Emlékszem, tizenévesen milyen csalódást okozott, amikor a Jézus életét gyönyörűen bemutató, És köntösömre sorsot vetettek című könyv a kenyérszaporítás történetét úgy állította be, hogy nem is történt igazi csoda: Jézus voltaképpen csak az emberek szívére hatott, hogy osszák meg egymással az addig rejtegetett elemózsiájukat. A lelkem háborgott és tiltakozott: de hiszen Jézus az Isten Fia, neki igazán nem jelenthet gondot megszaporítani a kenyeret, vízen járni vagy betegeket gyógyítani, hiszen a halált is legyőzte, és ma is él! Ez a régi élmény elevenedett fel bennem most, amikor arról olvastam, hogy a keresztények közötti egyik éles választóvonal éppen a csodák elfogadásának vagy tagadásának kérdése mentén húzódik.
A mai írásmagyarázat tudományos módszerekkel dolgozik, méghozzá a természettudomány játékszabályai szerint, tehát csak azt fogadja el ténynek, ami kísérleti úton bizonyítható, megfigyelésekkel igazolható, rekonstruálható, megismételhető. Éppen ezért úgy vélik, hogy a Dániel könyvében szereplő és később valóra vált próféciákat nyilván utólag írták, nem pedig a babiloni fogság idején, ahogyan a Bibliában olvassuk. Hasonlóképp a szinoptikus evangéliumok a ma elfogadott vélemény szerint a jeruzsálemi templom lerombolása (Kr. u. 70) után íródhattak, mivel Jézus világosan beszél a templom és a város közeli pusztulásáról.
A Szentírás történeti-kritikai elemzése persze nem új keletű dolog: a felvilágosodás és a természettudományok gyors fejlődésének köszönhetően kezdték el a bibliai szövegeket tudományos szempontok szerint vizsgálni, illetve ekkor kezdtek el Jézussal mint történeti személlyel foglalkozni. Bizonyos mértékig szükség is volt erre, hiszen minden kor a maga ízlése, értelmezése szerint alakította az Istenről, Jézusról alkotott képet – csakhogy sikerült átesni a ló túloldalára: teológusok kezdték azt mondani, hogy a modern embertől nem várható el, hogy higgyen a csodákban, az angyalok és más szellemi lények létezésében. Ha azonban Jézus csodáit mitologikus elemeknek tekintjük, akkor a feltámadását is kétségekkel fogadjuk. Márpedig ahogyan Pál apostol fogalmaz a korinthusiakhoz írt levelében, „ha Krisztus nem támadt föl, akkor hiábavaló a hitünk […], és mindenki másnál nyomorultabbak vagyunk”.
Mit gondoljunk akkor minderről mi, „hétköznapi” keresztények? A magam részéről meggyőződéssel vallom, hogy Isten mindenható, és Jézus a második isteni személy, tehát semmi esetre sem vonom kétségbe a csodákról szóló bibliai beszámolókat. Sőt bizonyos vagyok benne, hogy Isten ma is ugyanolyan csodákat cselekszik, nem egyet magam is megtapasztaltam. Abban is biztos vagyok, hogy Isten teljesen szuverén, ezért nincs semmi olyasmi, amivel ezeket a különleges eseteket kísérletileg bizonyítani vagy ismételni lehetne, hiszen – ahogyan Péter apostol írja a levelében – „Isten a kevélyeknek ellenáll”.
Igazat adok Johannes Hartl teológusnak, az augsburgi Imádság Háza alapítójának, aki szerint az irodalmi szövegek nem a természettudományos valóságot írják le, viszont képesek megfogalmazni olyan jelenségeket, amelyekkel a tudomány nem tud mit kezdeni, például érzelmeket, eszméket: a szépséget, hűséget, fájdalmat, félelmet. Hasonlóképp a Biblia sem természettudományos tankönyv, még a történelmi eseményekről is úgy számol be, hogy az értelmezésüket általában fontosabbnak tartja a pontos dokumentálásnál, mert mélyebb, örök érvényű igazságokat szeretne megfogalmazni általuk. Ha értelemmel és szívvel közelítünk az Ó- és az Újszövetség könyveihez, akkor általuk megláthatjuk, megismerhetjük Istent és a Teremtést, az embert és a világot.
Más módon tehát, mint a természettudományok esetében, de nagyon fontos útmutatásokat kaphatunk az ősi írásokból – akár olyan kérdésekben is, mint a mai kor égető ökológiai problémái. Különös példája ennek ez a bibliai parancs: „Ha az úton jársz, és fán vagy földön madárfészket találsz, s az anyamadár rajta ül a fiókákon vagy a tojáson, ne fogd meg fiókáival együtt, hanem engedd elmenni, és csak a fiókákat ejtsd foglyul, hogy jó dolgod legyen, és hosszú ideig élj.” (5Móz 22,6–7)
A rabbik szerint a hozzá fűzött ígéret hangsúlyozza a parancs fontosságát, azonban ez az útmutatás olyan helyzetre vonatkozik, amely gyakorlatilag soha nem áll elő. Hiszen a madarak mindig ügyesen elrejtik a fészküket, és ha veszélyt éreznek, az anyamadár biztosan nem marad a tojásokon, hanem igyekszik a támadót távolabbra csalni, például sebesültnek tettetve magát. Ebből arra következtetnek, hogy itt egy elvről van szó: a fiókákat, a termést elveheted, de az anyát, a fát, az utánpótlás forrását ne bántsd. Ha ezt alkalmaznánk minden természeti erőforrás esetében, akkor bizonyosan nem jutottunk volna a mostani veszedelmes helyzetbe. Sőt az „emberi erőforrásra” is ugyanúgy érvényes ez az alapelv: adj elegendő időt és megfelelő alkalmat a regenerálódásra – önmagadnak és minden rád bízottnak.
Különös módon a természettudományok – amelyek a 19–20. században annyira magabiztosan haladtak előre, hogy meg voltak győződve arról, hogy előbb-utóbb minden kérdésre meglelik a tudományos magyarázatot – manapság egyre-másra ütköznek bele olyan jelenségekbe, amelyek túlmutatnak az általunk (el)ismert anyagi világon, és minden megválaszolt kérdés ezernyi újabbat vet föl.
Számomra nem kétséges, hogy a Teremtő bele tud és akar természetfölötti módon is avatkozni a teremtett világba, illetve időnként megmutatja magát a természetes körülményeink közepette is. Ha ezt számításba vesszük, mindjárt érthetőbbé válik a világ, mondhatni: hirtelen „kijön a matek”. Viszont ameddig saját okosságunk foglyai vagyunk, addig nagyon nehéz a tények mögött meglátnunk a valóságot. Számomra ezt is jelentik Jézus szavai: bizony, bizony, aki nem úgy fogadja a mennyek országát, mint egy kisgyermek, az nem mehet be oda.
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
A szerzőről
