Rengeteget mérgelődöm – olykor okkal, olykor ok nélkül –, miközben tudom, hogy hálásnak kellene lennem mindazért, ami ér. Arra kértem Istent, hogy tanítson meg a hálára, és ő elkezdett dolgozni a szívemben…
Van, amikor majdnem alázatos vagyok. Csak majdnem vagyok alázatos – pedig az akarok lenni teljes erővel, minden idegszálammal és valódi hittel. Ilyen voltam a tavalyi nyárelőn is, amikor majdnem békés szelídséggel tudtam válaszolni a záporozni kezdő „hova mentek nyaralni?” kérdésekre. Erre az ártatlan fordulatra még mindig nem tanultam meg áldott életű keresztény módjára válaszolni, ha éppenséggel semmilyen úti célt nem tudok megjelölni. Hogy hangzik vagy tizedszer egy átlagos délután: „Idén nem terveztünk semmi hasonlót” – és már az elsőnél tudtam, hogy ki kellett volna gondolnom egy mondatot erre az esetre, de én naiv voltam, és elhanyagoltam a biztonsági intézkedéseket. Így nagyjából a harmadik ismétlés körül kezdett végérvényesen kilógni a lóláb: ezt a helyzetet bizony mégsem tudom olyan földöntúli bizalommal elfogadni.
A kedves Isten örömhíre, hogy nem állt itt meg velem. A keresztszülők a gyerekeinket elvitték a Balatonra, és amikor értük mentünk, egy útszéli kis vendéglő asztalánál ebédeltünk. Meglepetés, amikor valaki nem csak nézi a vendéget, hanem látja is. Ezt onnan lehet tudni, hogy többet ad, mint a szükséges: ételben, szeretetben, mosolyban, figyelemben. Ilyenkor valójában az emberek szíve találkozik, és nem szolgáltatást veszünk igénybe. Nem is értettem, honnan vettem a bátorságot, de az ebéd végén rákérdeztem: szállást is ilyen szívesen adnak-e? Adtak.
Már csak a férjemre kellett nagyon könyörgően néznem, hogy „ugye, ezen a ponton már hogyan is fordulhatnánk vissza?!”. A „mennyiért?” kérdésre kapott megnyugtató válasz után a család feje két éjszakára mondott nyugodt szívvel igent, és mi elfoglalhattuk három, sőt négy generáció életének a munkáját, egy picike, kétszintes házat a szőlőhegyen.
A történelembe érkeztünk; a dédnagyapa első kapavágásától kezdve dokumentálva volt a hegyi telek, majd a ház sorsa, olvashattunk a falon talált fényképekről vagy az építkezés egy-egy fázisának lenyomatából – szeretetet, tiszteletet, összetartozást, folytonosságot.
A ház ormán a tető tapasztott vályogos, faburkolata a szokottnál nagyobb mértékben borult egy mélyen ülő teraszra, amely meglepő módon szőnyeggel, kanapéval úgy hívogatott, mintha nem is a szabad levegőn lenne. Örültünk, amikor este szemerkélni kezdett, és nem kellett aggódnunk a kint felejtett plédek miatt, hiszen nem vert be az eső a lodzsára. A gyerekek már elcsendesedtek, amikor a vihar igazán naggyá nőtt, beleadva apait-anyait. Kiültünk ebbe a kis fedett zugba s a kanapé ölelésébe, és néztük a vihart.
Leírhatatlan volt. Soha nem láttam hasonló tombolást ennyire testközelből. A szél ordítva tépte a fákat, eszeveszetten mennydörgött, amikor villám hasított át az égen. A teljes Balaton mintha nappali kivilágításban lett volna, kéken, lilán villódzott másodpercekig. Gyönyörű, rettentő és észveszejtő tombolás odakint. Mi pedig mindezzel egy légtérben, nyári köntösben, zokni nélkül üldögélve, békésen boroztunk a kanapén gyertyafényben, nem érezve a szelet, de egy csepp esőt sem.
Aznap este talán egy kicsivel többet érthettünk meg abból, mit jelent az, hogy az életünk el van rejtve Istenben.„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét…” (Ézs 57,19)
Köszönöm, Jézus, hogy te másképp, bölcsebben válaszolsz, mint amilyen méltatlanul én a kérdést fogalmazom meg.
Megjelent a Family magazin 2020/2. számában.
A szerzőről
