már hiányzik, ha valamiért elmarad.
A pihenéssel kapcsolatban mit tanácsolsz, mire figyeljünk?
Nagyjából be kell lőni, hogy kinek mekkora alvásmennyiségre van szüksége az egészsége megőrzéséhez. Nekem ez hét-nyolc óra; törekszem is rá, hogy mindig meglegyen.
Minden apró döntés, amelyet naponta meghozok – hogy bekapom-e azt az édességet, vagy hogy szakítok-e pár percet a mozgásra – része annak a hosszabb távú tervnek, amellyel példát mutatok a gyerekeimnek, és amellyel arra is hatással vagyok, hogy milyen lesz az egészségem idősebb koromban. Ezekből az apró döntésekből – mint a legódarabokból – épül fel az életünk hosszú távon. Ha egészséges darabokat rakunk egymásra, akkor strapabíróbb lesz.
Tudatosan és felelősen
Mindezekről ma már előadásokat is tartasz. Honnan érkeztek a megkeresések?
Januárban annyira látványos volt a változásom, hogy mindenki kérdezgetett, és kíváncsi volt a titkomra, de ezt nem öt perc elmesélni. Ezért inkább egy este elhívtam magamhoz néhány érdeklődőt. Arra készítettem pár diát, ebből szép lassan összeállt egy teljes előadás. Aztán újabb igényekkel kerestek meg, hogy mutassam meg a receptjeimet is, és hogy mit hogyan csinálok. Így alakult ki a mai forma, hogy tízóraival várom a vendégeket, utána egy előadásban összefoglalom a táplálkozással kapcsolatos tudnivalókat, majd együtt főzzük meg az ebédet. Megmutatom, hogy huszonöt-harminc perc alatt látványos, éttermi szintű ebédet lehet készíteni egészséges dolgokból. A közös ebéd után a mozgásról, pihenésről és a szokások kiépítéséről van szó, végül egy uzsonnával zárul a program.
Az életmódváltásod során mi volt számodra a legnehezebb?
Elhinni, hogy képes leszek rá, hiszen a családunkban annyiféle érzékenység van jelen. De olyan ez, mint a nyelvtanulás. Meghall az ember egy nyelvet, amelyből egy szót sem ért, azt hiszi, lehetetlen megtanulnia, de ha mindennap megjegyez néhány szót, egyszer csak elkezdi érteni és használni azt a nyelvet. Az életmódváltás is hasonló: mindennap egy lépéssel haladok előre. Amikor a kezedbe veszel egy reformszakácskönyvet, és azt olvasod, hogy „lilakáposztás amarántkása”, már rögtön le is teszed, de előbb-utóbb egyre gördülékenyebbé válik az új alapanyagok használata.
Mire tanított meg még mindaz, amin átmentél?
Megértettem, hogy keresztényként azt az igét, hogy a testünket jól kellene gondoznunk, gyakran kipipáljuk azzal, hogy nem iszunk, nem dohányzunk, nem paráználkodunk, de otthon a gyerekek mellett kimerülve hányszor nyúl az ember az édesség után, hányszor nyugtatja meg magát türelmetlenségében azzal, hogy bekap valamit, és ettől milyen cukor- és evésfüggőség tud kialakulni! Erről nem sűrűn beszélünk. Arra is rá kellett döbbennem, hogy nagy különbség van az éhség és az étvágy között. Az éhség az, amikor szinte korog a gyomrunk, leesik a vércukorszintünk, és valós szükségét érezzük annak, hogy együnk – bármit. Ezt lent érezzük a gyomrunkban. Az étvágyat inkább feljebb érezzük, ilyenkor megkívánunk egy ételt vagy egy ízt, és valójában a lelkünket etetjük. Nyilván ez sem feltétlenül baj, de van ebben egy egészséges határ, amelyre érdemes odafigyelnünk.
Nagyon jó érzés volt, hogy beleférek a ruháimba, a legnagyobb örömöm mégis az volt, hogy képes vagyok olyan dolgokon változtatni az életemben, amelyeken évekig nem tudtam. Azt gondolom, azért is ment ez ennyire gördülékenyen, mert a helyén volt a motivációm. Ha a szívünkben megérik, hogy Istennek terve van a testünkkel is, akkor egészen másképp állunk az egészséges életmód kérdéséhez. Ha megértjük, hogy bizony nekünk is szerepünk van abban, hogy milyen betegségekkel kell később megküzdenünk, akkor könnyebben rászánjuk magunkat a változásra. Miért csak akkor szaladunk Istenhez a testünkkel, amikor már valami baj van vele? Ő jó szülő, és sokszor olyankor is segít, de jobban járunk, ha inkább felismerjük, hogy a testünk ajándék. Miért ne használnánk akkor inkább tudatosan és felelősségteljesen?
Megjelent a Family 2019/4. számában.
A szerzőről
