Barion Pixel
bezár

Több mint egy híd

Egy építkezés áldásai

Fővárosunk páratlanul gazdag kulturális és történelmi emlékekben, amelyek mögött sokszor inspiráló történetek és ismeretlen összefüggések rejtőznek. Sorozatunkban arra vállalkozunk, hogy elfeledett – vagy kevéssé ismert –, izgalmas hithősök nyomába eredünk, közben pedig Budapest egy-egy kincsére is rácsodálkozunk. Míg kibontakozik előttünk a főváros múltjának egy-egy fejezete, megismerhetjük múltunk szereplőinek hitharcait és olyan személyes oldalát, amelyről eddig nem (vagy csak keveset) tudtunk. Bízunk benne, hogy ha a már bemutatott helyszínek felé visz az olvasó útja, más szemmel nézi majd őket, és eszébe jutnak e történetek, amelyekből lelkileg is gazdagodhat, erőt meríthet. 

Fővárosunk egyik szimbóluma, a Lánchíd nemcsak a Duna két partját köti össze, hanem hidat képez nemzetek és felekezetek között, valamint létrejöttétől elválaszthatatlan egy misszió és két szép szerelem – vegyes házasság – története is.

Áldást hozó betegség

1839-ben három skót lelkész a zsidók helyzetét próbálta feltérképezni Palesztinában. Missziós útjukról hazafelé térve megálltak Pesten, ahol egyikük, dr. Keith a nyílt utcán hirtelen rosszul lett, és összerogyott: egy Duna-láznak nevezett betegség ágynak döntötte őt és egyik társát is. Keith állapota válságosra fordult; az akkor még kisvárosi jellegű Pesten minden társaságban „a beteg angolról” beszéltek, annál is inkább, mert úgy tűnt, hogy nem nyeri vissza öntudatát. A különös esemény híre feljutott a budai királyi várpalotába is, ahol József nádor felesége, a köztudottan mély hitű Mária Dorottya főhercegnő a saját orvosát küldte a lelkészekhez, hogy segítsen rajtuk.

Mária Dorottya figyelmessége odáig terjedt, hogy a betegek szobája előtti utcában betiltotta a lovaskocsi-forgalmat, és felszóratta szalmával az utat, hogy a két misszionárius nyugodtan tudjon pihenni. Keith végül magához tért, a főhercegnő pedig kétnaponta látogatta a skót testvéreket. Mindezzel megszegett minden etikettet, és igen megbotránkoztatta az udvari köröket. Mária Dorottya – aki jól tudott angolul – nagyra értékelte a skót misszió áldásos tevékenységét, olyannyira, hogy kijelentette: ha lelkészt küldenének Pestre, ő maga fogadná védelmébe és pártfogásába az illetőt.

A misszionáriusok kényszerpihenője végül hat hónaposra nyúlt, mivel felépülésük során többször is visszaestek. Hazatérésük és beszámolóik után 1840-ben született meg a döntés arról, hogy a skót misszió egy állomást hoz létre Pesten. A szolgálat élére dr. John Duncant (1796–1870), egy glasgow-i lelkészt nevezték ki. Duncan és társai lelkész-összejöveteleket szerveztek, és Krisztus evangéliumát hirdették az anglikán, a zsidó, a református és az evangélikus közösségekben, ennek köszönhetően fontos szerepet játszottak a 19. századi magyar protestáns ébredés előkészítésében. A Magyarországra érkező misszionáriusok hamar beépültek a pesti és a budai protestáns elitbe, és a haladó gondolkodású, nemzeti érzelmű tábor töretlen hívei lettek. Rendezvényeiken a főhercegnő, Brunszvik Teréz grófnő és alkalmanként Széchenyi István is részt vett.

Britek Budán és Pesten

Ebben az időben Széchenyi angol kapcsolatainak és reformkori munkásságának köszönhetően a gróf meghívására nagyon sok brit – angol, ír, walesi és skót – szakember dolgozott az országban, főként a gyár- és hajóépítés, a folyamszabályozás területén.

A kor legnagyobb vállalkozása vitathatatlanul az első állandó hidunk, a Lánchíd megépítése volt. Az első cölöpöt – az 1839-ben levert két próbacölöpöt nem számítva – 1840. július 28-án verték le a budai mederpillérnél. A cölöpverés két évig tartott, és előfordult, hogy a munkálatokon nyolcszázan is dolgoztak. A munkások nagy többsége helybeli volt, akiknek irányítására mintegy hatvan angliai szakember költözött a családjával együtt Magyarországra. Közöttük – illetve a misszió keretében ideérkezők között – akadtak olyanok, akik a híd megépülte után sem tértek haza, hanem végleg itt telepedtek le.

Skót mérnökből igaz hazafi

A Lánchíd építését a tehetséges, fiatal skót mérnök, Adam Clark (1811–1866) felügyelte. Clark – felismerve idegenből ideérkező munkásainak a lelki szükségleteit – jelezte hazájának, hogy fontos lenne egy angol nyelvű gyülekezetet létrehozni a városban. (A két kérés – Keith pásztor beszámolója, illetve Clark jelzése – szinte egyszerre érkezett Skóciába.) A skót misszió magyarországi megjelenése és a szigetországi szakemberek érkezése tehát szerencsés egybeesésnek bizonyult, és a Habsburg-udvar előtt is igazolta a gyülekezet alapításának létjogosultságát.

