Mit posztolunk gyermekeinkről a világhálón?
Nincs nap, hogy a közösségi oldalakon ne látnánk egy cuki kisbabás fotót, egy nagyobb ovis vagy kiskamasz fényképét, mellyel a szülei büszkélkednek. Milyen okos, ügyes, már ezt is tudja, vagy épp beteg szegény… Van, aki a versenyeredményeket, a kitűnő bizonyítványt is kirakja. Közben bele sem gondolunk abba, hogy az ártatlannak tűnő posztolásokkal, fotókkal bizony veszélybe is sodorhatjuk gyermekeinket, vagy akár a későbbi pályafutásuk során kellemetlenségeknek tehetjük ki őket.
A gyermek egy olyan hosszú távú „projekt”, amelyre ha „jól sikerült” – vagyis egészséges, okos, szép –, akkor büszke a szülő. Nagyon büszke. Természetes vágy, hogy ezt az egész világnak meg akarja mutatni, el akarja mesélni. A világháló, a különféle blogok, a közösségi média pedig a nap huszonnégy órájában kiváló alkalmat és teret ad erre. A szülő először kiteszi az örömhírt, hogy megszületett a gyermeke, aztán jönnek a jól sikerült vagy a profi fotós által készített csodaképek a bájos kislányról, az ennivalóan vagány kisfiúról. Láthatjuk, ahogyan fára mászik, focizik, vagy a babakocsit tolja, és azt is, amikor a fürdőkádban a kacsákkal pancsol…
Gondoltunk-e már arra, hogy ezeket a képeket egy kattintással le lehet tölteni a világ bármely pontján, és akár ferde hajlamú emberek vagy bűnözők kezébe is kerülhetnek? Meredek a gondolat? Sajnos a valóság még ennél is katasztrofálisabb.
– Vajon megtennénk-e azt, hogy felszállunk egy utasokkal teli HÉV-re, buszra, villamosra egy fényképalbummal, melyben a gyermekünkről készült képek sorakoznak, majd az ott ülő összes utasnak megmutatnánk őket egytől egyig? Megnézné az alkoholista nő meg a kedves ősz hajú néni, aztán az anyuka a hasonló korú gyermekeivel, a rosszul öltözött depressziós a sarokban és a torz lelkű utas is… Valójában ugyanezt tesszük a világhálón: önszántunkból, büszkén mutogatjuk a képeinket, nem számolva a következményekkel – magyarázza szakértőnk, Molnár Kata pszichológus.
Nem a gyerekről szól
Ha mélyen magunkba nézünk, akkor egyértelművé válik, hogy mindez nem a gyermekről szól, hanem bizony a szülőről. Ő a büszke, ő szeretné megmutatni, mi van a birtokában. Igen, ez egy természetes vágy, hiszen az öröm akkor lesz minél nagyobb, ha megoszthatjuk másokkal. De azt is észben kell tartanunk, hogy a gyerekeink nem a mi tulajdonaink. Meghatározott időre kaptuk őket, hogy legjobb tudásunk és képességeink szerint felneveljük őket.
– Ha a gyerekeinkkel büszkélkedünk, az vajmi kevés esetben szól a gyerekről – folytatja a pszichológus. – Valójában a szülő büszkesége, ő maga akar több és szeretettebb lenni azáltal, hogy hányan lájkolják a képeit. A tetszésnyilvánítások száma, a kommentek ugyanis mind azt tanúsítják, hogy valamit jól csinálunk; kihúzhatjuk magunkat, hiszen egy ilyen csoda van a birtokunkban. A közösségi média tehát egy olyan csatorna, ahol a szülő elismeréshez és vélt szeretethez juthat, a lájkok pedig egyfajta mérőszámként működnek, amelyekből energiát meríthet, töltekezhet.
Velünk is megeshet!
Ha megnézem, hogy a különféle közösségi oldalakon a több száz ismerősömből hány olyan akad, aki valóban fontos számomra, akivel szívesen és rendszeresen ápolom a kapcsolatot, akit tényleg érdekel, hogy mi van velem vagy a gyerekeimmel, akkor bizony legfeljebb húsz emberről van szó. Ha nekik szeretnék valamit elmondani, megmutatni, akkor ahhoz elég lenne akár egy e-mail vagy egy telefonhívás is.
– A gyerekekről való posztolások alkalmával azt kell mérlegelnünk, hogy valóban megéri-e azt kockáztatni, hogy illetéktelen személyekhez jussanak el olyan információk, melyekből megismerhetik a családunk szokásait: mit szeretünk enni, hová jár iskolába/óvodába a gyerekünk, mikor hova megyünk szórakozni, nyaralni, és így tovább – hangsúlyozza Molnár Kata. – Szerintem nem éri meg kockáztatni. Miért akarnánk kiadni idegeneknek ezeket az információkat? Pláne olyanoknak, akik beteg lelkűek, és adott esetben egy hamis profilkép mögé bújva felhasználhatják a birtokukba jutott információkat, és a gyerekek közelébe férkőznek. Két üzenetváltás után a tini már nem idegenként, hanem „ismerősként” fog az illetőre tekinteni. Aki esetleg tudja, hogy ma miért volt szomorú, vagy adott esetben mit álmodott az éjjel, mert megkérdezi tőle. Amikor pedig már megvan a „kapcsolat”, onnantól nincs megállás, jöhetnek a fotókérések, melyeket a tini teljesít, mert bele sem gondol, hogy a magáról posztolt ártatlan, „megmutatod, hogy áll rajtad az új fürdőruhád?” után mi fog történni azzal a képpel. Megállás pedig nincs, jöhet a személyes találkozó, amelynek akár gyerekrablás is lehet a vége. Mindez nem ijesztgetés. Senkinek nem szabad azt gondolnia, hogy mindez velünk, az én gyerekemmel nem történhet meg.
Hogy szakértőnk szavait alátámasszam, elmesélek egy történetet, amely nemrég velünk esett meg. A lányomnak privát fiókja van az egyik közösségi oldalon. Nincs fent róla egyetlen fotó sem, a profilképe is egy madár. Mégis egyik este mutatja: „Anya, ezt az üzenetet kaptam: »Hello pretty girl!«” Szerencsére nem válaszolt rá. Másnap már egy hosszabb üzenet várta spanyolul, amelyben az állt, hogy „milyen volt a napod, hogy telt a családoddal?”. A küldő profilján egy ismeretlen, ötven év körüli, öltönyös, pezsgős poharat a kezében tartó férfi képe nézett vissza rám. Azonnal letiltottuk. De mi lett volna akkor, ha a lányom válaszol neki, és kapcsolatba kerül vele? Ha esetleg kihagy engem ebből a történetből? Hová fejlődhetett volna ez az „ismeretség”…?
Egyedül a dzsungelben
A mostani tinédzserek szülei még éltek egy olyan világban, ahol nemhogy internet nem volt, de még okostelefon sem. Ők nem ebbe a digitális világba születtek bele, és elképzelni sem tudják, hogy mi mindenre lehet még használni a közösségi médiát. Egy szülő sem teheti meg, hogy homokba dugja a fejét, és nem foglalkozik ezzel a kérdéssel. Szülőként igenis hatalmas a felelősségünk! A virtuális világ egy veszélyes dzsungel, ahol meg kell tanítanunk a gyerekeinket túlélni, mert ott bizony ragadozók is vannak.
Muszáj ezekről a kérdésekről a gyermekeinkkel beszélgetni! A kilenc–tizenkét évesek még hallgatnak a szüleik tanácsaira, hogy mit hogyan érdemes posztolni, a tizenöt évesek már nem feltétlenül… Azt kell megértenünk, hogy a gyermekünk „élni fog” a világhálón. Így vagy úgy el fogja sajátítani a használatát – és így vagy úgy nagy valószínűséggel túl is fogja élni –, azonban rajtunk is múlik, hogy milyen sebeket és traumákat zsebel be mindeközben. Nem mindegy tehát, hogy ki tanítja meg a „dzsungelben” való közlekedésre – mi magunk, a kortársai, vagy a saját bőrén tapasztal meg mindent.
Kisokos a posztoláshoz
Ha mindenképp szeretnénk megosztani a gyermekünkről fotókat a közösségi oldalakon, akkor érdemes az alábbi szabályokat betartanunk:
– Ne posztoljunk a gyerekünkről a fürdőszobában készült képet; még akkor se közöljünk meztelen vagy félmeztelen képet róla, ha kisbaba, csecsemő vagy óvodáskorú! Továbbá ne tegyünk ki olyanokat sem, amiket ő maga kínosnak élhet meg: hisztizős, földre vetős fotókat, videókat, és arról se posztoljunk, hogy elesett, beteg, kórházban van. Ne hozzuk őt kellemetlen helyzetbe! – figyelmeztet a pszichológus.
Megjelent a Family 2020/1. számában.
