IV. Károly és Zita királyné szerelme
Fővárosunk páratlanul gazdag kulturális és történelmi emlékekben, amelyek mögött sokszor inspiráló történetek és ismeretlen összefüggések rejtőznek. Sorozatunkban érdekes feladatra vállalkozunk: elfeledett – vagy kevéssé ismert –, izgalmas hithősök nyomába eredünk, közben pedig Budapest egy-egy kincsére is rácsodálkozunk. Kibontakozik előttünk a főváros múltjának egy-egy fejezete, megismerhetjük múltunk szereplőinek hitharcait és olyan személyes oldalát, amelyről eddig nem (vagy csak keveset) tudtunk. Bízunk benne, hogy ha a már bemutatott helyszínek felé visz az olvasó útja, más szemmel nézi majd őket, és eszébe jutnak e történetek, amelyekből lelkileg is gazdagodhat, és erőt meríthet.
A 20. század vérzivataros történelmében sok szívszorító és szívmelengető történet is kering, de ha a hit és a szerelem próbáira gondolunk, igazán követendő példa lehet előttünk Magyarország utolsó királyának, IV. Károlynak és Zitának a házassága. Bár IV. Károly politikai szerepvállalása vitatható, az uralkodói hivatással kapcsolatos felfogása elválaszthatatlan a családapai, a szerető férji és mindenekfölött a szilárd hitre alapozott életszemléletétől.
Két összeillő ember
Ferenc József egyetlen fia, Rudolf 1889-ben bekövetkezett halála miatt fiúutód nélkül maradt. Az öröklési rendben a második helyen az osztrák császár és magyar király unokaöccse, Ferenc Ferdinánd állt, akit 1914-ben meggyilkoltak – mint ismeretes, ez vezetett az első világháború kitöréséhez. Ráadásul Ferenc Ferdinánd rangon alul házasodott, így gyermekei nem örökölhették volna utána a trónt, emiatt az öröklési sorban Ferenc József unokaöccse, Károly főherceg (1887–1922) következett.
Érthető okokból Ferenc József agg éveiben már nagyon szorgalmazta, hogy Károly nősüljön meg, a Bourbon-házból származó pármai Zita hercegnő (1892–1989) pedig elfogadható menyasszonyjelöltnek tűnt. A két fiatal már gyermekként is találkozott, és bár évek teltek el anélkül, hogy látták volna egymást, Károlyt megérintette Zita szépsége és mély hite. 1909-ben találkoztak ismét, és azonnal egymásba szerettek. Az 1911 júniusában szűk családi körben tartott eljegyzés alkalmával Károly így fogalmazta meg közös életcéljukat: „Mostantól egymást kell kölcsönösen az égbe vezetnünk!” Négy hónappal később össze is házasodtak. Az ifjú pár számára X. Pius pápa a következő személyes üzenetet küldte: „Az élet sok keserű órájában, amely bizonyára titeket sem kímél meg, az Istenbe vetett hit legyen támaszotok, és a boldog családi élet legyen mindenkor menedéktek!”
Mivel édesapja meglehetősen kicsapongó életet élt, Károly saját tapasztalatból tudta, hogy a kölcsönös bizalom és hűség hiánya a házastársi kapcsolat megromlását okozhatja. A fiatal trónörökös ezért őszinteségi magánfogadalmat tett hitvestársának. Házasságuk nem egészen tizenegy éve alatt nyolc gyermekkel – öt fiúval és három lánnyal – ajándékozta meg őket Isten.
Rendhagyó koronázás
Károlyt 1916. december 30-án koronázták meg a Mátyás-templomban, ahol – a történelem során első ízben – a magyar himnuszt énekelték, nem a császárit. Vele együtt koronázták magyar királynévá Zitát, akinek a visszaemlékezése szerint az ünnepség megrázó és csodálatos volt. Legelső királyainkon kívül kevés olyan uralkodója volt hazánknak, aki annyira komolyan vette a koronázási eskü szavait, mint ők: 1916 decemberében háromnapos böjttel készültek a ceremóniára és a rájuk váró feladatokra.
A Habsburgok a köztudottan igen merev spanyol etikettet követték, ám Károly és Zita egyik első dolga volt, hogy enyhítettek ezen, és közvetlenebbé tették a környezetükkel való érintkezést. A bécsi udvar vagy a budai palota helyett szívesebben tartózkodtak például a családias légkörű gödöllői kastélyban. Családi életükben nagyon fontos szerepe volt a hitnek: vasárnaponként együtt mentek a szentmisére, esténként pedig a család közösen imádkozott.
Az első világháború alatt Zita hadikórházakat látogatott, katonákat ápolt, és árva gyermekekkel foglalkozott, amit a magyarok nagyra értékeltek. A királyi család is kivette a részét a háborúval járó lemondásokból is: hetente kétszer húsmentesen étkeztek, a nehezen beszerezhető kávé helyett pótkávét fogyasztottak. A háború alatt Károlynak sokat kellett utaznia, és életbevágóan fontos katonai döntéseket kellett hoznia, emiatt különösen fájdalmas volt számára, hogy sok időt kellett távol töltenie a feleségétől és családjától. Annak érdekében, hogy napi kapcsolatban lehessen velük, kiépíttetett egy telefonvonalat a katonai tábor és a császári palota között, így Zitával naponta többször tudtak beszélni.
Béketeremtő helyett háborús bűnbak
IV. Károly az első világháború közepén került a trónra, amikor a meggyengült monarchia egyre vészesebben kezdte elveszíteni az erőtartalékait. Uralkodói hivatására úgy tekintett, mint Krisztus követésének áldozatos útjára, és azt vallotta, hogy egy uralkodó legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. A vezető európai politikusok közül ő volt az egyetlen, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit, s ebben legnagyobb támasza a hitvese volt. Béketeremtő igyekezete és jó szándéka ellenére a háború utolsó időszakában minden bajért, amely a birodalomra zúdult, egyre többen őt tették felelőssé, és Károly sokak szemében háborús bűnbak lett.
1919 márciusában az osztrák parlament elfogadta a császári ház száműzéséről és teljes vagyonának elkobzásáról rendelkező törvényt. Az utolsó Habsburg-uralkodó – „hétszáz év után” – egy különvonaton hagyta el országát. Rövidebb kitérők után 1921 novemberében Károly és Zita Madeira szigetére érkezett száműzetésbe. A családnak ott újabb nehézségekkel kellett szembenéznie: a gyerekek odautaztatása, mindannyiuk lakhatásának és ellátásának biztosítása súlyos anyagi terheket jelentett. A sziget hűvös, nyirkos időjárása miatt Károly megbetegedett, és mivel későn kapott megfelelő orvosi segítséget, tüdőgyulladás alakult ki nála. A betegségben némi javulás, majd hirtelen gyors rosszabbodás következett; a halál árnyékában Károly és Zita egykori fogadalmukat Isten akaratában megnyugodva újrafogalmazták: „Mostantól fogva azon munkálkodunk, hogy újra láthassuk egymást az égben.” 1922. április 1-jén Károly örökre lehunyta a szemét. A feljegyzések szerint a feleségéhez intézett utolsó szavai ezek voltak: „Végtelenül szeretlek, kedvesem.”
Egy büszke nagymama
Károly halálakor Zita éppen a nyolcadik gyermekükkel volt várandós. A fiatal özvegy mindig gyászruhát viselt, és soha többé nem ment férjhez. Boldogan teljesítette férje végakaratát: gyermekeiket hitre és emberségre nevelte.
Az apa nélkül maradt család Madeira szigetéről Spanyolországba került, onnan belga falvakba, aztán Franciaországba, majd – a második világháború kitörésekor – Kanadába, később pedig az Egyesült Államokba költözött. A második világháború alatt Zita kötszert és gyógyszereket gyűjtött Ausztria és Magyarország számára. Fiai mind aktívan részt vettek a háborúban: Ottó főherceg rendszeresen találkozott Roosevelt elnökkel, Róbert herceg londoni követként dolgozott, Károly Lajos, Félix és Rudolf főherceg pedig belépett az amerikai hadseregbe.
Az özvegy a háború után az Egyesült Államokban maradt, csak gyermekei esküvőire utazott Európába. Amerikában töltött évei alatt egy újságíró egyszer arról kérdezte, hogy milyen a kapcsolata Európával, ő pedig így válaszolt: „Mister, harminc éve egyetlen perc sem volt, hogy ne gondoltam volna Európára; harminc éven át nem volt olyan nap, mikor ne lettem volna Bécsben vagy Budapesten.”
1952-ben visszatért a „vén kontinensre”: Luxemburgban telepedett le, hogy idős édesanyját tudja ápolni. Élete utolsó évtizedeit Svájcban, egy apátságban kialakított idősek otthonában töltötte. Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, újságot olvasott, rádiót hallgatott, hithű katolikusként minden reggel részt vett a misén. Nagymamaszerepében is kiteljesedett, rajongott unokáiért. Egyikük, Katalin Mária főhercegnő így emlékezett rá: „Nagymama egyébként sose ajándékozott, viszont minden idejét nekünk, az unokáinak szentelte. Értünk jött az iskolába, és sokat mesélt.” Idős napjainak emlékezetes eseménye volt, ha harmincnégy unokája és tizenöt dédunokája közül bárki meglátogatta.
Zita – férjéhez hasonlóan – tüdőgyulladásban hunyt el családja körében, kilencvenhét éves korában, 1989-ben. A családi hagyomány szerint a szívét különválasztották testétől – ezt óhajának megfelelően Svájcban, a muri apátságban helyezték el, ott, ahol férje szívurnája is nyugszik –, a testét pedig Bécsben, a kapucinusok kriptájában temették el.
Zita királyné élete során sokszor megfogalmazta, hogy házasságuk alapja férje rendíthetetlen hite volt. Károly igazi „pater familias” volt, a család atyja és feje, gyermekeinek rajongásig szeretett példaképe. Kapcsolatuk sok szempontból megelőzte a kort, amelyben éltek. A modern királyi párok elődeiként is tekinthetünk rájuk, hiszen értékrendjük miatt életvitelüket az egyszerűség és természetesség jellemezte. Valóssággá váltak életükben X. Pius szavai: házasságuk, közös hitük és családjuk biztos erőforrás volt számukra a legnehezebb időkben is.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
