A szerkesztőség közelében egy iroda „life coaching” szolgáltatást ajánl. Mindig megakad a szemem ezen a szépséges kifejezésen, amely mára polgárjogot nyert a magyar nyelvben is. Sokan „kócsingnak” írják, amiről nekem inkább a büszke vízimadár jut eszembe, nem pedig az életvezetési tanácsadás. Jó két évtizede találkoztam először a coach szóval egy német nyelvű szövegben, és akkor sokáig keresgéltem a magyar megfelelőjét. Több szótár böngészése után arra jutottam, hogy ez a szó bizony a mi nyelvünkből származhat. Ahogyan a németben a „Kutsche”, úgy az angolban a „coach” a magyar Kocs községben modernizált, a korábbiaknál sokkal könnyebben kanyarodó szekér nevéből, a kocsiból ered. Később már magára a hintóra is kiterjesztették, majd a sportolókat hajtó edző, illetve „együtt hajtás” értelemben vált szakkifejezéssé. Ma leginkább arra a módszerre használatos, amikor egy tevékenységet közösen végezve tanítanak a tanácsadók.
Mindez akkor jutott ismét eszembe, amikor az édes jézusi igáról hallottam nemrég egy előadást. Ahogyan az előadó mondta, ő maga hosszú évtizedeken át abban a tévhitben élt, hogy Jézus mintegy kocsisként a nyakunkba teszi az igát, hogy aztán felüljön a bakra, a mi dolgunk pedig húzni, szolgálni, amerre az istráng irányít. Tartok tőle, hogy nem volt egyedül ezzel a nézettel. Persze vigasztaljuk magunkat, hogy Jézus jó, jó irányba hajt, nem terhel meg túlzottan, és természetesen jobb egy nap az ő szolgálatában, mint ezer nap bárhol másutt. De azért mégis… Bocsánat, lehet, hogy ezek csak az én kísértő gondolataim, ám ha másnak a fejében is megfordultak már, akkor most örömmel osztom meg a jó hírt: Jézus nem a bakon ül! Az iga, amelyről az Úr beszél, két igavonó jószág számára készül, és a fiatal állatokat egy tapasztalt öregebb mellé szokták befogni, hogy beletanuljanak a munkába.
Számomra ez a kép felszabadító és örvendetes, egészen új jelentést ad a Mester szavainak. Micsoda megtiszteltetés, micsoda méltóság, hogy maga mellé hív, hogy az ő művében dolgozhatunk vele együtt! Hiszen egy ilyen munkamegosztásban úgy futhatok, repülhetek vele, ahogyan egy jó táncpartnerrel lehet, aki vezet és megtart! Hiszen akkor a teher oroszlánrészét is ő viszi, aki végtelenül erősebb, nagyobb nálam!
Mindazonáltal ennek a helyzetnek is megvannak a „veszélyei”. Ha Jézus mellettem húz, akkor bizony az én lustaságom, bukdácsolásom őt nemcsak akadályozza, hanem gyötri is. Ha így megyünk együtt, akkor nem „csángálhatok” másfelé, hanem meg kell tanulnom együtt rezdülni vele, át kell vennem az ő ritmusát, az ő stílusát, az ő akaratába kell beleállnom, ami persze szuper – csak nemigen hagy helyet az enyémnek. Legalábbis ettől szoktunk félni. Márpedig ez épp olyan, mint az úszás: amíg az ember a vízben folyton leteszi a lábát, vagy kapaszkodik valamibe, addig nem tapasztalhatja meg, hogy a víz képes fenntartani. Ugyanígy nem tapasztalhatjuk meg az elkötelezettségből, a szabadon hozott döntésből fakadó valódi szabadságot, amíg ragaszkodunk ahhoz, hogy minden lehetőség nyitva álljon számunkra. Szabadságunkban áll felvenni az igát – vagy kibújni belőle.
Tovább forgatva magamban ezt a képet, az is eszembe jutott, milyen áldott módszer ez szülői, tanári feladataimban is. A mai iskolások nemzedéke – akik közé a legkisebb gyermekünk még tartozik – már többnyire nem retteg a tanártól, nem tanul félelemből, de még nehezen találja a tanulás örömét. Viszont szomjazik a személyes kapcsolatra: arra, hogy észrevegyék, lássák, értékeljék – egyszóval, hogy szeressék. Mi, felnőttek meg nehezen szállunk le a bakról – azt a szerepet legalább már ismerjük, ha nem szeretjük is –, most azonban új hangnemre, új módszerre lenne szükség. Ahogyan a neves dán családterapeuta, Jesper Juul fogalmaz: egyenlő méltóságú félként kell a gyermekeinkre tekintenünk. Úgy gondolom, ebben is példaképünk az Úr, aki Mindenható mivolta ellenére sem átall a teremtményeivel egy járomba állni, hogy minket fölemeljen maga mellé arra a méltóságra, amelyet eredetileg nekünk szánt.
Mennyivel inkább kell tehát nekünk, embereknek együtt, egymást egyformán értékesnek tartva, mindenkiben tisztelve Isten alkotását alázattal és együttérzéssel vezetni, tanítani a ránk bízottakat: gyermekeinket, testvéreinket, felebarátainkat! Tanuljunk hát a Mesterünktől, aki szelíd és alázatos szívű! Így persze mi sem kerülhetjük el a keresztünket – de a feltámadáshoz nincs is más ajtónk.
Megjelent a Family 2019/4. számában.
A szerzőről
