Barion Pixel
bezár

Nem kis felnőtt, nem nagy gyerek – kamasz

Brockhauser Ildikó pszichológus, pár- és családterapeuta írása

Becsapja az ajtót, rendszeresen közli velünk, hogy elege van belőlünk, úgy érzi, nem értjük meg őt, egész nap a telefonját nyomkodja, költséges holmikra vágyik, és semmit sem oszt meg velünk az érzéseiből, gondolataiból. Azt hisszük, hurrikán söpör végig családunkon, éjjelenként azon gyötrődünk, mit rontottunk el, kétségbeesünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy valami nagy baj van a gyermekünkkel, aki tagadhatatlanul kamaszkorba ért. Talán azt hittük, a dackorszak elmúltával már túl vagyunk a nehezén, most azonban úgy tűnik, tévedtünk.

Szülőként sokszor értetlenül és ijedten állunk kamasz gyermekünket nézve. Próbáljuk mérlegelni, mit engedjünk meg neki, és mit ne, közben azon tűnődünk, rendben van-e ez így, vagy szükséges lenne segítséget kérnünk.

A kamaszkor küzdelmei

A serdülőkor a szülőkről való érzelmi és fizikai leválásról, a fiatal saját önálló életének előkészítéséről szól, hogy idővel képes legyen párkapcsolatot kialakítani és családot alapítani, felelősséget vállalni, a társadalomban a helyét megtalálni. Van, akinél mindez csendesebben történik, és van, akinél nagy viharok közepette.

A szülők tizenegy-tizenkét éves korra kezdenek másodrendű szerepet betölteni a gyermekeik életében, helyettük a kortársak hatása válik egyre erősebbé. Az ő társaságukat keresik, velük osztják meg a gondolataikat, érzéseiket, a szabad idejüket szívesebben töltik velük, fontosabb számukra az ő szavuk és véleményük. Mindeközben persze tele vannak bizonytalansággal, hiszen még nem tudják, ők maguk mire képesek. Szeretnének önállóak lenni, azonban még függnek a szüleiktől mind érzelmi, mind anyagi téren. Gyermeki létük múlása, a szüleiktől való távolodásuk szomorúsága, az ébredező szexualitásukat kísérő kétségeik, bűntudatuk, félelmeik és zavartságuk hangulatingadozásokkal, a szülőkkel való konfliktusokkal járnak együtt.

Hogyan segíthetünk szülőként?

  1. Vértezzük fel magunkat! Ne feledjük, gyermekünk kamaszkori küzdelmei legfőképpen arról szólnak, hogy ő tud-e élni nélkülünk, és mi képesek vagyunk-e élni nélküle. Ha mi magunk őszintén igennel tudunk felelni erre a két kérdésre, már jó alapokon állunk. Törekedjünk arra, hogy ezt a meggyőződésünket az életkorának és az érettségi szintjének megfelelően közvetítsük is gyermekünknek! Legyenek barátaink, olyan tevékenységeink, amelyek sokat jelentenek számunkra, és függetlenek a gyermekünktől! Mindebből kamaszunk azt érezheti, hogy megvagyunk nélküle, nem kell lelkiismeret-furdalást éreznie, ha az idejét a barátaival tölti, hiszen van nekünk is saját életünk. Ez biztonságot és érzelmi szabadságot jelent számára. Legyünk tisztában azzal is, hogy amikor a gyermekünk kritizál minket – vagy az otthoni szabályokat, szokásokat, értékeket –, az őt segíti a leválásban és a saját önállósodásában, tehát ne hagyjuk, hogy mindez maga alá temessen bennünket!
  2. Ragaszkodjunk a valósághoz! Attól még, hogy gyermekünk a serdülőkorba lépett, továbbra is szüksége van szabályokra. Ne bánjunk vele gyermekként, de felnőttként sem! A „kimenő” ideje, a rábízott feladatok és kiváltságok igazodjanak az életkorához és érettségéhez! Gyermekünket akkor segítjük leginkább, ha hagyjuk, hogy megtapasztalja a tettei következményeit. Például ha rosszul osztotta be az idejét, és nem készült fel egy dolgozatra, akkor ne írjunk neki igazolást az ominózus napra. Vagy ha sokáig fent maradt, és másnap reggel emiatt elaludt, ne rohanjunk vele autóval az iskolába, hogy el ne késsen megint. Ha ugyanis mindig elsimítjuk, amit elront, akkor ezzel csak egy irreális világot tartunk fenn körülötte, amelyben a szülei mindent elintéznek helyette, és azt üzenjük, hogy nem tud élni nélkülünk. Lehet, hogy számunkra is fájdalmas, de el kell búcsúznunk a mindenható szülőségünkbe vetett hitünktől.
  3. Legyünk elérhetőek a számukra! Amikor kamaszunk mégis úgy érzi, hogy szeretne velünk beszélgetni, és kiöntené előttünk a lelkét, erre rendszerint pont a legalkalmatlanabb pillanatokat találja meg. Amikor tényleg úgy érezzük, hogy a jelenlétünkre, támogatásunkra és figyelmünkre van szüksége, tegyük félre a fáradtságunkat, a házimunkát vagy egyéb kötelességeinket, mert nem biztos, hogy lesz legközelebb – nem előttünk fog megnyílni, vagy magába zárja, ami bántja.

Vészjelek

Jóllehet a serdülőkor viharába sok, elsőre talán ijesztőnek tűnő viselkedés is „belefér”, szülőként fontos felismernünk, ha gyermekünknek ezekhez a küzdelmekhez családon kívüli segítségre is szüksége van.

A kamaszok furcsa, új szokásai általában amilyen hamar jönnek, olyan hamar el is múlnak, és újak bukkannak fel helyettük, legyen szó akár egy zenei irányzat iránti rajongásról vagy egyéb hóbortról. Ha azonban ez a különös, zavaró szokás hat hónap után is ugyanúgy fennáll, az megrekedést jelezhet, és a túllépéshez érdemes segítséget kérnünk. Továbbá akkor is résen kell lennünk, ha az alábbiakat tapasztaljuk:

  • a tanulmányi eredményei látványosan leromlanak,
  • önmagát vagy másokat veszélyeztet,
  • feltűnően levertté válik,
  • törvénybe ütköző a viselkedése,
  • nehezen kontrollálható dühkitörései vannak,
  • elszigetelődik a kortársaitól, nincsenek kapcsolatai velük,
  • szélsőséges étkezési szokásai vannak,
  • meg van győződve arról, hogy vele valami baj van,
  • nehezen megmagyarázható testi tüneteket produkál,
  • kisgyermekekre jellemző viselkedésformák bukkannak fel nála.

Ne feledjük: bármilyen bizonytalanság, kérdés merül fel bennünk, forduljunk bizalommal szakemberhez, aki akár egyéni, akár családos konzultációval, terápiával jó eséllyel segíteni tud a minket nyugtalanító problémákon.

Megjelent a Family 2020/1. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal