Miért van az, hogy inkább elvállalunk valamit, amit nem szeretnénk, mintsem hogy nemet mondjunk rá? Miért gondoljuk, hogy biztosan megbántanánk vele a másikat, ha visszautasítanánk? Egyáltalán: hogyan kell ezt jól csinálni? A nemet mondás művészetéről Varga Edit Szilvia mediátort és kommunikációs szakembert kérdeztem.
Mikor tudunk a legkönnyebben nemet mondani?
Ehhez először is azt kell megértenünk, hogy a tranzakcióanalízis elmélete szerint háromféle énállapot létezik: a felnőtt, a gyermeki és a szülői. Amikor a felnőtt énállapotban vagyunk, akkor minden érzésünkkel, gondolatunkkal és viselkedésünkkel a jelenre reagálunk, és ezt kizárólag a tényszerűségekre alapozva tesszük. Ez sajnos sokszor nehezen megy, mert hatnak ránk a gyermekkorunkból hozott mintáink, élményeink, érzéseink, amelyek miatt könnyen átcsúszunk a másik két énállapot valamelyikébe. A gyermeki énállapotban például azért nem lehetünk képesek nemet mondani, mert attól félünk, hogy mi lesz, ha nem úgy döntünk, ahogyan a másik szeretné, és tartunk a következményektől. Vagy nem tudunk kiállni magunkért, mert egy tekintélyelvű családban nevelkedtünk, ahol nem lehetett büntetlenül ellentmondani. A szülői énállapotban amiatt lehet nehéz nemet mondanunk, mert alaptermészetünk szerint szeretnénk másokon segíteni. Ennek számos oka lehet, például akkor tudtunk a szüleinknek megfelelni, ha mindenben segítettünk nekik, ha mindenhol maximálisan teljesítettünk. Vagy ha az elvált szüleink felnőttként viszonyultak hozzánk, netán a kisebb testvérről is gondoskodnunk kellett, esetleg sokat voltunk magunkra hagyva, mondván, hogy „te olyan ügyes vagy, mindent megoldasz egyedül” – azaz gyerekként nem a korunknak megfelelő döntéseket kellett hoznunk. A gyerekek szeretetre és figyelemre vágynak, és aki csak önfeláldozó gondoskodás, teljesítés révén tud ehhez hozzájutni, háttérbe szorítja a saját igényeit.
Háttérbe szorítva
Tehát ezekből az „öröklött” gyermeki és szülői énállapotokból származhat a nemet mondás nehézsége?
Igen, de itt még nincs vége az elméletnek. Ugyanis az énállapotok szintén a gyermekkorból hozott előírásokhoz, úgynevezett driverekhez kapcsolódnak. Ezek közül három olyan van, ami a nemet mondás szempontjából fontos. Ha például gyerekkorunkban sokszor mondták nekünk, hogy nem szabad sírni, akkor megkaptuk a „légy erős” előírást. Ezzel megtanultuk, hogy nemcsak az érzéseinket, hanem az igényeinket sem mondhatjuk ki, hiszen hogyan jelezhetnénk, hogy sírás közben ölelésre vágyunk, ha még sírnunk sem szabad…? És ezáltal nem csupán azt sajátítottuk el, hogy nem szabad sírnunk, hanem azt is, hogy nem vágyhatunk mások vigasztalására sem.
A „szerezz örömet másoknak” előírás pedig kifejezetten arra bátorít, hogy mások igényeit, elvárásait a magunkéi elé soroljuk. Erre a nők a neveltetésük és a társadalmi elvárások folytán hajlamosabbak, és ez még erősebben felmerül az anyaság kapcsán, amikor azt gondoljuk, más dolgunk sincs, mint egész álló nap a gyerekek igényeit kielégíteni. Csecsemőkorban ez rendben is van, de ahogy nő a gyermek, lassan meg kellene tanulni elengedni őt, hogy ne csak anyaként éljünk. Attól még senki nem lesz rossz anyuka, ha van saját elfoglaltsága, énideje. Az anyaság abból is kihozza ezt a fajta attitűdöt, akire előtte esetleg nem volt jellemző, de azoknál, akik a gyermekkorukból is ezt a mintát hozzák, mert ezt látták az anyukájuktól, nagymamájuktól, különösen erős lesz.
Ez önmagában miért baj?
Nem az a baj, hogy van bennünk egy ilyen jellegű érzés, késztetés, hanem ha ez az előírás a saját személyiségünk ellen hat folyamatosan, és a mi autonóm fejlődésünket gátolja. Akkor egyre rosszabbul fogjuk érezni magunkat a bőrünkben, és ez különféle lelki és testi tünetekhez is vezethet.
A harmadik, a „légy tökéletes” előírás az iskoláskorban felerősödő – és főleg a lányokra jellemző – megfelelési kényszerből fakad. Akkor van ezzel gond, amikor olyan irreális elvárásokat támasztunk önmagunkkal szemben, amelyeknek nem tudunk megfelelni. Márpedig ha állandósul bennünk a kudarcérzet, és soha nem tudunk magunkkal elégedettek lenni, az bizony kiégéssel fenyeget.
Tehát összefoglalva az eddigieket, a nemet mondás nehézsége akkor jellemző ránk, ha gyakran vagyunk alkalmazkodó gyermeki vagy gondoskodó szülői énállapotban, illetve ha megkaptuk a „szerezz örömet másoknak”, a „légy erős”, esetleg a „légy tökéletes” előírásokat. Akire ugyanis mindezek jellemzőek, az problémák esetén jó eséllyel konfliktuskerülő vagy alkalmazkodó lesz, miközben az volna a célravezető, ha egyszerre lennénk önérvényesítők és együttműködők.
Felülírt minták
Felülírhatók a gyermekkorból hozott minták és előírások?
Igen. Nyilván, ha valaki több ilyen előírást kapott, vagy ha nehezebb, terheltebb volt a gyermekkora, akkor több feladata van ezen a téren, és nehezebben is fogja felülírni a hozott mintákat, ettől függetlenül nem lehetetlen vállalkozás. Nekem volt már hatvanéves ügyfelem is, aki fél év gyakorlás után kiválóan tudott fejlődni több területen is. Ha az elköteleződés és a tudatosság megvan valakiben, akkor néhány hónap alatt is komoly változásokat lehet elérni – persze egy egészséges személyiségnél. Ha ugyanis valakinek komoly traumái vannak, annak pszichológus, pszichiáter szakember segítségével előbb meg kell találnia a gyökereit; az ő esetében egy kommunikációs módszertan nem elegendő. Ha csak kisebb sérülései, elakadásai vannak, azokat viszont megoldhatja önerőből, önfejlesztő képzések, könyvek által is.
Azaz önismeret és gyakorlás nélkül nem megy. Hogyan kezdhetjük el magunkat ezen a téren fejleszteni?
A gyakorlás azt jelenti, hogy figyeljük és nyomon kísérjük azokat a jellemző helyzeteket, amelyekbe belekerülünk: például esténként átgondoljuk, mit sikerült jobban vagy kevésbé jól kezelni, és következtetéseket vonunk le a jövőre nézve. Ha odafigyelünk magunkra, máris nagyon sokat tudtunk tenni az ügy érdekében.
De nagyon hasznos lehet az empatikus (más néven erőszakmentes) kommunikáció elsajátítása is. Akkor tudok nemet mondani, ha el tudom dönteni, hogy tényleg nemet kell-e mondanom – hiszen lehet, hogy csak én érzem valamiért úgy, hogy erre szükség van. Ilyenkor a következőképpen érdemes eljárni: ha valaki kér tőlünk valamit, figyeljünk oda, hogy pontosan mit mondott. Úgy pörgessük végig magunkban, mintha felvettük volna magnóra, és visszajátszanánk. Például a „légy szíves, segíts a házi feladatban” kérést könnyen úgy értjük, hogy a gyerekünk azt várja tőlünk, hogy üljünk le mellé, és oldjuk meg vele vagy helyette a leckét, miközben lehet, hogy csak egy szót nem ért a feladatban, és elég lenne annyit megmagyarázni. Ha nem tudunk odaülni mellé leckét írni, mert más dolgunk van, akkor viszont elkezdjük magunkat ostorozni. Ezt a lefelé menő spirált azzal tudjuk megszakítani, hogy a kérést tényszerűen megvizsgáljuk. Ha nem egyértelmű, bátran kérdezzünk vissza. Ezt a lépést sajnos sokszor megspóroljuk, emiatt a saját érzéseink, vélelmeink után megyünk. Ha azonban a kérés már egyértelmű, őszintén gondoljuk végig, milyen érzéseink, szükségleteink vannak ezzel kapcsolatban. Ha ez is megvan, felállíthatunk egy pró és kontra listát: ha igent mondok, ezek az érzéseim támadnak, és ezek a szükségleteim teljesülnek, ha nemet mondok, akkor meg ezek; majd a kettőt összehasonlítva mérlegeljünk.
Ha így cselekszünk, magunk döntünk arról, hogy igent vagy nemet mondunk. A lényeg, hogy ez már a saját, tudatos elhatározásunk lesz, amelyért vállaljuk a felelősséget. Nem fogjuk úgy érezni, hogy külső nyomásnak engedelmeskedtünk, vagy hogy valaki belerángatott minket ebbe a helyzetbe, és másnak kellett megfelelnünk. Vagyis felnőtt énállapotban hoztuk meg a döntésünket.
Felkészülés és megelőzés
Ez nagyon logikusan hangzik, de két alapvető akadálya is lehet: az idő és a higgadtság.
Éppen ezért kulcsfontosságú a gyakorlás és a megelőzés. A felkészüléssel meg lehet előzni, hogy megint olyan helyzetbe kerüljünk, amelyben nemet kellett volna mondanunk, de nem sikerült. Mindenki át tudja gondolni, melyek azok a tipikus helyzetek, és kik azok a tipikus személyek, amikor és akikkel szemben nem tud nemet mondani. Nyugalmi állapotban – például most, a cikk olvasása közben – biztosan mindenki fel tud idézni egy ilyen szituációt, és máris elkezdhet vele foglalkozni: leírhatja, hogy mikor szokott előfordulni, kivel szemben, olyankor mit érez, milyen szükségletei vannak, és mi történne, ha nemet mondana, illetve akkor milyen érzései és szükségletei lennének.
Egy váratlan konfliktus esetén természetesen nem mindig tudunk úgy reagálni, ahogyan szeretnénk, de ezt el kell fogadnunk. Utólag végiggondolhatjuk, ami történt, így legközelebb kisebb eséllyel esünk majd bele ugyanabba a hibába. A higgadtsággal kapcsolatban pedig azt tudom mondani: nem az a baj, hogy vannak érzéseink vagy akár indulataink; ezek mindig, minden helyzetben léteznek. A kérdés az, hogy el tudjuk-e választani a jelen tényhelyzethez kapcsolható érzéseinket a gyermekkori élményekhez kapcsolódó érzéseinktől. Ha ez sikerül, akkor máris felnőtt énállapotba kerülünk, és tudunk jó döntéseket hozni.
És mi van akkor, ha a másik nem fogadja el a nemet?
Ha már elég ügyesek vagyunk, elkezdhetünk azon is gondolkodni, hogy a másik vajon miért kéri ezt tőlem, miközben tudja, hogy én ezt nem szívesen csinálom. Ha ezt ki tudjuk deríteni, és el tudjuk neki mondani, akkor elképzelhető, hogy ő maga is másképp dönt – pláne, ha még azt is el tudjuk neki magyarázni, hogy a kérése miért okoz nekünk gondot. Ha ez a beszélgetés létrejön, ő maga is ráébredhet arra, hogy nem is arra van szüksége, amit kér tőlünk, vagy hogy nem mi vagyunk erre a legmegfelelőbbek. Akkor azt is világosan tudtára adhatjuk, hogy ebben tudunk neki segíteni, abban viszont nem.
Az is elképzelhető, hogy nincs lehetőségünk egy ilyen beszélgetésre, vagy ha igen, akkor nem lesz egyetértés, megoldás a gyümölcse. Fontos, hogy ne is legyen ilyen elvárásunk. Ebben az esetben gondoljunk arra: mi mindent megtettünk, a többi már a másik dolga. Ráadásul létezik az úgynevezett tükörhatás is: ha én változom, akkor előbb-utóbb a másik is fog. Az ő változásának idejét, erejét és irányát ugyan nem tudom kontrollálni, de abban bízhatom, hogy ő is a felnőtt énállapot és a problémamegoldó konfliktuskezelési módszer elsajátítása felé tart.
Megjelent a Family magazin 2020/1. számában.
A szerzőről
