Ez már több mint a huszadik karácsonyunk nélküled. Elképesztően hosszú, egy egész generációnyi idő. Akkor még végzős egyetemista voltam, szakdolgozatot írtam, állásinterjúkra jártam. Most feleség vagyok, háromgyermekes családanya, és közben szakmát is váltottam. Az életem nagyot fordult, de a karácsonyi sütemények még mindig ugyanazok, a kék fürdőköpenyedet azóta is hordom, és majdnem ugyanúgy hiányzol, mint húsz éve…
Emlékszel a belgiumi egyetemi ösztöndíjam alatt küldött hosszú levelekre? Már akkor is nagyon szerettem írni, beszámolni neked az életemről. Aztán hirtelen már nem volt kinek írni, és tizenöt évet kellett várnom arra, hogy (újra) rátaláljak az írásra, és még ötöt, amíg újra tudtam írni – neked.
Annyi minden történt azóta… Minden, ami két évtizedbe beleférhet. Nyolc év egy irodai munkahelyen, ahol megismertem a férjemet, akivel két év múlva összeházasodtunk, és újabb két esztendő múlva, a házassági évfordulónkon megszületett az első, majd öt éven belül a második és a harmadik gyermekünk. Én közben folyton tanultam valamit, és most végre azt csinálom, amit mindig is nagyon szerettem: jönni-menni, értékes emberekkel beszélgetni és írni. Olyan jó lenne néha megmutatni az írásaimat neked és elbeszélgetni veled róluk…
De ennél sokkal jobb érzés lenne megmutatni neked az unokáidat. Büszke lennél rájuk. A nagyfiunk nemrég kezdte a gimnáziumot, és nagyon élvezi az ezzel járó önállóságot. Az elmúlt években sok csatánk volt vele, és biztosan lesz is még, mégis nagyon közel vagyunk egymáshoz. Egy kedves ismerősöm döbbentett rá nemrég: „Benne is viszontlátod édesanyádat?” Azóta látom. Látlak. Addig csak az önfejű önmagamat láttam benne; téged csak a lányunkban vettelek észre. De valóban benne vagy mindhármójukban. A középső fiunkban is, aki ügyesen előnyére fordította a szendvicsgyerekhátrányt: szót ért mindkét testvérével, vagy ha épp nem, akkor is ki tud állni az igazáért és magáért. Ő az, aki minden társaságban és körülmények között jól érzi magát. A kislány pedig ugye „A kislány”, akire azóta vágyom, amióta te nem vagy velünk, és aki szerintem érzi ezt, mert szavak nélkül is tud vigasztalni, ha elkeseredek valamiért.
Tudod, én mindig kettőnél több gyermeket szerettem volna, hogy ha ketten épp nem értenek szót, legyen egy harmadik, akihez fordulhatnak, aki segít elsimítani a dolgokat. Többre nem mertem gondolni, mert néha a három is túl soknak tűnik… Bár a gyerekek egy ideje minden este kistestvérért imádkoznak; idén még karácsonyra is azt szeretnének kérni az angyaltól…
Már egy ideje kérdezgetik: mikor kezdjük már el sütni a karácsonyi sütiket? A diós-mákos kalács, a zserbó és a vaníliás karika negyvenhárom éve életem állandó és meghatározó eleme. Ómi, az édesanyád tanította meg elkészíteni őket, mikor te már nem tudtad ezt megtenni. Ezek nélkül nincs szenteste; és olyankor itt vagy velünk – még erősebben, mint máskor. Mert egyébként mindig itt vagy. Amikor naponta többször elsétálok a lakásunk folyosóján a fényképed mellett; amikor naponta sokszor bepötyögöm a nevedet is tartalmazó kódot a számítógépembe vagy a telefonomba, és amikor időnként (például a születésed vagy a halálod évfordulóján) előveszem a régi családi fényképeket, és megmutatom a gyerekeknek. És akkor is, amikor rád ismerek egy-egy gondolatomban („mindenki úgy bonyolítja az életét, ahogy tudja”; „ha nem tudsz a legjobb lenni, legyél jó”), és még akkor is, amikor nem ismerek rád határozott, kitartó, de olykor türelmetlen, indulatos magamban. És amikor a fürdőszoba fogasán lógó kék fürdőköpenyedet felveszem, olyan, mintha megölelnél – úgy, mint gyermekkoromban. Bármikor megölelhetsz, és ez jó.
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
A szerzőről
