Idegenvezető rokonom futószalagon szállítja a különös történeteket. Ezúttal az ő kalandjaiból gyűjtöttem egy csokorra valót.
Zita többnyire idős németeket szokott kalauzolni, és gyakran adódik velük kisebb-nagyobb galiba. Történt egyszer, hogy a reggelinél teljes nyugalomban odajött hozzá egy nyolcvan év körüli néni, és kérdezte, hogy mellé ülhet-e. A kávéját kortyolgatva mintegy mellékesen megemlítette, hogy a párja éjjel nem jött haza a szállodába, és bár ő szólt a recepción, hogy nincs meg a férje, nem tudtak segíteni, így hát lefeküdt aludni. Mivel még ma reggel sem került elő, nem kéne esetleg megkeresni? Vagy várjunk még?
Zita elsápadt, és majdnem a torkán akadt a falat – egy ilyen hírt kicsit izgatottabban szoktak neki előadni. Elvégre egy idős bácsival egy idegen városban bármi megtörténhet: leütötték, megtámadták, kirabolták vagy elrabolták, netán rosszul lett, vagy felszállt egy másik városba menő buszra… Úgyhogy azonnal harci állapotot hirdetett. Uram, most segíts! Holnap utazik el a csoport, ha addig nem kerül elő, mihez kezdünk?
Azonnal telefonált a rendőrségre és a mentőknek. A mentők nem tudtak róla, ez már jó hír. A rendőrségen ide-oda kapcsolgattak, majd rövid idő múlva visszaszóltak: megvan a bácsi! Itt alszik a priccsen. Lement sétálni, és ahogy bóklászott a városban, eltévedt. De ami még rosszabb, fogalma sem volt róla, hogy melyik szállóban lakik, és a saját nevét sem tudta elmondani (vagy nem értette a kérdést), a németen kívül más nyelven nem beszélt, nem volt nála semmi igazolvány, ráadásul valami sörözős nézeteltérésbe is keveredett, és onnan jutott végül a rendőrörsre, hiszen sehogyan sem tudtak vele kommunikálni. Ott aztán békésen elaludt a padon. Jöhetnek érte – üzente a biztos úr.
Igen ám, de a városnéző busz nem tehet negyven emberrel kitérőt egy rendőrörs felé, a kis utcákon tekeregve… „Jó, akkor odavisszük” – ajánlotta fel készségesen a rendőr. „Ööööö, de nekünk indulnunk kell, kötött programunk van, nem tudjuk megvárni” – vallotta be töredelmesen Zita. Így végül az öregurat a rendőrök a szálláshelyre szállították. Míg odaért, a felesége bőszen keresgélni kezdte a papírjait, hogy igazolni tudja. Így derült fény arra, hogy a bácsi egyetlen dokumentum nélkül indult el a nagy Németországból: se egy személyi, se egy jogsi, de még egy betegbiztosítási kártya vagy könyvtárjegy sem volt nála…
De nem ő volt az egyedüli furcsa eset, ugyanis egy esti programról visszatérve a létszámellenőrzéskor kiderült, hogy az egyik buszban eggyel többen, a másikban eggyel kevesebben vannak. Át is jött a szomszédos idegenvezető, hogy Müller néni keresi a férjét, a bácsi ugyanis vélhetően rossz buszra szállt. „Én vagyok az!” – jelentkezett egy idős úriember teljes nyugalommal. „De én nem megyek át, nekem jó itt. Ha keres az asszony, jöjjön ő ide!” Hát, bizony ennyi év után néha nem árt egy kis levegőhöz jutni…
Egy másik alkalommal az idős demens urat előrelátó családja úgy engedte el az útra, hogy használati utasítást is adott hozzá: nem elég, ha a csoporttal közlik, hogy mikor és hová kell menni, neki mindent külön el kell ismételni, mert különben elkolbászol. Viszont mindig van nála egy telefon, így meg lehet találni, ha baj van.
Elővigyázatosságból ötös. Az élet azonban nem ilyen egyszerű. A használati utasítást átadták ugyan a rokonok – de csak a német csoportvezetőnek, a magyar idegenvezető mit sem tudott róla. Így aztán Zita közölte a csoporttal, hogy itt és itt, ekkor meg ekkor lesz a találkozó, és annak rendje-módja szerint szélnek eresztette őket. A bácsi ekkor látta utoljára a társait. Később felgöngyölítették az aznapi útját, és el kell ismerni, hogy bár nem emlékezett semmire, az életösztöne és a logikája teljesen jól működött. (Vagy az otthoniak imája hatott?) Mindenesetre sem a megbeszélt időpont, sem a találkozóhely nem rémlett neki, de még az sem ugrott be, hogy hol is állt a buszuk, viszont a Várból kinézve – ahol elvált a társaitól – meglátta a Dunát. Innen eszébe jutott, hogy ja, igen, hajóval jött Magyarországra! A parton jó sok hajó állt, lesétált hát odáig, majd átbandukolt a hídon Pestre. Mindez beletelt néhány órába, lassan már esteledni is kezdett. Hősünk egyenként végigjárta az összes vízi járművet, hogy megtudja, nem keresi-e őt valaki. És igen, az egyiken végre boldogan fogadták! Azt persze mondanom sem kell, hogy a rokonaitól kapott mobilja mindvégig a szobában maradt – kikapcsolva.
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
A szerzőről
