„Nem találkoztunk mi már valahol?” – a filmekben általában ez a klasszikus „ismerkedős” szöveg, így indul a hős és a hősnő kapcsolata. Persze az életben ennél jóval szövevényesebbek is lehetnek az egymáshoz vezető utak. Rovatunkban ilyen különleges megismerkedési történeteket mutatunk be – azzal a nem titkolt céllal, hogy a néha minden reményt feladó keresgélőket is bátorítsuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek…
Van, amikor egy pár történetét megismerve szinte elképzeljük, ahogyan az Úr megtörli a homlokát. Kívülállóként legalábbis úgy tűnik, hogy Kiss Veronika és Majnár Zoltán szinte mindent megtett azért, hogy „elszúrják” a dolgokat – mégis talán éppen ezért élő bizonyságai Isten szerető gondoskodásának.
Szilvi vagy Vera?
Vera már a harmincadik szülinapja felé közeledett, a családja mégsem nyaggatta őt a „mikor…?” kérdésekkel.
– Megtanultam otthon a várakozás művészetét és azt, hogy ne vegyem kézbe a dolgokat, ugyanakkor végtelenül hosszúnak tűnt ez az időszak – meséli. 2012 őszén aztán meglátott egy keresztény ifjúsági találkozóra szóló meghívót. Bár csak az utolsó napra tudott lemenni, úgy gondolta, hogy akkor is odautazik. Hiszen ha az Úr tervez valamit az életében, bizony ő sem ülhet a négy fal közt. Legalább esélyt kell adnia annak, hogy találkozzon másokkal – és ha mégsem történik semmi, akkor is épül lelkileg.
– Már a dicsőítés közben felfigyeltem egy csíkos pulcsis fiúra, akin látszott, hogy jól ismeri az énekeket. Később a szünetben pár szót váltottunk is, amiből kiderült, hogy a bibliaismerete is mély. Reméltem, hogy ebéd közben vagy után még tudunk majd kicsit beszélgetni, és így megtudhatok róla bármi közelebbit. De ő az ebédlőasztaltól hirtelen felpattant, és kilőtt, mint a puskagolyó azzal, hogy „sziasztok, megy a buszom”. Így se kép, se hang, se név, se elérhetőség – idézi fel Vera.
– Több lánnyal is beszélgettem a találkozó során, de csak barátilag, és Verán sem akadt meg a szemem – veszi át a szót Zoli. – Talán első pillantásra nem volt a „zsánerem”, ha egyáltalán létezett ilyen, hiszen gyermekkoromtól kezdve az élt bennem, hogy nem a szeme vagy a haja színe lesz a döntő, hanem hogy a Jóatyától kérem el. Minden más lényegtelen. Persze jópofa momentum, hogy amikor pár nappal rá megkaptuk a fotókat a találkozóról, megmutattam őket a családomnak, és Verát simán Szilviként emlegettem nekik…
Írni vagy nem írni – ez itt a kérdés
Nem túl biztató kezdet, bár első lépésnek megteszi, hiszen legalább felismerte őt – mondhatjuk némi optimizmussal. Vera is megkapta a fotókat, és kisebb nyomozás után kiderítette Zoli nevét is. Innentől azonban megtorpant, mivel lányként mégsem illik kezdeményeznie… Többektől tanácsot kérve végül arra jutott, hogy ha csak egy rövid üdvözletet ír azzal a felkiáltással, hogy „nem tudtuk befejezni a beszélgetést, mert elviharzottál”, azzal nagy probléma nem lehet. Legfeljebb Zoli nem válaszol rá. Még így is vívódott rajta eleget. Épp a buszon ülve imádkozott bármi apró jelért, amikor egy olyan autó került a busz mellé, amelynek a rendszáma ez volt: „IRJ”. Megvolt hát az isteni jel! – meséli ma már nevetve, és hozzáteszi:
– Tudom-tudom, hogy ilyen fura, gyerekes dolgokra nem hagyatkozhatunk, ám én akkor a hitem teljes naivitásával és nyitottságával kértem az Urat jelért… Elfogadtam hát a választ. Írtam egy pár soros üdvözletet neki.