Fő művének építése során (1840–49) Clark érett férfivá, szakmailag elismert mérnökké vált, és egyre otthonosabban érezte magát hazánkban. A Lánchíd után a Váralagút megtervezése és az építkezés (1853–59) felügyelete is az ő nevéhez fűződik. Az évek során magyarul is megtanult, és aktívan részt vett a város kulturális életében. A már megbecsült, negyvennégy éves Clark a Várszínház páholyában ismerte meg a budai városkapitány leányát, a tizenkilenc éves, szépséges Áldásy Máriát. Még abban az évben, 1855-ben nőül vette, menyegzőjüket a régi budai evangélikus templomban tartották. Három gyermekük született, Ilona, Irén és Simon. Élete utolsó éveiben Clark csak a családjának szentelte idejét. Budán éltek, a skótból szinte magyarrá vált mérnök ott is halt meg 1866-ban, ötvenöt évesen. Halálakor gyászlobogót lengetett a szél a Lánchídon, a lelkész magyar nyelvű beszéddel búcsúztatta el a halottat a Váralagútnál.

Angol paplányból magyar püspökné

1843. április 4-én több mint háromszázan gyűltek össze a Széna piaci (a mai Kálvin téri) református templomban. A nagy érdeklődés annak volt köszönhető, hogy a pesti zsidó közösség egyik meghatározó alakjának a fia megtért, és úgy döntött: megkeresztelkedik. Ez az első ilyen esemény volt Pesten, melyet az édesapja, Saphir Izrael, az édesanyja és testvérei egy hónappal későbbi, szintén nagy visszhangot kiváltó megkeresztelkedése is követett – mindebben komoly szerepet játszott a skót misszió zsidó közösségekben végzett szolgálata is.

A keresztelőt a harmincöt éves, jó kiállású és nagy népszerűségnek örvendő Török Pál református lelkész tartotta, aki előtt köztudottan fényes jövő állt. A vendégek egyike Adam Clark egyik barátja, Samuel Pretious angol hajómérnök volt, aki szintén Széchenyi meghívására érkezett az országba, és elkötelezett tagja volt a missziónak. Két unokahúga, az oxfordshire-i, tizenhat gyermekes baptista lelkészcsaládból származó, tizenöt éves Rebecca és a nála három évvel idősebb nővére, Rachel Allnutt is elkísérte az eseményre, édesapjuk ugyanis – annak ellenére, hogy nem skót volt – lelkesen támogatta Duncanék szolgálatát. Rachelt az istentisztelet után a nagybátyja mutatta be Török Pál lelkésznek, aki kiválóan beszélt angolul, így nem volt akadálya a társalgásnak. A két fiatal között azonnal kölcsönös vonzalom támadt. Néhány hónap és többszöri találkozás után a lelkész levelet írt Rachel szüleinek Oxfordshire-be, amelyben feleségül kérte lányukat. A menyegzőre nem egészen tíz hónappal az első találkozás után, 1844 februárjában került sor Pesten. A magyar–angol–skót protestáns közösség egyaránt boldogan ünnepelte a frigyet. Török Pálné Allnutt Rákhel (mert házassága után már így használta a nevét) a levelek tanúsága szerint megtanult magyarul, bár a családtagok visszaemlékezése szerint ha mérges volt, azonnal angolra váltott. Nyolc gyermeket szült, és negyven éven át igazi társa volt Török Pálnak, aki beváltotta a hozzá fűzött reményeket: a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a Pesti Református Teológiai Akadémia tanára, királyi tanácsos volt 1860-tól egészen haláláig.

„Nemcsak hű feleség, gondos édesanya, szorgalmas, takarékos háziasszony volt, aki férjét a házi, családi gondoktól megkímélve képessé tette arra, hogy összes tevékenységét hivatalának, az egyháznak és a tanügynek szentelhesse, hanem férje sokszor nehéz gondjainak hűséges megosztója, élete társának vigasztalója, bátorítója is. (…) Hitvesi, édesanyai és a közdolgok iránt való nagy szeretetét kiegészítette – vagy jobban mondva annak élő forrását képezte – mély, igaz keresztyén hite. Ezt a hitet onnan hozta lelkében, abból az egyszerű angol papi családból, amelyből kiszakadva (…) Budapestre jött; de ez a hit csak mélyült, erősödött azokban a közért való nagy küzdelmekben, aggodalmakban, diadalokban, amelyeket nagynevű férje oldalán átélt. Ez a hit volt erősítője, bátorítója a küzdelmekben, vigasztalója a csapásokban és veszteségekben, megtartója, megnyugtatója utolsó betegségében, s megóvója minden felfuvalkodottságtól” – olvashatjuk Török Pálné Allnutt Rákhelről egy 1911-ben megjelent protestáns lapban.

A magyarrá vált lelkészfeleség viszonylag fiatalon, ötvennyolc éves korában hunyt el 1883-ban Pesten – ugyanabban az évben, amikor szeretett férje, Török Pál. Közös síremlékük a Fiumei úti sírkertben látogatható.

Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal