Pirosat kaptunk megint, pedig sietni kell, hiába van dugó, kezdődik az edzés. Már elindult felém a hajléktalan kéregető – közben a három gyerek a kocsiban. Nincs sok időm mérlegeni, lehúzom az ablakot…
Nem vagyok ugyan meggyőződve róla, hogy ez a legjobb formája mások támogatásának, hiszen a problémájukat a legkevésbé sem oldom meg, most mégis érzem a késztetést, amit máskor nem mindig. Talán azért, mert nő, talán mert tisztának tűnik (legalábbis fejben), mindegy is: nyújtom felé az aprót, ami van.
Tisztelettel köszön, egy pillanatra benéz, aztán visszhúzza a kezét:
– Hölgyem, három gyerek? Nem fog az hiányozni…? – és a pénzre pillant.
Én meg gyorsan pislogok egyet, hogy ne legyen hirtelen olyan homályos a kép.
– Dehogy – nyugtatom meg, és mellettem a nagyfiunk edzőcuccaira téved a tekintetem. Ha tudná, mennyit kellett adni azokért…!
– Edzésre mész? – kérdezi tőle a nő, a fiunk félve bólint. – Milyen jól nézel ki, biztosan ügyes vagy! Nagy jövő áll előtted…!
Ahogy mondja, meg sem fordul meg a fejemben, hogy hízelgésből tenné csak (hiszen a pénzt már megkapta), nem is tűnik üres bókolásnak (azt már felismerem), és irigységet sem hallok benne (ő már elszámolhatott a jövőjével). De ahogy elköszönünk, bennem maradnak a szavai. Hiszen akitől egyáltalán nem vártam sem kedvességet, sem bátorítást, annak mégis volt miből adnia.
▪️
Ahogy összezár mögöttünk a kórház ajtaja, végre fellélegzek: és nem csak azért, mert a maszktól megszabadulunk. Ezúttal kétéves kislányunk kapta a fájdalmas részt, én csak lélekben éreztem. Nem nagy gond, hála Istennek, és végre meg is oldották, ezáltal sok hónapnyi kellemetlen fájdalom szűnt meg számára. Számomra pedig az a lelki teher, amelyet nemigen igyekeztek enyhíteni… Ugyanis akárhányszor jártunk itt, nem tudtunk úgy távozni – sőt még egy telefonbeszélgetés sem zajlott le anélkül (már amikor végre felvették…) –, hogy valamilyen módon ne aláztak volna meg. Hol ezért, hol azért „szúrtak le”, miközben mindent igyekeztem pontosan úgy csinálni, ahogyan ők maguk mondták. A kislányunkat is végig biztattam, amíg a fájdalmas beavatkozás zajlott – de nekik még őhozzá sem volt egy jó szavuk.
A falon egy gyerekrajz díszelgett, fölötte pedig a szöveg: „isteni orvos”. Ebből csak annyit éreztünk: annak érzi magát. Ám sajnos azoknak, akiktől segítséget, bátorítást és némi kedvességet vártunk volna, nem volt miből adniuk.
Mert van, ami nem a pénzen múlik.
A szerzőről
