A többgyermekes szülők egyik leggyakrabban felmerülő aggodalma, hogy mennyire jó testvérek a gyermekeik. Rengeteg szorongó, saját magát és akár a gyerekeit szégyellő szülővel találkozom, akik félve vallják be, hogy bizony az ő gyerekeik között nem ritka az összetűzés, féltékenység, irigység és a harag. Ilyenkor nagyon fontosnak tartom már a legelején leszögezni, hogy a testvérféltékenység nem egy negatív, nemkívánatos, szégyenteljes dolog, hanem az élet egyik legtermészetesebb velejárója. Az lenne furcsa és egészségtelen, ha a testvérek egymással való kapcsolatában egyáltalán nem jelennének meg ezek a negatív érzések.
Szülőként sokszor a mi fejünkben él egyfajta elvárás arról, hogy a gyerekeinknek jó testvéreknek kell lenniük – s ez az elvárás bizony inkább rólunk, a saját egónkról szól, hogy mi érezhessük azt, hogy jó szülők vagyunk. Nagyon könnyen esünk abba a hibába, hogy csupán a viselkedésük alapján ítéljük meg, hogy a gyermekeink mennyire felelnek meg a „jó gyerek” vagy a „jó testvér” kritériumainak: úgy véljük, hogy csak azok lehetnek azok, akik nem kiabálnak egymással, szívesen megosztják a játékaikat, sosem verekszenek, és mindenféle módon kifejezik, hogy szeretik egymást… Érdemes átgondolnunk, hogy mi mit hozunk magunkkal, milyen volt a kapcsolatunk a testvéreinkkel, a szüleink miként kezelték a köztünk levő összetűzéseket, mit engedtek, miért szidtak le, hiszen ezek a hozott mintáink tudattalanul nagyon erősen befolyásolnak minket.
A testvér mint szükségszerű trauma
A testvérek egészen egyszerűen és természetesen egyfajta krízist jelentenek egymás számára, és ez így van rendjén. Gondoljunk csak bele: amikor az addig egykeként éldegélő csemeténknek kistestvére születik, akkor felborul az egész addig megszokott rend, megváltoznak a családi szerepek is. Gyermekünk azt érzi, hogy bár cuki ez a kisbaba, de azért mégis mit keres itt, miért szorítja ki őt az eddigi pozíciójából. Nem csoda, ha gyakran elhangzanak olyan mondatok, hogy „anya, inkább vigyük vissza a kórházba”, „tegyük kicsit vissza a hasadba”, „ajándékozzuk el a nagyinak”. Az, aki effajta vágyait őszintén kifejezi, nem „rossz testvér”, hanem egy mélyen érző és érzelmileg éretten kommunikáló, egészséges gyerek. Ha erre nem haraggal és büntetéssel, megszégyenítéssel reagálunk („nem szabad ilyet mondanod, ő a kistestvéred, szeretned kell”), hanem észrevesszük, hogy milyen érzések húzódnak meg mögötte, és ezekről elkezdünk vele beszélgetni (esetleg életkorának megfelelően mesét mondani vagy ezekre reflektáló játékot játszani), akkor nemhogy nem sérül, hanem még épül is a személyisége és a mi kapcsolatunk is.
A túl jó sem jó
A testvérlét kifejezetten hasznos a gyermekek szociális és érzelmi fejlődésében. A testvérekkel való összetűzések során lehetőségük nyílik megtanulni a konfliktusok kezelését: kommunikálni az igényeiket és figyelembe venni a másikét, kompromisszumot kötni, együttműködni, gyakorolni a saját határaik meghúzását és egymás határainak a tiszteletben tartását. Fejlődhet az empátiájuk, az egészséges önérvényesítésük, valamint az a képességük, hogy időnként háttérbe tudják szorítani önmagukat is.
Mindez a kortársakkal való kapcsolataikban is hatalmas előnyt jelenthet. Megfigyelték, hogy azok a testvérek, akiknek túlságosan jó, már-már életszerűtlenül konfliktusmentes a viszonyuk, több szorongással küszködnek a kortársaik között az iskolában vagy a különórákon. Előfordul, hogy az ilyen idillikusnak tűnő testvéri kapcsolatok mögött az áll, hogy a szülők érzelmileg elérhetetlenek, vagy éppen valamilyen komoly nehézséggel küzdenek, így kevesebb figyelmük jut a gyermekeikre, és ők egymásba kapaszkodva élik túl ezt az időszakot. De az is gyakori, hogy a szülők kifejezetten tiltják a testvérek közötti összetűzéseket, egyértelműen rossznak bélyegezve vagy akár büntetve is ezeket. A gyerekeknek ezért nem marad más választásuk, mint hogy egy szép látszat mögé rejtsék valódi érzelmeiket. Ez a mintázat a későbbi kapcsolataikba is elkíséri őket, nem kevés konfliktust okozva.
Ebből is látszik, hogy mennyire lényeges kérdés, hogy a szülők hogyan és mennyire avatkoznak bele ezekbe a nézeteltérésekbe. A kutatások és személyes tapasztalataim alapján is elmondhatom, hogy azok a szülők, akik túlzottan szeretnék kontrollálni és megoldani a gyermekeik közti összetűzéseket, valójában megfosztják őket attól a tapasztalattól, hogy ők maguk tanulják meg kezelni a konfliktusaikat. Nyilván vannak határok, amelyeket ki kell jelölnünk, illetve fontos, hogy akár egy-egy összetűzés után együtt is, külön-külön is elbeszélgessünk gyermekeinkkel a történtekről, de nem azért, hogy megbüntessük vagy megszégyenítsük őket, és elmagyarázzuk, hogy ez miért rossz, hanem azért, hogy segítsünk nekik megérteni azokat az érzéseket, amelyek bennük vagy a testvérükben a helyzet kialakulásához vezettek. Ezekkel az életkoruknak megfelelő visszajelzésekkel fektetünk a lehető legtöbbet a személyiségfejlődésükbe, hiszen megtanulnak reflektálni egymásra és saját magukra, megtanulják felfedezni a viselkedésük, reakcióik mögött húzódó mélyebb érzéseket, vágyakat, motivációkat – ez pedig az érett kommunikáció és emberi kapcsolatok alapja.
