Barion Pixel
bezár

„Megtanultam hálás lenni a családomért”

Örömökről, könnyekről és a kegyelem erejéről Kardosné Gyurkó Katalinnal

Kardosné Gyurkó Katalint akkor ismertem meg közelebbről, amikor négy éve a Nagycsaládosok Országos Egyesületének (NOE) elnöke lett. Emlékszem, eleinte mennyire izgult, ha közönség vagy sajtó előtt kellett felszólalnia, de arra is, hogy később egyre bátrabb és céltudatosabb lett. Ugyanakkor mindig is nagyon emberi vezető volt és maradt, akinek határozott elképzelései vannak, és fáradhatatlanul járja az országot, hogy személyesen is részt vegyen az egyesület életében, aki mindemellett nem titkolja: a családja a legfontosabb, és mer őszintén beszélni nehézségeiről is.

Egyke, ráadásul elvált szülők gyermekéből lettél ötgyermekes édesanya és a NOE főtitkára, majd elnöke. Mennyire volt ez tudatos döntések sorozata? Ki/mi adott erőt ahhoz, hogy mindezt elérd?

Több tényező is közrejátszott, és ezek mind a Vecsési Református Gyülekezethez kötődnek. Egyrészt láttam egy nagyon jó példát magam előtt: a nagyon kedves, tízgyermekes Czövek családot. Még csak nyolc-kilenc éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Édesanyám terelt a templom felé, ahol nemcsak vigasztalást, hanem közösséget is kaptam. Mivel érettebb voltam a korosztályomnál, megengedték, hogy még konfirmálás előtt járjak az ifjúsági csoportba. Ott volt a Czövek család jelentős része, és nagyon jó volt látni, hogy ők testvérként milyen erős szövetséget alkotnak, hogyan gondolkodnak együtt, a nagyobbak miként tanítják a kisebbeket. Ahogyan Klári néni szelíden odafordult Olivér bácsihoz, az olyan volt, ahogyan a Bibliában meg van írva. Én is nagyon vágytam erre a szeretetkapcsolatra és a nagycsalád nyüzsgésére is. De a mostani, hétfős családomig eljutni azért nem volt olyan sima ügy. Két gyermeknél mi is elfáradtunk, háromnál pedig megijedtünk, és nehézségeink is támadtak: a legjobb barátnőm meghalt, a férjem megbetegedett. Utána pedig nagyon sokáig vártunk gyermekre, míg végül megérkeztek az ikrek. Az elfáradások és nehézségek idején a NOE közössége adott erőt: láttam, hogy négy-öt-hat gyermekkel is lehet szépen élni.

Másrészt sokat segített az úton a hitem. Volt a gyülekezetben egy úgynevezett mosolyhét, amikor Balog Zoltán lelkész – a későbbi miniszter – édesanyja, Margit néni volt a meghívott vendég, és délutánonként volt időnk sokat beszélgetni. Tulajdonképpen ő vezetett az Úr Jézushoz, ugyanakkor ez az út sem volt zökkenőmentes. Kamaszkorban voltak mélyrepüléseim, például amikor nagyon hiányzott az apakép. Apukámmal tartottam a kapcsolatot, ám az ő szeretete teljesítményhez kötődött – azóta látom, hogy sok apánál így van. Maximalista volt, és mindig eggyel több elvárást fogalmazott meg, mint amit nyújtani tudtam; öt gyermeknél például azt mondta: az anyukájának hat unokája volt. Úgy éreztem, sohasem tudok elég jó lenni neki. Nem érzek haragot iránta, de harmincéves is elmúltam, mire ezt le tudtam tenni az Úr Jézus elé és elfogadni, hogy a legszebb apakép ő maga. Nem kell másban keresnem ezt, neki elég vagyok úgy, ahogy vagyok. Ő úgy szeret engem, mint az apa a gyermekét.

Könnyek között

A barátnőd halála és a férjed betegsége is mélyrepülés volt…

Katival nagyon közeli barátságban voltunk, az anyukáink keresztszüleink voltak. Órákig tudtunk beszélgetni. 2000-ben kezdődött a betegsége, és huszonhat évesen, 2002-ben halt meg agydaganatban, egy négy- és egy hatéves gyermek édesanyjaként. Végigcsináltam vele azt a két évet, az utolsó pillanatig mellette voltam. Amikor őt elveszítettem, azt mondtam: nincs Isten. Nem tudtam feldolgozni ezt a gyászt, nem tudtam elfogadni, hogy neki el kellett mennie. Ez az állapot közel másfél évig tartott, miközben jártunk templomba, vállaltam szolgálatot is, de elvesztettem a korábbi szoros kapcsolatot Istennel. Akkora dráma zajlott le bennem, hogy alapjaiban rendítette meg a hitemet. Nagyon szeretem Linda Dillow műveit, különösen Az áldások könyve címűt. Abban arról ír, hogy amikor iszonyú fájdalmad van, érdemes megállni és emlékezni arra, milyen volt, amikor Isten szeretett. Aztán ahogy múlik a fájdalom, újra meg tudsz erősödni a hitben, és újra el tudsz kezdeni bízni. Akkor még ez a könyv nem volt meg nekem, úgyhogy azt mondtam a Jóistennek: „Majd beszélünk, most nem tudok.”

Nem sokkal ezután jött a férjed betegsége…

Egy ilyen nehéz lelkiállapotban, valamelyest bezárva két kicsi gyermekkel és hat hónapos várandósan a harmadikkal, 2004 novemberében teljesen váratlanul kiderült: egészségesnek tűnő férjemnek non-Hodgkin limfómája van. Hirtelen bedagadt a nyaka és a lába, a belgyógyászati ügyeleten pedig azonnal az onkológiára küldtek, ahol két hét vizsgálat után kiderült, hogy az egész teste tele van agresszív daganatokkal.

Nem akartam elhinni, hogy ez velünk történik. Az orvosa szerint 50% túlélési esélye volt. Ez nekem nem volt elég, így kerestünk egy másik orvost, aki viszont így szólt: „A férjének élnie kell, hiszen van egy szép családja.” Erre a hozzáállásra nagyon nagy szükségem volt, és sokat segített. Ez az orvosnő abban is partner volt, hogy a háromhetente esedékes kemo- és immunterápiákat úgy időzítse, hogy a kettő közé essen a szülésem. Császárral szültem, de nagyon hamar kijöttem a kórházból. Minden erőforrásunkat igyekeztünk mozgósítani, fél év múlva mégis eljött az a pont, amikor rájöttem: nem vagyunk elegek. Amikor valamelyikünk beteg lett, a férjemet teljesen el kellett különíteni. A kezeléstől kihullott a haja, a gyógyszerektől – iszonyú mennyiségű szteroidot kapott – pedig hol szorongóvá, hol ingerültté vált. Ezeket a nehéz helyzeteket mind meg kellett élnünk, és közben elhinnünk: ez is ő, csak most kevésbé tudja kontrollálni magát és azt, ami vele történik. De bármennyire bíztunk abban, hogy az immunterápia elég lesz, a daganat sajnos nem lett kisebb. Mindenki sokat segített, de egy idő után azt éreztem: nem bírom már egyedül, szükségem van az Úr Jézusra.

És hogy állt mindehhez a súlyosan beteg férjed?

Botond másképp éli meg a hitét, mint én. Ő is hívő, de neki elsősorban az életösztön és a családja adott erőt. Mindig vittem be neki képeket, tele volt a kórterem családi fotókkal. Állítja, hogy mérnökként neki az a feladata, hogy megkérdőjelezzen dolgokat, de egy-egy felülről érkezett ajándékra azért ő is rácsodálkozott, és eljutott arra a pontra, amikor már tudott imádkozni. Sokáig viszont azt mondta: „Ha Isten elveszít engem, akkor meg is érdemli.” Volt tehát benne némi nyakasság és eltökéltség, hogy ezt a betegséget mindenképp le kell győznie. A hitnek van egy olyan oldala is, hogy meg kell ragadni a dolgokat és azt mondani: „Istenem, ezt szeretném, add meg nekem, és mondd meg, mit tehetek még érte.” Később nála is eljött az a pont, amikor elfogyott az ereje, és majdnem feladta; úgy érezte: ki fog száradni, mint a kertünkben a körtefa.

Amikor kiderült, hogy egyik terápia sem elég, hanem a csontvelőőssejt átültetése segíthet, a Szabolcs utcai transzplantációs osztályra került, ahol először egy brutális kemoterápiát kapott: nullára levitték a fehérvérsejtszámot, hogy elpusztítsanak minden rákos sejtet, és utána felnövelték újra, ami pokoli csontfájdalommal járt. Ez az időszak egyébként is maga volt a pokol: három hétig kórházban volt; ebben az időszakban mindennap meglátogattam, miközben otthon várt rám egy egyéves, egy hároméves és egy négy és fél éves gyermek, akik közül még egyik sem volt ovis. Kértem az orvosokat, hogy lehetőleg ne karácsonykor kerüljön sor a beavatkozásra, de nem tudták másképp megoldani: december 22-én kellett újra befeküdnie.

„Vigyázott ránk az Úr”

Milyen volt az a karácsony és az azt követő időszak a család számára?

Előrehozott karácsonyt tartottunk a nagyszülőknél december 17-én, de nagyon szomorú hangulatban telt: mindenki óriási fájdalmat hordozott a lelkében, és nem tudtuk, még mi vár ránk. Szenteste odavittem a gyerekeket a kórházhoz, a férjem pedig kinézett az ablakból, és integettünk egymásnak. Nagyon fájdalmas élmény volt: miközben mindenki otthon van a szeretteivel, az én férjem a kórházban fekszik élet és halál között, én pedig három kisgyermekkel az utcán… És tudtam: nem tudok másban bízni, csak az Úristenben.

A férjem január 16-án jött ki a kórházból. Életem egyik legszebb napja volt. Azóta tudom, hogy többször is elveszíthettük volna, hiszen mindvégig nagy volt a fertőzésveszély, és még sok nehézség várt ránk, mégis csodálatos pillanat volt, amikor hazajöhetett. A ház tetőterében alakítottunk ki neki egy külön szobát, ott lakott sokáig. Utána következett az úgynevezett száz kritikus nap, amikor nem láthatta a gyerekeket, csak az ablakon keresztül. De legalább végre velünk volt.

Akkor a karantén ismerős élmény nektek…

Ó, igen. Amikor elkezdődött ez a mostani járvány, az volt az első gondolatom: ugyan már, mi már túléltünk száz sokkal nehezebb napot… De visszatérve arra a száz napra: az orvosok azt tanácsolták, mindig csak egy lépésre koncentráljunk. Megfogadtam. Nem is emlékszem, hogy teltek azok a napok. A gyülekezetből nagyon sokat segítettek, imádkoztak értünk, karácsonyra hoztak például halászlevet. Ezekre emlékszem, de hogy a mindennapokat hogyan éltük túl, nem tudom. Mindennap fertőtleníteni, ágyneműt cserélni és mindent frissen, sterilen tálalni… Amíg az emeleten voltam Botondnál, a nem egészen ötéves vigyázott a kicsikre. A göndör hajú lányom haja hirtelen kiegyenesedett. A legkisebb állandóan rajtam lógott. Őket is megviselte ez az időszak, de nagyon jól viselkedtek. Én pedig úgy éreztem magam, mintha egyedül nevelő szülő lennék: egyedül keltem, egyedül feküdtem, és a napi gondjaimmal sem terhelhettem a beteg férjemet. És másokat sem, ugyanis erre az időszakra teljesen bezárkóztunk, nehogy valaki fertőzést hozzon be a lakásba.

Akkoriban nagyon sokat segítettek nekem a „ne félj!” igék. Megtanultam: el kell engedni dolgokat, mert majd úgyis bőségesen visszakapjuk. Hogy milyen formában, az nem rajtam múlik. Nekem az a dolgom, hogy megtegyek mindent, amit tudok, de hogy kivel mi fog történni, már nem az én felelősségem. És ha teszed a dolgod a beteg férjed és a három kisgyermeked mellett, akkor nem marad idő önsajnálatra és depresszióra. Igaz, rengeteg csokit ettem akkoriban, és volt olyan is, hogy ököllel ütöttem az ajtófélfát, azt kiabálva: ezt nem akarom elfogadni. Közben a lelkem mélyén valahol mégis tudtam, hogy el fogom fogadni, bármi lesz is… És örökre belém vésődött: az, hogy van férjünk és családunk, nem természetes, bármikor elveszíthetjük őket. Ezért mindennap hálásnak kell lennünk értük. Azt szoktam mondani: nagyon megfaragott minket az Úristen, de utólag azt gondolom, extra erőt is adott hozzá. A férjem feladhatta volna, én összeomolhattam volna, de nem így történt, és ennek nyilván az az oka, hogy vigyázott ránk az Úr.

„Itt vagyok, ajánlom magamat”

Amikor a férjed meggyógyult, tettél egy felajánlást…

Olyan erőt és euforikus örömöt éreztem, hogy azt mondtam az Úristennek: itt vagyok, ajánlom magamat. Még az év nyarán bejelentkeztem a NOE-hoz azzal, hogy Érden nincs még egyesület, kilenc másik családdal együtt szeretném létrehozni. Így született meg tizennégy éve az Ága-Boga. Áldás volt a munkánkon, hiszen 2008-ban behívtak az elnökségbe, 2010-től pedig főtitkár lettem; mert közben elvégeztem a közgazdász–vállalkozásmenedzser szakot. 2014-ben megszülettek az ikreink, és két év múlva visszahívtak elnöknek.

Egészen kicsik voltak még az ikrek, amikor elvállaltad. Miért tetted, mi volt a célod?

Amikor ezen gondolkodtam, megszólított egy Spurgeon-idézet: „Ahol igyekezet van, ott a mód és az alkalom magától adódik. A nap mindenkire egyformán ragyog. Bízzál Istenben, és dolgozzál. Láss neki alaposan a munkának, és meglátod, eltűnnek a nehézségek!” Nem ígért hírnevet, dicsőséget, csak sok munkát. A főtitkári négy év alatt megismertem a rendszert, láttam a hibákat, és tudtam, mit szeretnék másképp csinálni, szerintem mi lenne az egyesületi munka lényege: mutassuk meg a család fontosságát és értékeit – így született a Babaköszöntőnk és több szépirodalmi pályázatunk. Emellett fontosnak tartottam a szervezetépítést és az önkéntesek köszöntését, motiválását. A korábbi erős érdekvédelem helyett tehát inkább az értékfelmutatásra és a közösségépítésre akartam nagyobb hangsúlyt fektetni.

Elnökként feladatom példát mutatni: én is önkéntesen dolgozom, ez továbbra is szolgálat. Ennek ellenére a maximumot kell nyújtanom, mert csak így tudok mintát adni és lelkesíteni másokat. A lelkesedés nyelvét, az örömmel és kedvvel végzett munka nyelvét mindenki ismeri. Ha lelkesen és szeretettel állunk a családhoz és az ezzel kapcsolatos munkához, akkor ez vonzza azokat, akik hasonlóan gondolkodnak. Ezért is járom az országot. És persze azért is, hogy megismerjem az egész közösséget, és „vegyem a jelzéseket”.

A munkádban mi jelenti a legnagyobb kihívást?

Az egyik legnagyobb az, hogy észrevegyük a ki nem mondott vágyakat, igényeket. Két példát említek: Bugacon beszélgettünk, és egy helyi vezető mondta, hogy milyen sokba kerül egy esküvő. Akkor jött az ötlet, hogy szervezzünk a NOE-val mi, hiszen van nyomdánk, grafikusunk, fotósunk. Ebből lett a nagycsaládos közös esküvő. Egy másik ilyen, ki nem mondott vágyat teljesítettek be a befőzőautomaták, amelyekből most már kilencvenet osztottunk ki szerte az országban. Senki nem kérte, csak otthon küzdött csendben a lekvárfőzéssel, és most nagyon örül a segítségnek. A nagycsaládosok ugyanis nem sűrűn kérnek segítséget. Ahhoz nagy bizalom kell. De még több bizalom, emberismeret, odafigyelés és szeretet kell ahhoz, hogy kitaláljuk mások vágyait. Ezért szoktam a vezetőket is mindig megkérdezni, hogy van a tagságuk, és úgy örülök, amikor ők is tovább látnak a mindennapi gondoknál.

A másik legnagyobb kihívás megtalálni a helyes mértéket a költségvetésben. Legyünk annyira szabadok anyagilag, hogy amit megálmodunk, meg tudjuk valósítani, de ne legyünk túlságosan eleresztve, mert az viszont elkényelmesíti az önkénteseket. Szükségesek az adományok, a kedvezmények, az állami támogatás, de nagyon fontos az önállóság is.

Hogyan tudsz egyensúlyozni a munka és a család között?

Be kell osztani az időt, és rangsorolni kell a teendőket. A nagyok már önállóak, de a kicsiket gyakran viszem magammal, különösen hétvégéken, és a férjemmel is igyekszünk időt szakítani magunkra. Botond egyébként támogatja az önkéntes munkámat, mert azt gondolja: ha egy multinál dolgoznék, még kevésbé látna a család. Persze ő is úgy tud igazán jó szívvel támogatni, ha látja, hogy közben a család nem sérül: van ebéd, a gyerekek hazakerülnek az oviból, és vele is töltök időt, de azt is látja, hogy a családoknak szükségük van az én munkámra. Nagyon hálás vagyok neki, hogy azt tehetem, amit szeretek.

Az, hogy egy multinál több pénzt kereshetnék, nem szempont. Nemcsak azért, mert tettem egy felajánlást, hanem azért is, mert mindketten azt gondoljuk: tanuljuk meg beosztani azt, amink van. A nagycsalád megszabadít a világ hívságaitól, és nem a mennyiségre, hanem a minőségre törekvést erősíti. Most például egy konyhabútorra várunk, de fel sem merül bennünk: ha én is pénzt keresnék, akkor hamarabb lenne konyhánk. A Jóisten megadja, ami kell, és ha várni kell arra, amire vágyunk, akkor annak még jobban fogunk tudni örülni, ha végül megérkezik.

Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal