Harminckét évvel ezelőtt Románia különleges karácsonyt ünnepelt. A sok-sok évtizedes várakozás végre elhozta a szabadságot: a kommunista diktatúra által megnyomorított emberek előtt hirtelen megnyílt egy új élet lehetősége. Az akkor tizennégy éves Budai Evódia életébe is óriási változást hozott ez az advent. Nemcsak azért, mert a Securitate által üldözött családja végre biztonságban élhetett, hanem mert jövőt kapott azon az ünnepen. Jövőt, amelyről korábban nem is álmodhatott. 1989. december 22-e örökre emlékezetes nap marad a számára. Reggel még egy diktatúrában ébredt, estére egy megvalósult álom részese lehetett.
Az előző esti bukaresti tüntetések és a hetek óta tartó zavargások miatt édesapám tudta, hogy megint hívatni fogják. Addig is hetente legalább fél napot ott kellett töltenie a Securitaténál, és folyamatosan lehallgatták az otthonunkat. A másik férfi, akit ugyanígy megfigyeltek, mint őt, soha nem tért vissza. Előző nap eltűnt, de tudtuk, hogy behívatták. Azt mondták, autóbalesete volt – legalábbis utólag annak álcázták.
Apukám kész volt arra, hogy az életét adja a hitéért, azért is féltette őt annyira az anyukám. Könyörgött, hogy utazzon inkább vidékre a nagymamához, de nem tudta meggyőzni. Mivel anyukámnak az izomsorvadásban szenvedő öcsém mellett kellett maradnia, abban egyeztünk meg, hogy én fogom elkísérni őt.
Kézen fogva mentünk. Akkoriban ez ritkán fordult elő, hiszen már nagylány voltam. Némán ballagtunk, és biztos voltam benne, hogy a halálba megyünk. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor Ábrahám Izsákkal ment a Mórijjára. Nagyon nehéz volt a szívünk, mégsem féltem, inkább kiváltságnak tekintettem, hogy meghalhatunk Jézusért, s az is biztonságot adott, hogy az apukámmal lehettem.
Akkoriban annyira a menny perspektívájában éltük minden napunkat! Minden olyan bizonytalan volt, a jövőben nem reménykedtünk. Mivel az édesapám a rendszer által üldözött lelkész volt, a továbbtanulás szóba sem jöhetett számomra, és más jövőképem sem igen volt. Így örömmel gondoltam arra, hogy akkor most végre a mennybe kerülhetünk. Erről szólt az életünk akkor, hiszen a földalatti egyházban élő misszionáriusok közül többen meghaltak, vagy börtönben szenvedtek. Apukám révén én magam is találkoztam időnként a titkosrendőrök által megfigyelt emberekkel.
Az utolsó métereknél apukám adott egy telefonszámot, hogy ha ő nem jön ki egy óráig, akkor hívjam fel azt, és mondjam meg, hogy „indulhat a menet”. Hogy ez az üzenet pontosan mire utalhatott, arra már nem emlékszem, de azt tudom, hogy nálunk, Zilahon is készültek egy tüntetésre.
Odaértünk a Securitate kapujához, és engem már nem engedtek tovább. Kint álltam hat-hét rendőr társaságában, akik hangosan hallgatták a rádiót. Nem tudtam, hogy Ceaușescu már szökésben van, és várják a híreket. Annyit azért érzékeltem, hogy valami zűrzavar van, és hogy elég ijedtek. A gumibotjukkal piszkáltak, csúnya megjegyzéseket tettek rám, fenyegettek, hogy kié leszek. Ha akartam volna, elfuthattam volna, hiszen én tulajdonképpen nem voltam fogságban, de miután apukámmal egészen a kapuig mentem, körbevettek, és szemmel tartottak.
Amikor a hírekben bemondták, hogy Ceaușescut elfogták, egyszer csak kinyílt az ajtó, és kijött rajta az édesapám.
Érdekes, hogy hazafelé sem szólt egy szót sem. Számomra euforikus élmény volt, hogy csodás módon megmenekültünk, de ő végig nagyon gondterhelt volt. Valószínűleg megígérte a szekusoknak, hogy nem fogja őket kiadni, ezért hallgatott arról, amit a falak közt átélt. Még az önéletrajzi könyvében sem árulta el, hogy pontosan mi történt vele aznap.
Éppen hogy hazaértünk, máris indult vidékre egy temetésre, nekem pedig át kellett adnom egy üzenetet valakinek a főtéren, ahol egyre többen jöttek össze.
Mire apukám visszaért a városba, már hatalmasra nőtt a tömeg. Többen felismerték, és kérték, hogy szóljon az emberekhez. Két évvel korábban, amikor Ceaușescu Zilahon járt, azon imádkozott magában, hogy egy nap majd arról az erkélyről, ahol a diktátor állt, az evangélium is elhangozzon. Ki hitte volna, hogy valóra válik mindez, és épp ő lesz az, akinek megadatik…?
Az a pillanat, amikor apukámat ott, fenn láttam az erkélyen, örökre a szívembe égett. Erővel, reménnyel töltött el, hogy megszabadult a haláltól, és most szabadon hirdetheti az igét. A beszéde végén arra kérte az embereket, hogy térdeljenek le, és mondják el közösen a Miatyánkot. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor tízezer ember térdelt a decemberi hidegben a város főterén, és együtt adott hálát Istennek a szabadságért.
Lejegyezte: Révész Szilvia
Megjelent a Family magazin 2019/4. számában.
A szerzőről
