Rengeteget mérgelődöm, olykor okkal, olykor ok nélkül, miközben tudom, hogy bármi történjen, a jó válasz a hála. Megkértem Istent, hogy tanítson meg rá, és ő elkezdett dolgozni a szívemben…
Nézem a fürdőszoba plafonja közelében ringó fregolit – majdnem egyidősek vagyunk –, és szomorúan nyugtázom: megint beszorult. A tartózsinór a csiga menete mellé. Napi apró küzdelem: felkapaszkodom a szennyeskosárról a mosógép tetejére, a tiszta ruhák imbolygó halmai mellett lábujjhegyen állva pont elérem a csiga mellé makacsul rögzült zsinórt, és néhány percnyi rángatás után kiszabadítom. Semmi eufória, nem önt el utána a „megcsináltam” boldog diadala, de még a dicsőség az Úrnak sem. A kiszabadult zsinór természetét ismerem: javíthatatlan, holnap ugyanígy ki fog jönni a menetből, és cibálhatom a spiccemen állva. Egyszerűen nem lehet sem jobb belátásra bírni, sem máshogyan tekerni a tartószerkezetre – ez a zsinór ilyen, és kész. A menetből való kikerülés nem a vágya, hanem a természete; már így vésődött be az én tárgyállandóság-tudatomba is: a fregolival baj van. De a házasságunk első kilenc évében a misztika területén tartottam a bajt, és azonnal hívtam a férjem, ha a probléma jelentkezett. Csak tavaly hallottam meg, amit a férjem ilyenkor egyébként válaszolni is szokott: nincs baj a fregolival, csak beszorult a madzag. Aha. A meghallással sajnos kénytelen voltam magamra venni a megoldás terhét is: immár egy éve szoros kapcsolatban vagyok a zsinórral. A férjemmel gyakran osztoztam nem várt módon a terhekben – pontosabban tettem a sajátomból őrá is. Utólag végiggondolva a legszórakoztatóbb az lehetett, amikor a kisgyerekes lét állandó fáradtságát hordozva, szinte mindig delíriumos állapotban vezettem, s ha valahol letértem a tervezett útvonalról, mielőtt a pánik végképp elborított volna, felhívtam a férjem: „Hol vagyok?”
Nagyjából így éltük a 2020-as évünket is, ezzel az állandó kérdéssel: hol vagyok? Semmi nem volt ismerős: sem a vírus, sem a maszk, sem a karantén, sem az emberi gyanakvás és aljasság szokatlan mértéke. Mintha elhagyta volna a menetét az életünk zsinórja: betegségekkel, széteső kapcsolatokkal kellett szembenézni, s ez olykor kibírhatatlanul fájdalmassá vált. Ám mindig van egy de! A férjem egyik gyermekének esküvői igéje is így kezdődik: De – és ez a de ott van Isten kezében. Ha eszembe jut ez a de, elözönlenek a hálás emlékek a mögöttünk lévő, kizökkent évből. Egy nagyon világító: egy ebéd emléke. Krúdyn edzett lélek vagyok, nálam az étkezés sosem csupán táplálékbevitel a megfelelő testi és szellemi működés fenntartására. Akivel asztalhoz ülünk, azzal magasabb szinten kapcsolódunk egy minősített térben. Ez az emlékezetes ebéd még ennél is sokkalta több volt: szellemi találkozás, felnőttes beszélgetés könyvekről, gyerekes beszélgetés önmagunkról. Amiről szólni nem illik, az az, ami igazán megrendít: tudom, mibe került mindez annak, aki megvendégelt. Messze felülhaladta a lehetőségeit – és nem bánta.
A de Isten kezében van, a miénkben a hála: elég nekünk a saját részünk.
„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.” (Ézsaiás 57,19)
Megjelent a Family 2021/1. számában.
A szerzőről
