Amikor találkozunk, a gyerekek leválásáról kezdünk beszélgetni, nevetve, fájdalmasan, józanul, szeretettel – talán mert ez még mindig könnyebb, mint arról beszélni, amiről szeretnénk. Lassan érkezünk meg a mélypontokhoz, hiszen nem ismerjük személyesen egymást a házaspárral, akiknek az otthonában ülök, miközben arra készülünk, hogy az ebédlőasztalukat boncasztallá változtassuk.
Azt tudtam róluk, hogy túlélték a házasságuk megtöretését, amelyet sokan nem élnek túl. Látom a nyitottságot, látom, ahogy szerelmesen, szeretettel keresik egymás tekintetét. Külön-külön szerettem volna velük beszélgetni a teljes őszinteség kedvéért – ők együtt szerettek volna, szintén a teljes őszinteség kedvéért, de a megéléseiket egymás után osztották meg, úgyhogy így is adom tovább. Keresve a valódiság és az igazság különbségeit – tudva, hogy az igazság nem valami, hanem inkább Valaki.
Timi vallomása:
Teljesen váratlanul kellett szembenéznem azzal, hogy megcsaltak. Mély víz volt, különösen annak fényében, hogy éppen arra készültünk, hogy pár nap múlva a boldog házasságunkról tegyünk bizonyságot mások előtt. Amikor Levente ott, a kocsiban elmondta az igazságot, el kellett döntenem, hogy most azonnal kiszállok, és hazamegyek egyedül, vagy elkezdek dolgozni azzal, ami történt.
Azt a döntést, hogy megbocsátok, illetve meg fogok bocsátani, rögtön meghoztam. Nagyon szeretjük egymást Leventével, rengeteg szálon kötődünk egymáshoz. Ebben akkor sem kételkedtem, amikor egy világ dőlt össze bennem. Mi együtt értünk felnőtté, gimnazistaként találkoztunk. Abban a pillanatban lefutott bennem az egész addigi történetünk, bár amikor kiderült, hogy a hűtlenség nem friss, még egy sebet ütött rajtam: miért nem mondta el korábban? De láttam rajta a nagyon mély megbánást, és rögtön összezártunk. Hazaérkezve végigbeszélgettük az éjszakát egy doboz bonbon felett. Minden egyes darabjához egy-egy fogadalmat kötöttünk, amelyet ott és akkor fogalmaztunk meg a következőképpen:
- Egymásnak nemcsak segítőtársai, hanem gyógyítói is vagyunk – amellett, hogy a legfőbb gyógyítónk Jézus.
- A szeretet és hűség mindig a nyakunkba lesz akasztva és a szívünkbe lesz írva (Péld 3,3).
- Az igazat mondjuk egymásnak, nem csak a valódit! Egy kapcsolatban is nagy különbség van a kettő között.
- Jézus szíve legyen bennünk! Azért imádkozunk, hogy a szívünk vissza tudjon térni egymáshoz.
- Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Ez a bonthatatlan összezárásunkról, arról a bizonyos eltéphetetlen hármas fonálról szól.
Néhány nappal később, a bizonyságtételünk estéjén végig éreztük Isten jelenlétét. Olyan volt, mint egy nyílt operáció. Egyetlen éjszakám volt arra, hogy felkészüljek rá – mindannak a tudatában, ami történt. Kitettem a szívem mindenki elé az asztalra, mert meg voltam győződve arról, hogy a tanúságtételünk és az egész házasságunk csak úgy lehet hiteles, ha nyíltan felvállaljuk a történetünket és azt, hogy van belőle felépülés, megújulás.
Akkor rengeteget jelentett nekem egy hívő újságíró, aki odalépett hozzám, és később végigkísérte a gyógyulás folyamatát. A visszajelzése, hogy nőként és feleségként áldozatos példamutatással álltam ebben a helyzetben, nagyon építő volt. Ettől függetlenül éreztem, hogy nekem ezzel még sokáig dolgoznom kell. A folyamatban mellettem állt egy barátnőm is, aki hasonló helyzeten ment keresztül.
Az összes létező szakirodalmat elolvastam, meghallgattam a megbocsátásról – Esther Pereltől kezdve Tapolyai Emőkéig. Megnyugtatott, amikor a szakemberektől megtudtam, hogy az emberi kapcsolatokban vannak olyan mélységű sérülések, amelyekből hónapokig, évekig tarthat a felépülés. Az is egyértelmű volt számomra, hogy Istentől kaptam az erőt ahhoz, hogy lemondjak a bosszú jogáról, és a megbocsátás mellett döntsek.
Sokat segített az is, amikor kiírtam magamból minden fájdalmamat, majd arra kértem Istent, hogy ezeket mind-mind állítsa helyre a házasságunkban. De leírtam azt is, hogy mi mindenért vagyok hálás Leventével kapcsolatban, mit kaptam tőle. Végül mindezt elégettem, és ezután jóval könnyebb lett a szívem.
Nagyon érdekes volt, hogy pár hónappal a bizonyságtételünk után a bal kezem elkezdett zsibbadni. Hiába vizsgáltak, nem találtak semmit. Rá kellett ébrednem, hogy ez azért van, mert még mindig cipelem a terhet. Tudatosult bennem, hogy a megbocsátásnak vannak olyan mélységei, amelyeket talán még nem éltem át, bár a döntésem valódi volt. Ezeket kimondtam magamnak és Istennek, és egyik napról a másikra elmúlt a zsibbadás az alkaromból.
A harmadik félnek is kifejeztem a megbocsátásomat – azzal együtt, hogy néven neveztem: amit tettek a férjemmel, az óriási bűn, az házasságtörés volt. Nem volt könnyű utólag felvenni a fonalat olyasvalakivel, aki végig tudott valami olyat a hozzám legközelebb álló emberről, a szövetségesemről, a szerelmemről, amit én nem. Nehéz volt ezzel szembenézni akkor is, ha Levente engem is kímélni akart azzal, hogy sokáig nem mondta el, ami történt, hanem magát emésztette. Azt hiszem, az is segített a feldolgozásban, hogy tudtam, a férjem nem lett szerelmes az illetőbe, és nagyon rövid ideig tartott a kapcsolatuk.
Azt is meg akartam érteni, hogy én mit tettem rosszul, hiszen minden házassággondozó tanítás aláhúzza, hogy mindkét félnek része van abban, ha az egyik fél kikacsint. Kerestem az én részemet. Úgy éreztem, hogy sokat tettem a kapcsolatunkért: a férjemet gyakran magam elé helyeztem, mindig érdekelt, hogy van valójában, rengeteget beszélgettünk, kíváncsi voltam rá. Szerettem volna megérteni, hogy ennek ellenére mit rontottam el. Lassan rájöttem, hogy Levente állandóan segíteni akar másokon, amolyan megmentő típus. Beszélgettünk erről is, hogy a segítőkészsége félreérthető, mint ahogy az is, hogy simán megölel bárkit. Az irgalmán, szánakozásán keresztül volt rajta fogás!
Most már szépnek tudom mondani a fájdalmat. Gyönyörű gyerekkorom volt, sokat köszönhetek a szüleimnek, hogy megadták a biztonságos kötődés alapjait, így a saját értékességem tudatát nem lehet elvenni tőlem, bármi történjék is. Nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy az önértékelésemen nem esett mély csorba. De a valódi erő Jézus Krisztusban van, akire együtt találtunk rá Leventével egyetemista korunkban, és aki képessé tett arra, hogy a férjem mellé álljak ebben a helyzetben.
Ha egy számunkra kedves váza eltörik, mi itt, Nyugaton kidobjuk, de ha meg is ragasztjuk, inkább a fal felé fordítjuk a sérült részt, hogy senki ne lássa. A japánok viszont valami egészen mást tesznek: a törött részeknél aranyfestékkel átfestik. Mi most itt tartunk: ecsettel közösen bearanyoztuk a törésvonalat. Ettől még inkább értékeljük egymást, még tudatosabban igyekszünk tenni a másikért.
Levente vallomása:
Rengeteget küzdöttem a hűtlenségem lezárásával. Pszichológushoz jártam, a lelkész barátommal is sokat beszélgettem, megpróbáltam feldolgozni, hogy egyáltalán miért tettem ezt a feleségemmel, akit annyira szeretek, illetve a harmadik féllel, az ő családjával. A terápiás folyamatban ébredtem rá arra, hogy a hála valósága kiveszett az életemből, és az édesanyámmal való kapcsolatomat is rendeznem kellett. Elfelejtettem valóban értékelni azt, amim van, elmaradt az öröm: így lett rés a pajzson. Volt a dologban persze némi hiúság, becsvágy is. De nem volt könnyű nevesíteni, ami történt.
Első lépésként megszakítottam minden kapcsolatot a harmadik féllel, mert megértettem, hogy különben soha nem fogok tudni visszatalálni önmagunkhoz, a mi lelkiségünkhöz. Istentiszteletre igyekezve egy jelet kértem Istentől, hogy segítsen tisztáznom a dolgokat, mert ebben a titkolózásban szétrobbanok. Nem sokkal később a harmadik fél férje írt egy sms-t nekem, amelynek az volt a vége: „Te is tudod, mi az igazság.” Felhívtam, hogy megköszönjem neki, mert Isten így kényszerített az igazság vállalására. Közben ő – teljes joggal – mindennek lehordott. Nem tudtam neki mit mondani. Mindkettőnknek megvolt a maga lelki tusája, amelyet a saját társunkkal kellett rendeznünk.