Zoli meglepődött ugyan a levélen, de szerencsére nem gondolt semmilyen mögöttes szándékra. És legalább megtudta, hogy Szilvi igaziból Vera… Válaszolt is neki, és ebből szép lassan egy rendszeres levelezés bontakozott ki kettejük között. Egyre szívesebben írtak, és egyre jobban várták a válaszokat. Vera ekkor egy református gimnáziumban tanított éneket, Zoli pedig informatikatanár és osztályfőnök volt egy vidéki középiskolában. Kialakultak kedves szokások is: Vera minden reggel 7-kor kapott egy igét Zolitól aznapra. Szilveszterkor személyesen is találkoztak, amikor Zoli Pestre utazott egy közös ifis rendezvényre. Közösen indultak a helyszínre, bár a ködös, sötét estén kicsit el is tévedtek. De mit számított ez, hiszen végigbeszélgették az egész sétát, és úgy tűnt, valami kezd már alakulni. Február végére tűzték ki a következő találkozót. Csakhogy a levelezések folyamán Verából előbukott a túlzottan előzékeny és a másikat udvariasan féltő természete: puszta kedvességből megjegyezte, hogy tudja, hogy Zoli osztályfőnöki munkája biztosan rengeteg elfoglaltsággal jár, tehát ha nincs ideje mindennap írni, akkor sincs semmi gond.
Mást mond a szív és mást a száj
Itt vette aztán kezdetét az igazi shakespeare-i félreértés-sorozat. Zoli ugyanis teljesen másképp értelmezte azt a pár mondatot:
– Mivel én nem sokkal előtte éltem át egy kikosarazást, ebből egyértelműen azt olvastam ki, hogy ő itt most finoman be szeretné fejezni. Nem akartam újra átélni az elutasítás fájdalmát, így elhatároztam, hogy ezúttal inkább én vetek véget a történetnek, és nem várom meg, amíg ő zárja le.
A levelek kezdtek ridegebbek és ritkábbak lenni, a februári találkozó végén pedig a buszra szállás pillanatában Zoli váratlanul annyit mondott, hogy ő nem lát a jövőre nézve semmi biztosat, neki Isten nem mondott sem igent, sem nemet, amit a rideg hangnemet hallva csak úgy lehetett érteni, hogy nem látja értelmét folytatni. És bár Verát ez az érthetetlen változás hideg zuhanyként érte, mégis valami megmagyarázhatatlan békesség töltötte be. Nem értette az Urat, nem értette a történéseket – egészen mást várt, de az Úrra bízta magát.
Ezután nemcsak hónapok, hanem évek teltek el. Nem volt több sms és levél. Én ezt mondtam, ő azt értette… Nehéz dió a kommunikáció. Egy romantikus filmben itt kezdünk el izgulni, hogy vajon ebből hogyan lehet még valami.
– Hiányzott Zoli, ezt nem tudtam elfojtani, de békében zajlott tovább az élet, bár belül úgy éreztem, hogy nem zártuk le rendesen a dolgot, mintha az i-re elfelejtettünk volna pontot tenni. Néhány év múlva küldtem neki egy levelet. Ebben csupán annyit írtam meg, hogy engem bántott ez a váratlan fordulat, és jó lenne ezt egyszer tisztázni. Ő röviden bocsánatot kért, és ezzel le is zártuk – mondja Vera.
„Ne a régi dolgokat emlegessétek”
Ilyen váratlan indíttatása Zolinak is támadt egyszer az „üres években”, amikor egy alkalommal a reggeli igét olvasva szinte hallotta, ahogy az Úr azt helyezi a szívére, hogy küldje el ezt Verának.
– „Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni” (Ézs 43,18–19) – amikor ezt olvastam, az dübörgött bennem, hogy ezt azonnal meg kell osztanom vele. Fogalmam sincs, hogy honnan és hogyan jöhetett ez a gondolatom, hiszen nem akartam semmit tőle, de éreztem, hogy ezt kell tennem.
