„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.” (Ézsaiás 57,19)
Rengeteget mérgelődöm, olykor okkal, olykor ok nélkül, miközben tudom, hogy bármi történjen, a megfelelő válasz a hála. Megkértem Istent, hogy tanítson meg rá, és ő elkezdett dolgozni a szívemben…
Észlelésem szerint a kislányok hatalmas halmazában határozottan elkülönül két archetípus: aki királynő/királylány, de legrosszabb esetben is hercegnő szeretne lenni – és aki nem. Magam ez utóbbiak közé tartoztam, komolyan arcul is ütött a felismerés, amikor hatévesen a néptáncfoglalkozáson szembesültem a ténnyel: a királynői pozícióért vérre menő csata folyik nagyjából öt-hat lány között. A küzdelemből akkor Ágika került ki győztesen, maga alá gyűrve a hatévesek hadát, én pedig egy tapasztalattal gazdagodtam: ebbe a „királynőizébe” egész sokan készek lennének belehalni, olyan fontos valamiért. Hogy ez öröklődik is, csak akkor lett világos, amikor egy gyerekdarabot próbáltam színpadra állítani, és kizárólag a saját lányaim hajlottak bármilyen más szerepre – a többi kislány csak a hercegnőig volt hajlandó lealacsonyodni.
De felnőtteknél is megfigyeltem: vannak, akiknek a hajuk mindig fényes és rendezett, és a hajpántként hordott napszemüveg is egyetlen jól fésült pozícióban tud maradni akár tizenkét órán keresztül, tartásuk egyenes, mosolyuk örök, ruhájuk sosincs lekávézva, így bátran hordanak fehéret. Erre a látványra kétféle irigységi reakcióm alakult ki az évek során: a „hitetlen irigy” és a „nyaktörő irigy”. Az előbbi állapotban meggyőzöm magam arról, hogy amit látok, pusztán illúzió, a hölgy bizonyára nem mindig ölti fel a tökéletesség álorcáját, csak éppen ebben a tíz percben, amíg a horizontomon tündököl. A másik állapotban hajbalzsamot és hajsütővasat vásárolok, este végre felteszem azt az algapakolást, amelyet pár éve vettem, és még nem járhatott le a szavatossága, utána mosogatás helyett tornázni kezdek. Mindkét irigységi állapot hamar szokott könnyen foszló szégyenbe és röhögésbe torkollni – a családom komoly megkönnyebbülésére.
Van egy különlegesen szép és díszes villa a háztartásunkban. Nem készletben, hanem magányosan érkezett hozzánk; nem is tudnám sem az időt, sem a forrást megjelölni, de kecses szépsége, díszes kidolgozottsága miatt magamban mindig „királynővillának” hívtam. Ha én terítek, sosem kerül az asztalra – igazságtalannak tartom, hogy csak egyvalakié lehet.
A pandémia összezártsága és tanuláskényszere sokféle feszültséget teremtett a gyerekeim és köztem. De ahogy napról napra őket kértem az asztal megterítésére, könnyekig összetörtem látva, hogy a királynővilla mindennap előkerül – és mindennap ugyanoda teszik. Az én tányérom mellé.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
A szerzőről
