Barion Pixel
bezár

Hogyan hatnak krízishelyzetben a gyermekkori mintáink?

A járványhelyzet különbözőképpen hat ránk. Van, amit pozitívan élünk meg belőle, van, amit negatívan, de kétségtelen: mindannyiunk életét alapjaiban befolyásolja. Szakértőnkkel arról beszélgettünk, hogy a bezártság, a folytonos bizonytalanság, a különféle korlátozások milyen érzéseket, gondolatokat keltenek bennünk, és milyen gyerekkori mintákat hívnak elő belőlünk.

– A járványhelyzetben a legnagyobb negatív stresszt a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság és a számunkra kontrollálhatatlan dolgok okozzák – magyarázza Varga Szilvia Edit családi mediátor, önismereti coach, kommunikációs szakember. – Ilyenkor a folyamatos fenyegetettség hatására idegrendszerünk védekező állapotba kerül, és agyunk legősibb részét, az agytörzset hozza működésbe. Az agytörzs olyan létfontosságú vegetatív testi funkciókat irányít és felügyel, mint például a légzés, a szívverés, a testhőmérséklet és az emésztés; az ösztönök szintjén pedig olyan testi szükségleteket szabályoz, mint az evés, az ivás és a fajfenntartás. Mit jelent ez a gyakorlatban? Beszűkül a gondolkodásunk: csak a túlélésre koncentrálunk, nem arra, hogy tudatosan, empatikus kommunikációt alkalmazva oldjunk meg krízishelyzeteket. Ilyenkor a gyerekkori hiedelmek és mintázatok könnyen felerősödnek, mivel nehéz arra figyelnünk, hogy legyőzzük azt, amit otthonról „batyuként” hoztunk.

Maslow híres elmélete szerint a szükségleteink piramisszerűen épülnek egymásra. Ha az egyik szint nem tud kielégülni, akkor a felette lévő nem tud működésbe lépni (lásd ábránkat).

– A járványügyi helyzet miatt a szükségleteink alsó három szintje (fiziológiai, biztonsági és társas-szociális) állandóan hiányt szenved, hiszen sokan elvesztették a munkahelyüket vagy egyéb megélhetési forrásaikat, és emiatt az alapvető szükségleteiket (élelem, lakbér, rezsi) sem tudják tartósan kielégíteni. Sokak egészsége, sőt akár az élete is veszélyben van. Az érzelmi és fizikai biztonság, valamint a kiszámíthatóság hiánya is a pandémia egyértelmű következménye, ahogyan az is, hogy emberi kapcsolatainkat sem igazán tudjuk ápolni. Elmaradnak a találkozások, ölelések, kézfogások, puszik, és vannak olyan idős emberek, akikhez online sem tudunk kapcsolódni. Márpedig amíg e három alacsonyabb szintű szükségletünk hiányt szenved, addig nem – vagy csak nehezen – tudunk a magasabb szintű szükségleteinkkel (önismeret, tudatosság, empátia másokkal szemben) foglalkozni.

Befelé figyelés és önismeret

Varga Szilvia Edit szerint bár az első, tavaszi hullámban is jelen voltak ezek a szükséglethiányok és az általuk okozott negatív érzések, akkor többé-kevésbé jól megküzdöttünk velük.

– A váratlan nehéz helyzet inkább összefogásra ösztönözte az embereket, a többség igyekezett a pozitív énjét megmutatni, és segíteni próbált másokon. Akkor is voltak negatív reakciók, de az őszi hullámban már az utóbbiak lettek az erősebbek; az emberek hamarabb ugranak egymásnak. Ez annak tudható be, hogy már túlságosan régóta fennáll ez a folyamatos stresszes állapot, ami türelmetlenebbé tesz mindenkit, és kevésbé van már erőnk ahhoz, hogy másokra is figyeljünk, az ő helyükbe képzeljük magunkat. Ráadásul még mindig nem látjuk pontosan, hogy mikor áll vissza az életünk a normális kerékvágásba. Ezt a rettentő bizonytalanságot mindenki másképp éli meg, és ezt tiszteletben kell tartanunk. Nem ítélhetjük meg azt sem, aki szorong a járvány miatt, és azt sem, aki nem fél tőle. Másrészt a magunk érzéseit is el kell fogadnunk – ehhez pedig elsősorban magunkkal kell foglalkoznunk mások helyett. Amíg kifelé élünk és kommunikálunk, például azon mérgelődünk, hogy a másiknak hogyan kellene viselkednie vagy gondolkodnia ebben a helyzetben, vagy a tőlünk független (ál)híreken bosszankodunk, addig nem jut időnk és energiánk a saját érzéseinkre és szükségleteinkre koncentrálni.

Az első lépés tehát a befelé figyelés, az önismeret, hogy kiderüljön: az érzéseink valóban az adott szituációhoz kapcsolódnak-e, vagy esetleg mélyebb okokra vezethetők vissza, amelyek miatt nehezebb megküzdenünk velük.

– Eddig úgyis elboldogultunk, hogy a szőnyeg alá söpörtük a problémáinkat, de most, hogy szembesülnünk kellett ezzel a váratlan, sok bizonytalanságot okozó világjárvánnyal, egyszerre ránk szakadt minden. Az önismereti folyamatban segítségünkre lehet, ha felismerjük, hogy milyen gyerekkori mintázatokat hozunk magunkkal.

Mi van a batyunkban?

Eric Berne szerint mindnyájunknak van egy ún. sorskönyve: vannak, akik győztes, és vannak, akik vesztes sorskönyvet írnak. Az előbbiek eltervezik maguknak, hogy mit szeretnének elérni, ezt különösebb gyötrelmek nélkül meg is valósítják, és ettől valódi elégedettség tölti el őket. Az utóbbiak pedig az elképzelt életutat nem – vagy csak részben – tudják megvalósítani, és ha valamit elérnek, akkor sem tudnak maradéktalanul elégedettek lenni. Arra, hogy a győztes vagy a vesztes könyvet írók közé tartozunk-e, hatást gyakorol a születési családunk társadalmi-vagyoni helyzete, és kétségtelenül meghatároz minket mindaz, amit a szüleink, nagyszüleink révén magunkkal hozunk. Ennek ellenére nem tehetjük szét a kezünket, mondván, hogy „nekem ilyen családom volt, ezért alakult így a sorsom”, hiszen a saját szűrőnkön át értelmezzük a tőlük kapott hatásokat, és a valóságot aktívan alakítjuk tovább.

Az viszont igaz, hogy a szüleink sorskönyvi üzenetekkel – ún. előírásokkal és parancsokkal – hatnak ránk. Nézzünk erre néhány konkrét példát! Azok, akik a „ne létezz!” parancsot kapták gyerekkorukban, értéktelennek, haszontalannak, nehezen szerethetőnek tartják magukat, s ez az érzés egy ilyen tartósan fennálló, bizonytalan helyzetben, újabb és újabb problémákkal szembesülve tovább erősödhet bennük. Azok, akiknek a „ne tégy semmit!” parancsot adták tovább, kisgyerekként azt élték meg: az a legbiztosabb, ha nem csinálnak semmit, hiszen a szüleik úgyis mindent jobban tudnak náluk, mindent elintéznek helyettük, ennek eredményeképpen felnőttként sokszor döntésképtelenek, bizonytalanok. A járványhelyzet viszont rákényszerít minket arra, hogy állandóan alkalmazkodjunk, vagy hogy bizonyos szokásainkon változtassunk – ám ők erre képtelenek. Akik a „ne légy fontos!” parancsot kapták, azoknak a szükségleteit a szüleik folyton felülbírálták vagy nem vették figyelembe, így semmibe sem volt beleszólásuk. Nem csoda, hogy felnőttként sem igen tudják a vágyaikat, igényeiket megfogalmazni. Sokszor még az is nehezükre esik, hogy szavakba öntsék ezeket, nemhogy segítséget kérjenek, így aztán mások szükségleteit sem veszik észre. Akikben pedig a „ne légy egészséges!” parancsot erősítették a szüleik, azok úgy tapasztalták, hogy csak akkor kapnak figyelmet, ha betegeskednek. A járványhelyzet könnyen felerősítheti a testi-lelki problémáikat, vagy előhívhatja a hipochondriájukat is.

Az előírások – mint például a „szerezz örömet másoknak!” vagy a „légy erős!” – pedig arra késztetnek bennünket, hogy elnyomjuk az érzéseinket és szükségleteinket.

Átírt üzenetek

Mi segíthet abban, hogy ezeken változtassunk, és a kapott parancsokkal, előírásokkal megbirkózzunk?

– Három oldalról is megfoghatjuk ezt a kérdést – állítja szakértőnk. – Az egyik az elfogadás: el kell tudni fogadni, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekre nincs ráhatásunk. Nem tudjuk befolyásolni, hogy a vakcina milyen gyorsan jut el hozzánk, vagy hogy milyen járványügyi intézkedéseket hoznak. Az viszont tőlünk függ, hogy a körülmények hogyan hatnak ránk: a családon belül hogyan kommunikálunk ezekről, hogyan nyugtatjuk meg magunkat, például a hírek folyamatos követése helyett akár egy könnyed ponyvaregényt olvasunk. A körülmények és mások változásában csak reménykedhetünk, de az rajtunk áll, hogy magunkkal mit kezdünk.

A második lépés a cselekvés. Írjuk össze, hogy milyen félelmeink vannak, és hogy miképp tudjuk ezeket feloldani. Például ha attól félünk, hogy nem lesz állásunk, akkor kezdjünk el állásportálokat nézegetni, interjúkra járni. Lehet, hogy nem váltunk munkahelyet, de ha kiderül, hogy van kereslet a mi pozíciónkra, az már önmagában megnyugtathat minket. Lehet a félelmeket priorizálni, és először azzal megküzdeni, ami a legjobban zavar, vagy amivel kapcsolatban gyorsan tudunk lépni. Továbbá meg kell tanulnunk az érzéseinket és a szükségleteinket felismerni és kommunikálni – már az is könnyíthet a lelkünkön, ha mindezeket elmondhatjuk valakinek. Aki nehezen nyílik meg mások előtt, annak az is segítség lehet, ha saját magának lejegyzi őket.

A harmadik lehetőségünk, hogy átírjuk a sorskönyvünket. A kapott parancsok, előírások helyett ugyanis új engedélyeket adhatunk magunknak. Például azt, hogy „rendben van, ha fontos vagyok”, vagy „rendben van, hogy egészséges vagyok, és cselekszem”. A „légy tökéletes!” előírás helyett mondhatjuk, hogy „jó vagy úgy, ahogy vagy”, a „siess!” helyett azt, hogy „pont időben vagy”, a „szerezz örömet másoknak!” helyett pedig azt, hogy „szerezz örömet magadnak is!”.

Megjelent a Family 2021/1. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal