Párhuzamos történetek
Aki ismer, tudja, milyen nehéz telefonon elérni. Gyakran nem veszem föl, mert vagy dolgom van, és élőben beszélgetek valakivel, vagy egyszerűen nincs is nálam. Ma délelőtt azonban kétszer is felkaptam, pedig szorzótáblát tanultunk a fiammal, és azt nemigen szoktam félbehagyni, ha gyerekkel vagyok. Csak a kezem mozdult valami ösztön feletti ösztöntől vezetve. Magam is meglepődtem.
Az első hívás egy leendő nagymamától jött, aki imát kért, mert az a várva várt kisunoka nem érkezik sehogyan sem. A lányáék sok próbálkozáson vannak túl, kezelésekre is jártak, de az élet kis csírája minden emberi erőfeszítés ellenére csak ajándékképpen kapható. Most olyan, mintha lenne remény – de belekapaszkodni nem nagyon maradt már hitük. Imádkozzunk a szülőkért és a csöppségért, aki talán valóban világra is fog jönni 34 hét múlva.
A másik telefonáló egy kicsi lány, akit hittanra tanítottam. Tízéves volt, amikor először láttam, az édesanyját azonban ismertem, és egész magzatkorától szívemen hordoztam az életét. Elképesztően fiatalon szülte az anyukája, nem is igen tudott vele mit kezdeni. Leadta a dédinek. Talán évente látogatta. Sosem volt igazi családélménye ennek a gyereknek – most meg gyerekfejjel ő is babát vár. A kicsi nagymamája huszonnyolc (!) éves lesz az unoka születésekor, a dédije negyvennégy. Vajon ki fogja nevelni, gondosan szeretni ezt a kis jövevényt, aki az égvilágon senkinek a felelőtlenségéről vagy mulasztásáról nem tehet, mégis kéretlen levélként fog megérkezni?
Az anyukája már unja az egészet. Négy hónapos „terhes”. Ilyenkor szokott bennem előpofátlankodni az a nagy bölcsesség, hogy „miért így intézte Isten?”. De hát nem ő intézte. Bár az élet titokzatos ajándék, mégis részünk van benne, ahogy megfogan. Nem hinném, hogy ennek a gyerekanyukának ezt tervezte volna az Úr tizenéves korára. Az, hogy hol volt annak idején az ő anyukája meg annak az édesanyja, olyan kérdések, amelyeket teljesen fölösleges feltenni. Szeretettel nem lehet ezekre bölcsen felelni. Hogy mit tehetek azért, hogy a magam kuszaságai, az én meggondolatlanságaim ne vezessenek ilyen nehéz helyzethez, már komolyabban átgondolandó.
Két baba indult el tehát. Mindkettő Isten ajándéka. Forgatom a szívemben, imádságaimban őket. Közben a teregetésnél megtörténik velem a csoda: nincs egyetlenegy páratlan zokni sem. Eszembe jut egy régi születési értesítő szövege: „Eggyel több a létszám, hogyha szeretni kell, gondoljanak énrám.” Legyen így.
Sóhajtás egy életért
Nem hagynak aludni ezek a babák. Nem én várom őket anyaként, de itt vagyok, és figyelem az útjuk alakulását. És az egyik veszélyben van. Bár tudnám, mit tehetnék érte…
Még csak tizenkét hetes. Az anyák ilyenkorra épp észreveszik, hogy most már valóban bizonyos: várandósak. A megfogant kis életek meg önfeledten ringatóznak az otthonos, biztonságos anyaméhben, mely körülbelül grépfrútméretű ekkoriban. Már hallható a szívhangjuk, az emésztőszerveik kialakulóban vannak, szervezetük már vizeletet is képes kiválasztani. Ilyenkor még nem kell teljesíteniük, rengeteg kaland, fejlődés és növekedés vár rájuk, de az életük programja már pontosan beléjük van kódolva.
Ő viszont komoly vizsga előtt áll. Szülei semmiképpen nem szeretnének beteg gyermeket, mert valaki elhitette velük, hogy az maga a boldogtalanság forrása. És hát meg is előzhető ez a kéretlen állapot. Több százezer forintért már DNS-ről DNS-re végig lehet vizsgálni a kis embert, nem hordoz-e valami betegséget. Eleinte csak a Down-szindrómát szűrték, ma már körülbelül negyvenféle eltérést. Hogy ez jó-e? Nem vagyok benne biztos. Hogy miért? Nos, itt a listám!
- Először is mi – nagy toleránsak, akik az elfogadás jegyében olyan szépeket tudunk mondani – most hirtelen mégis határozott nemmel szavazunk egy eltérő fejlődésű emberkére. Számomra félelmetes felelősség életekről dönteni, voltaképpen Isten szerepébe bújni. Arról nem is beszélve: ismerek kedves fogyatékkal élőket. És nem kedves épeket is.
- Hallottam már elég sok tévedésről is. (Az elismert álpozitív eredmény 5% körüli, de van, ahol 20%-ot vallanak be…) Tudok több olyan esetről, amikor egy „konok” anya mégis világra hozta betegnek jósolt gyermekét, a kicsi meg életképesen és életerősen látott neki földi életútjának. Igaz, lúdtalpa van, amelyet korrigálni kell. De ha már megszületett egy gyermek, akkor embernek nézzük, és próbálunk segíteni rajta. Vajon előtte miért nem úgy tekintünk rá? Nem ítélkezni akarok, csak szerintem ebben komoly ellentmondás rejlik.
- A beteg magzatok nagy része az anyaméhben elhal. Meg sem születik, ha valóban életképtelen lenne. Ezzel vigasztalnak sok elvetélt nőt. Ha ez igaz, akkor a természet bölcsen szelektál. Tehát mi mit keresünk a porondon?
- Ki tudjuk szűrni az egészségügyi kockázatokat? Dehogy! A koraszülések és a születés körüli sérülések száma eléri az egykor nem szűrt nemzedékek közötti beteg babák arányát. Csak régebben a falu segítette, támogatta, elfogadta a nehézkes, „bolondos” embertársat is. Ma meg nem mindig könnyű ellátni az átlagtól különböző gyereket. Ezen valóban jó lenne változtatni. De nem úgy, hogy már az első vizsgálaton azt a kérdést teszi föl először az orvos, hogy megtartjuk-e a magzatot.
Jogos rettegés?
Megnéztem a listát arról, hogy milyen rendellenességeket szűrnek. A „szindrómák” között olyan is akadt, amelynek a tünetei ma már egyszerű gyógykezeléssel, esetleg egy kis plasztikai műtéttel gyakorlatilag megszüntethetők. A nagy részük pedig olyan ritka eltérés, hogy csupán évente egy vagy kettő fordul elő belőle.
A szűrt rendellenességek, illetve következményeik között például ilyesmikkel is találkoztam:
„A betegség nem jár szellemi elmaradottsággal, de minimális tanulási zavar és a térbeli tájékozódás nehezítettsége megfigyelhető.”
„Körükben gyakoribb a csontritkulás és a cukorbetegség.”
„Egymillió ember közül évente egy-kettőnél alakul ki. A betegség tüneteinek jelentkezésekor a legtöbb beteg hatvan év fölötti.”
„A betegség gyakorisága 1:20 000 – 1:50 000 között van.”
„A betegség jellemző tünete a fékezhetetlen étvágy és az elhízás… Kezelése sporttal, diétával történhet.”
„Csecsemőkorban előfordulhat táplálási zavar, a mozgásfejlődés késése, ülésnél, járáskor esetlenség, hiperaktivitás és figyelemzavar.”
„Alvásigényük az átlaghoz képest akár jelentős mértékben is csökkenhet.”
„Nem ritka a szemészeti probléma sem, mely leggyakrabban kancsalság, szemtekergetés.”
„Idővel gerincferdülés alakulhat ki, és gyakori a túlsúlyosság.”
A tünetek ismeretében nagyon kevés tanítványom maradhatott volna… Több figyelemzavaros és hiperaktív gyereket tanítok. Egy kancsal is akad. És egy gerincferdüléses. Ahogy megjelenik előttem az arcuk, belém hasít a gondolat: bizony lehet, hogy ők is elbuktak volna ezen a teszten.
A gyerekeim között is van, aki diszlexiás, figyelemzavaros, kevesebbet alvó, de nem tudom elképzelni nélkülük az életemet.
A szüleim is szednek gyógyszereket. Anyukámnak csontritkulása is van. Talán az ő fejlődésükben is találtak volna annak idején valami eltérést…
Mivel negyvenöt éves korom után én is fölszedtem néhány kilót, előfordulhat, hogy magam is a kiselejtezendők kategóriájába kerültem volna.
A döntés súlya
Ő, akiért most mindennek utánajártam, egy konkrét kisbaba. Jelenleg körülbelül 55-60 milliméter az ülőmagassága, teljes hossza pedig 80 milliméter. A súlya 15 gramm körül van. Már rengeteget mocorog, kezeit ökölbe szorítja, az ujjait szopogatja, belekortyol a magzatvízbe, csuklik és fintorog. Képes mosolyogni és sírni. Az arca meghökkentően emberi, egyáltalán nem keverhető össze a kiscsirke- és kismacskaembrióéval, ahogyan azt sokan állítják. A szájában már kialakult a húsz kis tejfog csírája. Körmei fejlődnek, nőni kezd a haja, készen vannak a hangszalagjai, már bélmozgásai is vannak. Mint nekem és neked.
Az édesanya már annyi idős, hogy nagyon nehezen lesz újra várandós, ha erre a magzatra nemet mond. Túl van néhány vetélésen, annak minden gyászán és reménytelenségén. Ajándék, hogy ez a kis élet már tizenkét hete fejlődik. Akár örülhetne is neki.
Vajon ki és miért beszélte rá, hogy rettegjen egy kis hiperaktivitástól, elhízástól vagy a fent említett tünetek bármelyikétől?
Imádkozom, de most nem is tudom, mit mondjak. Szabad akaratunk van – sajnos még egy ilyen döntésre is. Kérjem azt, hogy ne mi dönthessünk? Talán jobb, könnyebb lenne néha lemondani erről a hordozhatatlan felelősségről. Miért is vettük a nyakunkba ennek a terhét tulajdonképpen? Miért?
Prücsök, imádkozom érted! Óvjon a Teremtő, aki jókedvében ajándékozta neked az életet, hogy szüleid és sokak örömére megszülethess…
Coda: aki tovább mert lépni a sötétségben
Eszter a várandósság közepe táján tudta meg, hogy szívbeteg gyermeket hord a szíve alatt. Egészségügyi problémák miatt felajánlották neki a rendkívüli terhességmegszakítás lehetőségét, de ezzel nem akart élni. Az ultrahangos vizsgálaton látta mozogni, élni a kislányát. Úgy döntött, hogy elfogadja őt – úgy, ahogyan kapta.
Saját bevallása szerint attól félt a legjobban, hogy a párja elhagyja a beteg kicsi miatt, mert sok ilyen esetről hallott. Amikor azonban a kapcsolatuk inkább még megerősödött ennek a nehézségnek a hordozása közben, lassan úgy érezte, mindenre fognak elég erőt kapni. Hogy a baba fejlődését Istenre bízza, ahhoz nem volt elég hite, de tudta, hogy sok-sok ismerős és ismeretlen imádkozik értük. Biztató volt számára ez a mondat a Bibliából: „Hát elfeledkezhet-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha ő elfeledkezne, én nem feledkezem el rólad!” (Ézs 49,15)
Zsófi végül tervezett császármetszéssel jött világra, és kivizsgálások hosszú során van már túl. Tényleg van egy kis szívzöreje, viszonylag gyakran járnak kontrollra vele, de Eszter az ő érkezésével akkora csodát élt át, hogy emiatt sem tud betegként, csak Zsófiként (a név eredeti jelentése: bölcsesség) tekinteni a kislányára. Isteni bölcsesség mérte ki, mit és mennyit bír el. Azóta is nagy örömmel élik a kisgyerekes szülők hétköznapi nehézségekkel és szépségekkel teli életét.
Megjelent a Family 2021/1. számában.
