„Hát, ez a nap is eljött. Állok az iskola udvarán, és nézem a lányaimat. Iskolatáska a hátukon, és állnak a sorban. Már láttam ezt a képet! Hét évvel ezelőtt már beleégettem az agyamba. Nem volt egyszerű, de nem volt más választásom.
Sosem felejtem el. Ezernyi érzés kavargott bennem, miközben felváltva néztem az előttem álló orvosra és a pár méterre kalimpáló gyermekeimre. Korán jöttek, nagyon korán. Alig voltak félkilósak. Szinte nem is emberpalántának, inkább valamiféle kis űrbéli lénynek látszottak. Nem tudtam mit kezdeni a szituációval. Isten egész életemben a tenyerén hordozott. Minden elsőre sikerült, hihetetlen családdal áldott meg, bár akkor még azt sem tudtam, hogy létezik. Amikor a feleségem áldott állapotba került, már terveztem, hogy a gyerekek mit fognak sportolni, hiszen ez csak természetes. Számomra az volt. Eljátszottam a gondolattal, hogy miben lesznek tehetségesek, mi mindenben érnek majd el sikereket… Ott, a kórházban nem értettem a dolgot. Koraszülöttek? Az orvos közönyösen magyarázta, hogy készüljünk fel a legrosszabbra, hiszen nem sok esélyük van. Néztem az orvost, aztán a lányaimat. Kavarogtak bennem a gondolatok, érzések. Kétségbeestem, összetörtem. Először iszonyatosan haragudtam, de egyszer csak feltámadt bennem valami ősi, megmagyarázhatatlan »csakazértis« érzés. Nem halhatnak meg! Ők nem. Ma nem. És akkor kreáltam egy képet két lányról, akik iskolába mennek, táskával a hátukon. Attól kezdve bármi történt, bármi fenyegetett minket, ezt a képet vettem elő. Ez éltetett, ez biztatott, ez adott erőt. Ma ez a kép valósággá vált. Láttam a két lányomat az iskolában, akikről az orvosok lemondtak. Persze tele vagyok aggodalommal, hiszen le vannak még maradva. Csak remélni tudom, hogy lesz elég türelem és elfogadás az iskolatársakban, a szülőkben és a tanárokban. Bíznom kell a lányaimban, hiszen már annyiszor bizonyítottak, annyiszor küzdöttek meg lehetetlennek tűnő gondokkal. Ezt is leküzdik majd.
Most éppen új képet kreálok az agyamban. Nem lesz egyszerű az iskola, de a lányaim által megtanultam küzdeni, bízni, hinni és úgy igazán szeretni – úgy, ahogyan csak a gyermekeinket tudjuk szeretni. Jobban, mint a saját életünket. Köszönöm nektek, lányok! Köszönöm a sok leckét, köszönöm, hogy ennyit tanulhattam tőletek! Legyetek boldogok! Nagyon szeretlek benneteket!
Apa”
(Herczeg Róbert Facebook-bejegyzéséből, 2020. szeptember 1.)
Herczeg Róbertet a Baptista Szeretetszolgálatnál ismertem meg. A rendőrség speciális egységétől való korkedvezményes nyugdíjaztatása után lett a közvetlen munkatársam. Közelről láttam különleges történetüket, ahogyan Barbival, a feleségével hét év várakozás után csodálatos módon ajándékba kaptak egy ikerpárt, ahogyan megismerték Istent, aztán ahogyan Zselyke és Panka huszonöt hetesen koraszülöttként megérkezett, és ahogyan végigküzdötték azt a lehetetlennek látszó harcot is, amelynek a megnyerésére orvosilag nem igazán volt esélyük. Robi fent idézett sorait olvasva született meg bennem a gondolat, hogy kifaggassam őket a mögöttük lévő útról.
Robi érzéseit már ismerjük. Barbi, benned mi történt mindeközben?
Barbi: Amikor megkaptam a császármetszéshez az érzéstelenítést, Robi ott ült a fejemnél. Ekkor már valamennyire ismertem Istent. Egy érdekes beszélgetésem volt vele. Azt kértem tőle, hogy most ne engem nézzen, hogy én mit érzek, mit szeretnék, mit érez Robi vagy a család. Nézze meg a gyerekeimet. Ő tudja, hogy mit szeretne velük. Csak akkor hagyja őket életben, ha úgy gondolja, hogy terve van velük, ha olyan feladatokat szán nekik, amelyeket tudnak majd teljesíteni, amelyekért érdemes élniük. Egyedül az volt fontos, hogy számukra a lehető legjobban alakuljon minden.
A szülést követően feljött hozzám az orvos az intenzív osztályra, és mondta, hogy mindkét gyerek él, mindkettőnek megvan mindene, egyik gyerek sem Down-kóros – Pankánál ugyanis korábban ezt diagnosztizálták, és azt javasolták, vetessük el, de mi ragaszkodtunk hozzá. Másnap engedtek be hozzájuk. Amikor megláttam őket, csak sírtam. Sokkoló volt. Robi azt mondta, hogy inkább maradjak otthon egy ideig, amíg ezt érzelmileg feldolgozom, majd addig ő jár be hozzájuk. Ez a mondat kijózanított, hogy ott vannak a gyerekeim, megszülettek, élni akarnak, én meg mit hisztizek. Megértettem, hogy a lányoknak arra van szükségük, hogy azt érezzék, támogatjuk őket. Attól kezdve napról napra éltünk. Nem volt kétség, tettük a dolgunkat.
Egy komoly műtét előtt az egyik doktornőt kérdezgettük arról, hogy mi lesz. „Édesanya, a nagykönyv azt írja, hogy ez és ez lesz. De elárulok maguknak valamit: ezek a gyerekek nem tudnak olvasni. Minden gyerek más és más. Figyelje a gyermekét, és ami neki jó, az lesz jó” – válaszolta. Innentől fogva erre álltunk rá. Rengeteg diagnózist kaptunk az évek során, ezek nagy része egészen másként alakult. Panka MR-felvétele alapján például az orvos nem hitte el, hogy biztosan az övé, mert ott járkált körülötte, holott a felvétel azt mutatta: az agyának olyan súlyos károsodása van, hogy soha nem fog járni és beszélni. Erre most elkezdte az első osztályt.
Mikor jöttek haza az ikrek a kórházból?
B.: Öt és fél hónaposan, mire elérték a két kilót. Addig tizennégy műtéten estek át.
Öt év mínusz
Barbi korábban a Madách Színházban dolgozott táncosként, Robi, téged is minden Pesthez kötött. Honnan jött az a gondolat, hogy most Tápióbicske központjától négy kilométerre egy tanyán éltek?
Robi: Ez az én vágyam volt, mert tudtam, hogy mennyi mindent kaptam azáltal, hogy egy ilyen szabad környezetben nőttem fel. Úgy éreztem, ez sokat adhat a lányaimnak is. Barbival mindketten tápióbicskeiek vagyunk, a babákkal először az ő szüleinél éltünk, hiszen segítség nélkül nem boldogultunk.
B.: Robi sokat volt távol. Budapesten dolgozott, csak a bejárás napi három-négy órát vett igénybe. Ugyan a család egész nap folyamatosan segített nekem, de a lányok gondozása borzasztóan fárasztó volt. Refluxszal küzdöttek, a felső légúti betegségek a korábbi lélegeztetés miatt jobban megviselték őket, és minden tolódott. Csak kétévesen kezdtek el járni, és mivel a látásuk nagyon gyenge, mindennek nekimentek. Hetente kétszer vittük őket valamilyen orvoshoz.
Mikor kezdett normalizálódni a helyzet?
B.: Tulajdonképpen még most sem normalizálódott. Volt, aki azt mondta, hogy majd óvodás- vagy iskoláskorukra utolérik magukat. Aztán a Bethesda-kórház egyik pszichiátere elmagyarázott nekünk egy csomó mindent. Végre megértettük, hogyan fejlődnek, és hogy bármit teszünk is, öt év csúszásban vannak. Az átlagosan fejlődő gyermekeknél nyolc-kilenc éves korra lesz annyira fejlett a homloklebeny (amely a bonyolultabb cselekvések összehangolásáért és végrehajtásáért felelős), hogy lehetővé tegye számukra a feladatkövetést, felelősségvállalást. Az orvosok szerint náluk ezek a funkciók kb. tizennégy éves korukra fognak kialakulni.
Harmadik gyermeketeket, Zétit örökbe fogadtátok. Hogy született meg bennetek ez a gondolat?
R.: Mindig nagy családot szerettünk volna, mert mindketten onnan jövünk. Barbival ugyan hatéves korunktól ismerjük egymást, de elég későn lettünk egy pár. Hét évig vártunk gyerekre, harminckilenc évesek voltunk, mire sikerült. Tudtuk, hogy újabb saját gyerekre már nagyon kevés esélyünk van, s mivel a Baptista Szeretetszolgálatnál is sok pozitív példát láttam az örökbefogadásra, belevágtunk.
B.: Az ikrek végül lombikbeültetéssel fogantak, és úgy voltam vele, hogy én erre még egyszer nem vállalkozom. Így elindultunk az örökbefogadás útján azzal a hittel, hogy ha van valahol számunkra még egy kisbaba, akkor mi készen állunk rá. Ha kicsúsznánk az időből (negyvenöt éves korig fogadhat örökbe újszülöttet az ember), azt is elfogadjuk. Zéti előtt volt egy meghiúsult próbálkozásunk: egy kisfiú, akit öt hétig neveltünk, és akkor kérte vissza az édesanyja. Nehéz volt az elengedés, különösen nekem. Rá egy évre Zéti esetében az első pillanattól éreztük, hogy minden rendben lesz. Az anyukája is örömmel fogadott minket. Amikor bemutatta nekünk, azt mondta: „Nézzétek meg, úgy alszik, mint egy kis herceg.” „Mert az lesz!” – válaszolta erre az örökbefogadást szervező munkatárs. „Hogyhogy az lesz?” – kérdezett vissza az életadó. „Az a neve. Herczeg Zéténynek fogják hívni.”
A lányok hogyan viszonyultak hozzá?
B.: Ők választották a nevét. Először Zéti baba volt, de most már kikéri magának, úgyhogy most már Zéti, a kisfiú, aki mindent egyedül csinál. Egyébként is nagyon okos, de most látjuk csak igazán, hogy micsoda különbség van közte és az ikrek között. Az ikrek finommotorikája sajnos a nullával egyenlő. Ő odamegy, és kétévesen felhúzza a zoknijukat, segít a cipzáraknál.
Nem szabad feladni!
Robi, egy éve független polgármesterként dolgozol Tápióbicskén. Miért vágtál bele?
R.: Amikor hazaköltöztünk, feltűnt, hogy a gyerekkori emlékeim milyen mások voltak. Kezdtek kihalni olyan értékek, amelyek régen természetesek voltak. Így naivan elvállaltam a képviselőséget, csak mivel komolyan vettem, egyre több teendő adódott. A szeretetszolgálat révén hoztam holland csoportokat, akikkel a rászorulókon segítettünk, közösségi munkával felújítottunk egy olyan lepusztult területet, amely a gyerekkoromban még játszótér volt. Fontos volt, hogy közösséget építsünk, mert gyerekkorunkban mindenki segített a másiknak. Változást, fejlődést szerettem volna, és megőrizni az értékeket. A szeretetszolgálat kivételével amúgy én egész életemben ambiciózus voltam. Oda is azért mentem, hogy na, majd én megmutatom, de ott én tanultam. Ott tanultam meg szolgálni, és most a polgármesterséget is szolgálatnak fogom fel. Nagyon összetett feladat a csatornázástól kezdve az idősek, elesettek támogatásán át az intézmények működtetéséig, a közigazgatási feladatok ellátásáig. De azt is fontosnak tartom, hogy beszélgessek az emberekkel.
Robiról már tudjuk, hogy volt egy képe a lányokról, amelybe kapaszkodott a nehéz időkben. Barbi, benned is volt valami hasonló velük kapcsolatban?
B.: Igazából én mindig arra az egy napra koncentráltam, amely előttünk volt. Talán egyévesek lehettek, amikor elkezdtünk már nagyobb távlatokban gondolkodni. Persze most sem tervezünk túl hosszú távra, hogy mi lesz, ha mondjuk, tizennyolc évesek lesznek. Mindig az aznapi feladatokat igyekszünk megoldani, aztán ha azokkal készen vagyunk, megyünk tovább.
R.: A kórházban hozzánk küldték azokat a szülőket, akik nehezen dolgozták fel a gyerekük állapotát. Többször előfordult, hogy a nővérek látták, hogy már indulok haza, de odajöttek, hogy menjek még oda beszélgetni ehhez vagy ahhoz az apukához. „Mi újság van?” – kérdeztem. „Nagyon nagy a baj!” – válaszolta erre. „Mi a gond?” „Pici a gyerek.” „Mekkora?” „Másfél kiló.” „Menj már! Egymaga dagadtabb, mint az én ikreim együtt!” (Ők ugyanis 580 és 600 grammal születtek.) S ez segített, hogy az illető másként lássa a saját helyzetét. Mondjuk, ez nekem természetes volt, hiszen a speciális egységnél belénk verték, hogy nem szabad feladni, és Barbi is így áll hozzá az élethez. Sokszor bátorítottam a szülőket: „Nézz rá a gyerekedre, ott küzd az életéért. Arra van szüksége, hogy támogasd, hogy érezze, hogy te se adod fel, példát mutatsz neki.”
Sokszor valóban nem könnyű, de ez a pozitív hozzáállás jellemző ránk a mai napig is. Panka például a héten felmérőt írt. Van egy agyi söntje, amely az ilyen esős, frontos időben nagyon sok nehézséggel, konkrét fizikai fájdalmakkal jár. Ilyenkor nincs kedve semmihez, persze, hogy tizenkilenc százalékos lett a dolgozata. Néztem a papírt, és az volt bennem, már annyira nem ez számít. Csak legyen boldog, és majd alakul az útja, ahogyan kell. Nagyon sok mindent tanultam a lányaimtól! Rettenetesen sokat.
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
A szerzőről
