2017. január 20-án a veronai buszbalesetben hét felnőttet és tíz diákot veszítettünk el. Márton Melindával, egyikük édesanyjával beszélgettünk a fájdalom útjáról, a gyászról és arról az erőről, amely azt mondatta vele: mégis. Mégis érdemes.
„Uram, az ön fia nincs a túlélők listáján!” – ezt a Verona felé száguldó autóban mondta a telefonba a diszpécser hölgy a férjemnek, aki az autót vezette. Laci zokogva, üvöltve ütötte a kormányt, hogy „az lehetetlen!”. Később tudtam meg, hogy rengetegen imádkoztak értünk akkor is – ez lehetett az ok, ami miatt mi élve odaérhettünk az olasz városba.
A férjem külföldi utazásai kapcsán sokszor gondoltam arra, hogy mit tennék, ha egyszer megszólalna a telefon a legrosszabb hírrel… Amikor egy reggelen tényleg megcsörrent a telefon, és egy kedves, ismerős hang zaklatottan hajtogatta a vonal másik végén: „Mondd, hogy Márk otthon van!” – azt a napot nagyon nehéz volt felidéznem sokáig.
Miért, Uram?
Úgy értesültem a történtekről, hogy a háttérben hallottam, ahogy az ismerősünk rádióján híreket mondanak: a Szinyei Merse Pál Gimnázium autóbusza balesetet szenvedett, és tizenhatan meghaltak. Artikulálatlanul felüvöltöttem, mert csak ennyi lüktetett bennem: tizenhatan meghaltak. Bekapcsoltam a tévét, s ahogyan láttam az égő buszt, megtörtént a belső zuhanás. Amíg a férjem pakolt, hogy azonnal megyünk Veronába, mert három kórházban is vannak túlélők, én egyre távolodtam a saját életünktől és a valóságtól. Verona felé iszonyú volt az út. Ültem az autóban, miközben folyamatosan csörögtek a telefonok, és szóltak a hírek, és én összeszorult szívvel kerestem Istent: miért? Miért? Az volt bennem, hogy mit fog szólni a férjem, ha még sincs a fiunk a túlélők között? És mit fogok mondani majd én? Hol volt Isten? Miért nem oldotta meg?
Tudtam ésszel, hogy hiába van hitem, nem vagyok kivétel; velem is megtörténhet bármi, ahogyan Márk sem kivétel. De miért ők? Miért pont ezek a gyerekek?
Nem sokkal korábban a férjemmel ketten döntöttünk arról, hogy elengedjük síelni Márkot, ahogyan arról is, hogy éppen ebbe a gimnáziumba mehet továbbtanulni. Kemény munkával telt éveken keresztül érkeztünk az életünk kiegyensúlyozott időszakába; épültek a kapcsolataink, bár sok nehézségen keresztül, de tapasztaltuk Isten áldását és szeretetét. Munkába menet egyik reggel úgy öntött el a hála, ahogyan az első napsugarak fénye az utcát; a családom, a gyülekezetem, a munkahelyem miatt egyként fakadt fel bennem: „Istenem, köszönöm, hogy a tenyereden hordasz!”
Verona határában vártak a rendőrök. Ott már sokkos állapotban voltam, mindenkit elutasítottam, nem akartam beszélni sem pszichológussal, sem Márk barátjának a szüleivel, egyáltalán senkivel. Borzasztó fájdalmas volt azt is elmondani, hogy volt-e valami különös ismertetőjele… Szörnyű volt elmondani a saját szüleimnek is, hogy elvesztettem az unokájukat. Haza akartam menni. Itthon vártak a barátaink és a rokonaink, de a legrosszabb is: el kellett mondanom a másik fiamnak is, hogy mi történt. Napokig a zokogás töltött ki, semmi másra nem volt erőm. Hallottam, ha kérték, hogy legalább egy pohár vizet igyak, de sem enni, sem inni nem volt kedvem. A fiamról sem tudtam még hetekig gondoskodni; hálás voltam azért, hogy sokan voltak körülöttem, akik megtették helyettem. A férjemhez sem voltam képes odamenni.
Gyógyító szeretet
Amikor megkerestek minket a gyülekezetünkből, hogy ha van erőnk, menjünk át a templomba, mert összegyűlnek értünk imádkozni, és igent tudtunk mondani, az volt az első lépés a gyógyulásunk felé. Bár közel van a gyülekezet, azt a néhány lépést mégis pokoli nehéz volt megtenni. Azt hittem, az utcán mindenki engem néz: ott van az a nő, aki elvesztette a gyerekét.
Beléptem a templomba, de nem akartam felnézni; nem akartam megnézni, hogy kik vannak ott, csak annyit érzékeltem, hogy sokan vannak. Énekelni kezdtek, az énekek között egy-egy ember szólalt meg, fiatal, középkorú, idős, és Márkról mesélt egy-egy igével, történettel. Akkor döbbentem rá, hogy a fiam milyen sok szeretetet adott másoknak, amiről fogalmam sem volt. Volt, aki arról beszélt, hogy Márk összegyűjtötte a Lélek gyümölcseit, és mindig tudott belőlük továbbadni.