És valóban: Vera pont akkor váltott munkahelyet, és költözött el a szüleitől a saját lakásába. Rengeteg dolog változott éppen az életében, nehéz év volt mögötte, a társkeresésben is zsákutcában érezte magát, vágyott az isteni biztatásra. Imában kért Istentől bátorítást. És éppen ekkor érkezett Zolitól a rövid üzenet.
– Sokat jelentett nekem ez az ige, és a levél abban is segített, hogy végleg lezárjam magamban a kapcsolatunkat, annyira átjött rajta, hogy Zoli tényleg csak barátként írt nekem. 2016-ban ezért mertem egy meghívót küldeni neki az általam vezetett kórus tízéves jubileumi koncertjére is – ahogyan sok-sok más ismerősömnek is küldtem. De én voltam a legjobban meglepve, amikor már a főpróba alatt megláttam őt a sorok közt. A koncert után nem volt időnk szót váltani, mert rengeteg ember vett akkor körül, talán csak annyit, hogy „majd beszélünk”. És ezúttal nem sokkal már ő írt rám, hogy van-e kedvem folytatni a beszélgetést.
Találkoztak júniusban – mint régi ismerősök, akik rég nem hallottak egymásról. Viszont ez annyira jól sikerült, annyira érződött újra a fogaskerekek illeszkedése, a „nekem való társ” gondolata, hogy újra elkezdtek chatelni, és ekkor Zoli már egyértelműen randira hívta Verát.
A kifelejtett lépcsőfok
Ekkor már érezhető volt, hogy valami újra elindult köztük, és Zolinak eszébe jutott az említett igevers. Még csak egymás mellett mentek, még a kezét sem fogta meg Verának, de már mély dolgokról kezdtek újra beszélgetni.
– Nem akartam az érzelmeivel játszani – folytatja Zoli –, így végül abban maradtunk, hogy mindketten az Úr elé visszük a döntést, és addig nem írunk egymásnak.
Zoli jelentkezett először: egy szeptember eleji hálaadó ünnepségre hívta meg magukhoz Verát. Kiment elé a pályaudvarra, és amikor lesegítette a vonatról, megfogta a kezét – és már nem engedte el. Ez volt az első jel, amely kifejezte a benne időközben megérlelődött döntést – Vera részéről pedig az, hogy eljött erre a meghívásra. És persze Zoli még aznap bemutatta őt a családjának is.
Innen már felgyorsultak az események, hamarosan elkezdték tervezni az eljegyzést és az esküvőt is. A nagy tervezés közepette Zolinak eszébe jutott egy apróság. Egyik pesti útja során bevillant neki, hogy valójában még lánykérés sem volt. És ahogy jött a gondolat, úgy a Népligetnél a buszra várva hirtelen letérdelt a csillagos ég alatt: „Vera, leszel a feleségem?” – amivel sikerült Verát valóban jól meglepnie. Ilyen sorrendi kavarodásra ugyanis tényleg nem számított. De bármennyire elakadt is a szava, csak kimondta a boldogító igent…
Rossz hír, jó hír
Itt a vége, fuss el véle – zárhatnánk a történetüket, de nem lenne teljes, ha nem mesélném el a váratlan próbát, amellyel szembesülniük kellett. Alig három hónapos házasok voltak, amikor Zolinál rosszindulatú heredaganatot találtak. Mivel Vera anyukája orvos, rohamos gyorsasággal léptek, még felocsúdni sem volt ideje senkinek.
– Szinte fel sem fogtam, hogy mi történik – idézi fel Zoli. – Egyik nap megállapították, hogy mi a bajom, a következő nap már a kórházi felvételem zajlott, harmadnap pedig a műtőben találtam magam. Ha őszinte vagyok, még megijedni sem volt időm, vagy abba belegondolni, hogy mi van, ha nem lehet gyermekünk. De sokan imádkoztak értünk, és az Úr hatalmas csodája, hogy felépültem, meggyógyultam, és egy évre rá megszületett Laura, aki most már kétéves.
Akinek a nevét Vera már tizenkét évesen kiválasztotta… És akit képzeletben már „látott”, azt most a valóságban is a karjában tarthatja.
Megjelent a Family 2021/1. számában.
A szerzőről