Ezután tudtam, hogy nincs tovább, el kell mondanom a feleségemnek is. Ráadásul éppen akkor készültünk arra a bizonyságtételre is… Ez kívülről abszolút nem volt fair lépés a feleségemmel szemben, hiszen én annak tudatában mondtam erre igent, hogy valójában nem voltak rendben a dolgaim. Tudtam, hogy Isten megbocsátott, és esedezve könyörögtem Timinek, hogy ő is bocsásson meg. Iszonyatosan bántott, hogy láttam őt szenvedni. Timi darabokra tört, mégis összekapaszkodtunk.
A harmadik fél férje legszívesebben az egész világot telekürtölte volna azzal, hogy milyen szennyes alak vagyok. Mi Timivel nagyon összetörtünk, és a házasságunk érdekében azt gondoltam, hogy muszáj, hogy finomabban kommunikáljunk erről az egészről.
Volt, aki azt tanácsolta, hogy addig ne álljunk ki tanúságot tenni, amíg benne vagyunk a folyamatban, én azonban úgy éreztem, hogy szemen köpöm magam a tükörben, ha nem vállalom őszintén, ami végbemegy bennem. Az önmeghasonlás határán álltam, de tudtam, hogy nem vagyok szerelmes a másik nőbe, és minden porcikámmal szeretem a feleségemet. Ahogy közeledett a bizonyságtétel alkalma, úgy visszhangzott bennem egyre erősebben a József Attila-idézet: „Az igazat mondd, ne csak a valódit!”
Most, évekkel később jutottam el arra a pontra, hogy egy férfiközegben nem bántóan és profánul, de kendőzetlenül tudok beszélni arról, hogy miként törtem meg a házasságunkat, és hogyan épültünk, épülünk fel belőle. Azt gondolom, talán magának is hazudik az az ember, aki azt mondja, hogy az ő házasságában nem fordult elő hasonló eset, akár fejben, akár egy flört, akár önkielégítés formájában, bár sokfélék vagyunk.
Amikor azon az estén Timivel megfogalmaztuk azt az öt pontot, újra egymást választottuk. A következő fontos fordulópont az volt, amikor végre magamnak is meg tudtam bocsátani. Ezerszer megkérdeztem magamtól: hogy lehettem ilyen hülye?! Hogy lehettem ilyen hálátlan? Úgy tudtam a nagyon durva lelkiismeret-furdalásomat letenni, hogy azt kértem Istentől, hadd legyek képes magamnak is megbocsátani. Éppen itt ültünk az asztalnál, vacsoráztunk, amikor egyszer csak döbbenetes erővel rám tört a felismerés: milyen nagy kincsekkel áldott meg engem Isten! Nekem tizennyolc évre volt szükségem ahhoz, hogy megértsem, hogy mit is jelent igazából a család. Ezután Timivel együtt is imádkoztunk azért, hogy meg tudjak magamnak bocsátani.
Óriási csoda, hogy mi nem egymás ellen kezdtünk harcolni, a saját igazságainkkal püfölve a másikat, hanem azt mondtuk, hogy együtt harcolunk egymásért. Nagy volt a tét – ez új bizalmi szintre emelte a kapcsolatunkat. Széttörtem a vázánkat, de együtt kezdtük összeragasztani. Nem szeretnénk úgy járkálni az utcán, hogy én vagyok a megcsaló, a feleségem meg az áldozat, mert nem ez határoz meg bennünket. Esther Perel szerint ha egy kapcsolatban hűtlenség történik, akkor annak a kapcsolatnak vége. Az viszont már rajtunk múlott, hogy mi ugyanazzal az emberrel elkezdtünk újat építeni. A vallomással és a fogadalommal ezt tettük, és úgy érzem, hogy a szövetségünk erősebb, mint valaha.
Az eszemmel korábban is értettem, hogy mit jelent a „veled megelégszem” ígérete a házassági esküben, de tudatosan le kellett mennem a személyiségem legmélyére, hogy a mindenkinek megfelelni vágyást, az örök megmentő szerepét, a tetszelgést, a valóság mismásolását le tudjam tenni. Ma már képes vagyok azonnal behúzni a fékeket, ha észreveszem, hogy egy beszélgetés rossz irányba tart.
A helyreállásunkban óriási segítséget jelentett, hogy együtt kezdtünk egy közös szolgálatot. Lehetne közös biokertünk is, de mi együtt adjuk a szívünket azért, hogy valakinek segíthessünk. Timi ebben előrébb járt, mint én, és ahogy erről a szolgálatról beszélt, olyan szenvedéllyel tette, hogy én is a részese akartam lenni. Miközben gyönyörködöm a segíteni akarásában, újra meg újra megerősödöm abban is, hogy mennyire szeretem a feleségemet.
Megjelent a Family 2021/1. számában.
A szerzőről
