bezár

Légy jó?

Árral szemben

Olvasom, hogy épp száz esztendeje az Amerikai Egyesült Államokban teljes szesztilalmat léptettek életbe – meglehetősen kétes sikerrel. A tilalom eredményeképp ugyan csökkent valamelyest az alkoholfogyasztás, azonban – „hála” a csempészeknek és pancsolóknak – sokan lettek a gyatra hamisítványok áldozatai. A feketepiac szereplői, többek között Al Capone is, nagyon megszedték magukat, és sok egyéb áldatlan következménye lett még a nemes kezdeményezésnek. Pedig azt remélték a szigorú törvényt szorgalmazók – köztük igen sok családanya –, hogy a férfiak így családszeretőbbek és hűségesebbek lesznek, sőt a megszűnt kocsma helyett majd a koncerteket és a színházakat látogatják.

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve – jutott erről eszembe, és felidézett bennem egy előadást, amelyet egy augsburgi konferencián hallottam januárban. Az előadó szépítgetés nélkül leszögezte: ha mi, emberek „jók” akarunk lenni, abból szörnyű dolgok sülnek ki. Az bizonyos, hogy elkerülhetetlenül hibázunk időnként, és ez még nem is baj. Csakhogy ha a fő célunk az, hogy „jó emberek” legyünk, akkor minden hiba szégyenletessé válik, rombolja a magunkról mutatni kívánt képet, ezért ilyenkor a látszat megóvása érdekében igyekszünk elkendőzni a bajt, és máris elindultunk a romlás útján.

Valahogy úgy bánunk a vétkeinkkel, bukásainkkal, mint a leprásokkal. Kirekesztjük őket az életünkből. Nem akarunk velük találkozni. Megvannak a lelkünk kis csengői, amelyek figyelmeztetnek, ha túl közel kerülnénk valamelyikükhöz. Inkább nem is foglalkozunk velük; úgy teszünk, ahogyan a társadalom a leprásokkal: elvitatjuk, hogy hozzánk tartoznának.

Lelki lepráink

Egyébként leprások ma is vannak, ha nem is nagyon veszünk tudomást róluk. Megdöbbenéssel olvastam a lepramisszió szóróanyagában, hogy a betegség több mint hét évtizede gyógyítható, de a leginkább veszélyeztetettek, a legszegényebbek erről általában nem is tudnak. Ráadásul az évezredes félelem és „átok” miatt a betegek sokáig titkolják a bajukat, márpedig nyom nélkül csak azok gyógyulhatnak, akiket hamar kezelnek. A fertőzés ugyan később is megállítható, de a meggörbült, megmerevedett végtagokat, az eltorzult arcot már nehezen, sok műtéttel lehet csak helyrehozni.

Az is döbbenetes, hogy a betegség csak közvetett okozója a sérüléseknek, csonkulásoknak. Ugyanis azáltal, hogy az idegeket támadó kór érzéketlenné teszi a végtagokat, a beteg észre sem veszi a vágásokat, forrázást, és a sebek nehezebben is gyógyulnak, innen erednek a súlyos következmények.

Hátborzongató párhuzam… A bűn is, ha elhatalmasodik, megnyomorít. Először érzéketlenné tesz, kiiktatja a vészjelzést. Megmagyarázzuk, miért is nem baj, amit teszünk. Aztán egyre jobban görbülünk, a lelkünk torzulásai lassabban válnak láthatóvá. De nem lehet nem észrevenni a tömegesen terjedő tüneteket. Nem lelki lepra-e, ha gyűlölködünk? Ha tárgyként használjuk az embereket, miközben bálványozzuk a tárgyainkat? Ha a jobb kéz könyöradományt osztogatva „falaz” a rabló bal kéznek? Nem lelki lepra-e azzal érvelni egy emberi élet kioltása mellett, hogy így kevesebbet szenved az illető, legyen szó súlyos betegekről, idősekről vagy „rosszkor” érkezett magzatokról? Nem veszedelmes kór-e, ha megelégszünk a humanizmussal az istenképűségünk helyett?

Pedig a bűnnek is megvan az ellenszere: Jézus vére, amely értünk adatott. Bármikor meg tudja állítani a betegségünket. Tökéletesen gyógyít, képes helyreállítani minden megnyomorodást.

Nem a magunk erejéből

Miért van mégis bűn? Miért nem élünk a gyógyszerrel mégsem?

A lepra esetében az egyik akadály a félelem – ha kiderül, akkor kirekesztenek, megszégyenülök. Nem ugyanígy van-e a bűneink esetében is? Emlékszem, huszonévesen, amikor megtértem egy ifjúsági lelkigyakorlaton, milyen nehezen indultam el a papokhoz, mikor elhangzott a hívás. Hiszen a barátaim ott ültek mellettem, köztük az a fiú, aki annyira tetszett nekem – és lassan harminc éve a férjem. Szörnyű volt a gondolat, hogy nyilvánvalóvá lesz előttük: vannak bűneim, van mit meggyónnom! Ma már kicsit vicces ezt felidézni, mindenesetre örültem, hogy nem nekik kell elmondanom a vétkeimet… És feledhetetlen az a megkönnyebbülés, az a fényesség, amellyel visszatértem. De elindulni a sötétben kellett.

A másik akadály az is lehet, ami a szent életű lepraápoló pap, Damján atya élettörténetében tűnt fel nekem: ő mindaddig észre sem vette önmagán a kórt, amíg egy fárasztó nap után le nem forrázta a kezét azzal a vízzel, amelyben előtte a lábát áztatta. A lába ugyanis már érzéketlen volt… Velünk is megeshet, hogy épp ott veszítjük el az érzékenységünket, ahol a legnagyobb a baj. Annyira magától értetődően pletykálkodunk, ítélkezünk, hűtlenkedünk – ki-ki folytathatja a maga rossz szokásaival –, hogy már észre sem vesszük, mennyire szükségünk van a Gyógyítóra.

Pedig mi úgy gondoljuk, hogy ismerjük őt.

Ha valóban ismerjük, meséljünk róla a többi „betegnek”, aki még nem is tudja, hogy van gyógyír a bajára! Vigyük el az örömhírt: nem a magunk erejéből kell „jó embernek” lennünk! Isten szeret, ezért nem arra vár, hogy jók legyünk, mielőtt az ő színe elé járulnánk. Eljött közénk, leprások közé, ismeri minden sebünket, nyomorúságunkat, és arra vár, hogy meggyógyíthasson mindegyikünket. Ehhez rá kell bíznunk magunkat, átadni az irányítást, elengedni a látszatainkat, a saját „jóságunkat”, hogy betölthessen az ő jósága, az ő teljessége, az ő fénye.

Megjelent a Family magazin 2020/1. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal