Minden nő életében van valami, amitől titokban iszonyodik vagy retteg. És hát, kedves uram, ki ismeri a legjobban a kiszemelt nőt, akit ön megszeretett? Igen, a barátnői. (Hogy saját magára gondolt? Ó! Ez nagyfokú naivságra vall.) Na, de ne búsuljon! A szeretett hölgy fóbiájáról előbb-utóbb úgyis tudomást fog szerezni. Például akkor, amikor lelkesen megmutatja neki a műhelyben az aranyos keresztespókcsaládot, egy kiránduláson a legnagyobb varangyos békát, amelyet valaha látott, netán a kertben talált, új színárnyalatú meztelencsigát. Szóval előbb-utóbb kiderül a féltve őrzött titok. Lehet, hogy a szeretett hölgy fél kézzel elvezet egy traktort, képes bevásárolni öt kiskorú gyerekkel, esetleg még valamilyen önvédelmi sportban is jeleskedik, mégis: retteg a pókoktól… Vagy bármitől, ami amúgy teljesen ártalmatlan.
Nem rossz ez különben. A férfi ilyenkor lovagiasan karon foghatja szívszerelmét, és vakmerőn szembenézhet a lelepleződött fenevaddal, majd biztonságos helyre menekítheti kedvesét. És ha teheti, legközelebb nem mutat neki kígyót, békát, sáskát, pókot, patkányt. (A sor tovább folytatható.)
Az én fóbiám tárgya még az udvarlási időszak alatt derült ki. A kapcsolatunk kezdetén több száz kilométer távolság választott el bennünket egymástól. Ritkaságszámba ment, hogy találkozni tudtunk, ilyenkor mindketten igyekeztünk nagyon jó benyomást kelteni a másikban. Persze előtte már egy tábornyi időt végigbeszélgettünk, tudtuk, hogy a másik hite, személyisége, humora, ízlése alapvetően olyan, amilyenről álmodtunk. Ezt aztán tovább árnyalgattuk a randevúkon. Figyeltük, hogy a másik gyümölcsös vagy csokis fagyit eszik-e szívesebben, esőben vagy napsütésben mosolygósabb-e, hogy bánik a kutyákkal, macskákkal és gyerekekkel, melyik focicsapatnak drukkol, a kék vagy a barna póló áll-e jobban neki… Az ember ebben a szakaszban igyekszik apait-anyait beleadni a kapcsolatba. A nő mindig csinos, mosolygós. A férfi pedig villant. Megmutatja erejét, bátorságát, rátermettségét. Csodálatos helyekre viszi el a nőt, finomat főz neki, és így tovább.
Az egyik randink alkalmával a szívem választottja igazán el akart bűvölni. Akkoriban még hóbaglyok éltek a templomtoronyban, és mivel az egy védett – mi több: mutatós – madárfaj, gondolta, ezzel kápráztat el.
A toronyba indulva egy pillanatra meghátráltam, mert nem várt szagok csapták meg érzékeny orromat. Körülnéztem. Szőrös kis gombócok voltak a lépcsőkön. Valami fa termése lehet, vagy ilyen gigantikus porcicák? Semmi gond. Jó, kicsit poros, pókhálós, de nem vészes a hely. Elindultunk hát felfelé a meredek lépcsőn. Elöl szerelmem büszke elragadtatottsággal az arcán. Utána én egyre növekvő gyanakvással. Aztán az egyik lépcsőfordulónál (volt pár…) szembejött velem a rémség. Mert szégyen, nem szégyen, én is irtózom valamitől. Illetve két valamitől: a döglött állatoktól meg az egerektől. A rémek réme pedig a hóbagoly éléskamrája volt. Fejetlen hullák: egerek és kismadarak szép halmokba rendezve. A gyomrom egy pillanat alatt felkavarodott, és jól össze kellett szorítanom a szám, hogy ne sikítsak, mert az olyan gyönge nős dolog.
Az én egyetlenem meg csak ment rendületlenül, néha biztatóan hátrapillantott a válla fölött. Az arca csupa mosoly volt, látszott rajta, hogy dagad a melle a büszkeségtől. És amikor a torony tetejére értünk, elégedetten körbemutatott: „Hát mondd, ugye, hogy ezért a kilátásért megérte átgázolni azon a sok undorító bagolyköpeten?”
Egy pillanatra elállt a lélegzetem: az óriási porcicák tehát a bagoly által elegánsan kiokádott csontok és szőrök voltak. Próbáltam minél kevesebb levegőt venni és nem nézni sehova. Hóbaglyot különben egyet sem láttunk. Mind ügyesen elrejtőzött előlünk. De a torony ablakából elénk táruló látvány valóban kárpótolt mindenért.
Ez a mi pillanatunk volt. Tömény romantika. És igen, akkor ott a párom átölelt, és megsúgta, hogy szeret, hogy velem képzeli el a további életét. Én meg azt gondoltam, hogy ha ezt kibírtam vele, akkor jöhet itt árvíz, jégeső, nem fogja kedvünket szegni:) De azért a toronyba többé nem mentünk fel.
Megjelent a Family magazin 2020/2. számában.