Rivalizáció egy életen át?
A teljesen természetes és szükségszerű testvérféltékenység mellett azonban fontos megemlíteni egy másik fogalmat, amely azonban már komoly károkat tud okozni a lelki egészségünk és kapcsolataink szempontjából: a felnőttkorig elhúzódó testvérrivalizációt. Ismerős lehet a jelenség, amikor – akár tudatosan, akár tudattalanul – még felnőttként is az az egyik éltető motivációnk, hogy valamiben többek, jobbak legyünk, mint a testvérünk. Ez kifejezetten erős lehet, ha egy családban két egynemű testvérről van szó. Ha a versengés iránti vágy alapvetően jellemző ránk – akár a baráti vagy a munkahelyi kapcsolatokban is –, annak a gyökere is lehet egy feloldatlan, a maga helyén és idejében meg nem élt vagy a szülők által elfojtott/tiltott testvérféltékenység.
A rivalizáció leginkább olyan családokban alakul ki, ahol a szülők gyakran beleavatkoznak a testvérek közötti konfliktusokba, ahol rendszeres a testvérek egymáshoz való hasonlítgatása, és ahol a szülők akár kimondva, akár kimondatlanul, de előnyben részesítik az egyik gyereküket a többivel szemben. Ilyen környezetben a testvérek megtanulják, hogy valamilyen formában „le kell győzni” egymást ahhoz, hogy a szülő szeretetét és elismerését megszerezzék, s ez egy olyan mélyen rögződött kapcsolati mintává válik, hogy egy egész életen át elkísérheti őket.
Tippek és trükkök
Nézzünk végül néhány konkrét tippet, hogy mire ügyelhetünk szülőként annak érdekében, hogy gyermekeink között minél harmonikusabb legyen a viszony.
- Az első és legfontosabb, hogy figyeljük magunkat, és ismerjük be, ha valamelyik gyerekünkhöz jobban húz a szívünk, akár azért, mert könnyebb kezelnünk, akár azért, mert jobban hasonlít ránk. Ez teljesen természetes, ettől nem leszünk rossz szülők – az azonban nem mindegy, hogy ezt a helyzetet miként kezeljük. Szélsőséges esetben segítséget is kérhetünk szakembertől.
- Kistestvér születésekor ügyeljünk arra, hogy a nagyobb tesó élete ne csak a kicsi körül forogjon: ne várjuk el, hogy a „nagy” (aki amúgy még sokszor maga is kicsi) az első számú bébiszitterünk és háztartási segítségünk legyen. Továbbra is beszélgessünk vele egyéb dolgokról is, játsszuk az addigi kedvelt játékait. Az újszülöttet látogatókat kérjük meg, hogy hozzanak valami apróságot a nagyobbnak is, vagy játsszanak kicsit vele is.
- Törekedjünk rá, hogy mindegyik gyermekünk tölthessen egy kis időt kettesben csak anyával és apával is.
- A gyermekeinkre úgy tekintsünk, mint önálló egyénekre, ne csupán úgy, mint testvérekre. Soha ne hasonlítgassuk őket egymáshoz, hiszen teljesen különböző személyiségek, akik más értékekkel rendelkeznek, más kihívásokkal küszködnek. Vegyük észre és ismerjük el ezeket! Gyakori, hogy valamelyik gyermekünknek könnyebben észrevesszük az erősségeit (főleg akkor, ha hasonlít hozzánk), ilyenkor különösen törekedjünk a többiek megismerésére és elismerésére is.
- Figyeljünk erre a különórák tekintetében is: attól még, hogy egyfajta tevékenység (vagy tanár/edző/helyszín) az egyiknek bevált, ne legyen automatikus, hogy a másiknak is azt kell elkezdenie, oda kell mennie.
- Adjunk minden gyermekünknek a korához illő feladatokat! Hadd érezzék, hogy ők is felelősek valamiért! De fontos, hogy ne lehessen hasonlítgatni a teljesítményüket egymáshoz.
- A közös szabadidős tevékenységek kiválasztásánál is igyekezzünk felváltva minden gyermekünk igényét figyelembe venni.
- Anyagi kereteinkhez mérten ügyeljünk a gyermekeink ízlésére. Ne legyen automatikus, hogy a kisebb örökli az összes tanszert és ruhát, hiszen lehet, hogy neki teljesen más a stílusa.
- Ne kényszerítsük mindenáron közös játékra a gyermekeinket, ha ők éppen inkább külön szeretnének időt tölteni.
- Minél kevésbé avatkozzunk bele a konfliktusaikba, ne álljunk egyértelműen egyikük oldalára sem, hanem reagáljunk a konkrét helyzetre és kinek-kinek az érzelmeire.
- Ne erőltessük rájuk az érzelmeket (pl. „puszilgasd, szeretgesd meg!”, „béküljetek már ki!”)! Ez az elvárás sokszor felerősíti a feszültséget, és pont ellentétes hatást vált ki.
- Igyekezzünk az otthonunkat úgy kialakítani, hogy mindenkinek legyen egy kis személyes tere – akár egy kis sarok, kuckó vagy szék/asztal, amelyről minden más családtag tudja, hogy kihez tartozik, és ezt tartsuk tiszteletben.
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