Olyan állapotban voltunk, hogy azt sem tudtuk, mit szeretnénk, de a testvérek szeretete, ahogyan közeledtek felénk, mindkettőnknek segített. Annak ellenére, hogy voltak olyan mondatok, érintések, amelyek nem estek jól, mégis örültem, hogy nem taszítottam el mindenkit, hanem engedtem, hogy körülvegyenek. Egy idő után minden szándék átformálódott a szívemben, és jót tett. Fontos volt, hogy nem kellett elmennem fekete ruhát venni, hanem megengedtem, hogy gondoskodjanak rólam. Valaki jött, hogy segít összepakolni, én meg nem értettem: mit?! Miért? Mielőtt elborított volna a fájdalom, megértettem, hogy azért szerette volna összeszedni Márk fényképeit, holmijait, mert hasonló eset történt a családjukban, és nekik segített ez. Sokszor olyan érzésem volt, hogy megy körülöttem egy film, amelyhez semmi közöm.
Egyikünk sem vádolta Istent, de addig a pillanatig nem történt mély tragédia a környezetemben – s egyszerre elveszítettem a fiamat. Hihetetlen volt. Mint egy burokban, úgy zajlott az élet – de én nem akartam élni, mert nem láttam értelmét. Aztán győzött az anyai ösztönöm: nem egy fiam van, hanem kettő. A másik miatt fel kellett kelnem.
Ahogyan a sorstársakkal egymásra néztünk, a legmélyebben értettük egymás fájdalmát. Kerestük egymás társaságát, mert erőt adott, hogy ezt a borzalmat nem egyedül hordoztuk. Attól még, hogy hívő vagyok, bizony nem ment könnyen. Rettenetes vívódást okozott akár az a vigasztalónak szánt mondat is, hogy „Isten annyit tesz rád, amennyit el tudsz viselni” – de ezt én nem akartam elviselni! Kiáltottam Isten felé: „Miért jó neked, hogy úgy élem le az életemet, hogy többet nem leszek boldog?!”
Sokáig nem jelentettek semmit számomra sem az igék, sem az igehirdetés. Leghamarabb a zsoltárokba tudtam kapaszkodni, bár pokoli volt úgy beülni a templompadba, hogy tudtam, hol ülne a fiam, és nem mertem odanézni. Tudtam az Igéből, hogy Isten az, aki a sírást örömre fordítja – de valójában azt gondoltam, hogy az én bánatomat többé nem tudja megfordítani.
A gyökér újból kihajt
Most már ki tudom mondani, hogy de igen, Isten képes erre is. Ott van az űr, a hiány, de Isten formál, és időt ad a feldolgozáshoz. Ezt akkor értettem meg jobban, amikor a sorstársakkal agyagozni mentünk. Ahogyan a kezemben volt az agyag, azt éreztem, hogy Isten most ugyanígy dolgozik bennem is: formál, a kezében tart, bízhatok benne.
Eltelt egy fél év, és az emberek még mindig ott voltak körülöttem. Rajtuk keresztül éreztem, hogy Isten nem hagyott el. Idősebb gyülekezeti tagok csak másfél év után jöttek oda hozzám, mert addig nem mertek, ám akkor elmondták, hogy folyamatosan imádkoztak értem.
Ez lesz a negyedik karácsony Márk nélkül. Fáj a hiánya, mégis ki tudom mondani, hogy boldog vagyok, mert megáldott az Isten: másfél éve megérkezett Domi az életünkbe. A szívemben már tíz éve szerepelt még egy kisgyerek – Isten most adta őt oda, több vetélés után.
Nem azért érkezett, hogy helyettesítse Márkot, vagy betöltse az űrt. Ki tudom mondani, hogy sem az idő, sem a pótlékok nem segítenek a fájdalom hordozásában. Amikor elveszíted a gyereked, az felfoghatatlan, és nem lehet rá azt mondani, hogy az idő segít. Jézus azonban segít, mert ő nem pótlék, és ha meg akar ajándékozni minket, akkor teszi, amikor ő szeretné.
Jött az életünkbe egy áldás, egy kisgyerek, de nem ettől lett könnyebb. Most is sokszor elsírjuk magunkat, bár már tudunk együtt sírni a férjemmel. Az űr betöltésén Isten dolgozik – de ebben nem a gyermekáldás az eszköze.
Különleges volt megélni azt, hogy gyászoltam, közben ott növekedett bennem az új élet. Sok vívódás volt ebben a kettősségben: jó ez így? Hogy fogadjam? Mi lesz, ha őt is elveszítem?
Dominik neve azt jelenti: „az Úrnak szentelve” – ez lett a válaszunk. Ki merem mondani, hogy boldog vagyok, mert két ajándék is rám van bízva, és én szeretném a fiaimnak megadni a boldog gyerekkort, hogy ne abban nőjenek fel, hogy a testvérüket gyászolom.
Visszanézve az útra, utólag lesz világos sok minden: hogy nem az én erőm volt, amely keresztülvitt a nehézségeken. Sokszor ott van a válasz a szemem előtt, mégsem látom. Isten mélységét és szeretetét igazából most kezdem megismerni, és most ébredek rá arra, hogy mennyi mindent akar nekem még megmutatni magából. Szinte érzem, ahogyan közel hajol, és annyit mond: „Még nem tudsz mindent.” Ézsaiás könyvéből szólt számomra a vigasztalás: „[…] a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere. Ez a gyökér lesz a szent mag!”
A szülő, aki elveszti a gyermekét, úgy érzi, hogy tönkretették, szíven szúrták, elvesztette az élete értelmét. Csak egy tönk maradt. De most már látom, hogy Isten valóban gondoskodik rólunk, és ez a gyökér újból kihajt.
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
A szerzőről
