Bolyki Sára énekes
Pedagógus-zenész családból származik, ő maga is ezen az úton indult el. Keresztény közegben nőtt föl, és ő is hitét gyakorló fiatal. Bolyki Sára tanít, tanul és énekel – mindhármat szívvel-lélekkel teszi, de leginkább színpadi embernek tartja magát. Hivatásra és Istenre találása kapcsán szó esik tehetségről, kiszolgáltatottságról, a siker mámoráról, szakmai és belső utakról.
Milyen formációkban lehetett veled találkozni a színpadon a vírusmentes „békeidőkben”?
A Jazzation a cappella énekegyüttes mezzoszopránja vagyok, öt éve csatlakoztam ötödiknek a csapathoz. A zenénket a dzsessz jellegzetes ritmusai és összetett harmóniái határozzák meg. Minden szólamot egy-egy ember énekel, így rendkívül fontos az összehangoltság – emberileg legalább annyira, mint szakmailag. Ehhez elengedhetetlen a folyamatos és elmélyült munka, amelyet nagyon szeretek, minden téren rengeteget tanulok belőle. A másik formáció, amelyikben szerepelek, a Várva zenekar, amely magyar és balkáni alapokon nyugvó világzenét és megzenésített verseket játszik. Énekelek még a Bolyki Tamás Quartett-tel, illetve alkalmanként szólóban is.
Egy kórusod is van. 2019-ben te vezényeltél a nagyszabású Szabadság-koncerten, negyvenezer ember előtt.
A kórus jelenleg szünetel, a vírushelyzet miatt nem tudtunk újra elindulni. A Szabadság-koncert pedig egyszeri alkalom volt, hatalmas megtiszteltetés és óriási kihívás egyben: a harmincfős énekkar tagjait magam válogattam össze, és rám bízták a szimfonikus zenekart is.
A Bolyki név nem ismeretlen a zenei világban: édesapád a Bolyki Brothers legidősebb tagja…
A zenész Bolykiak harmadik generációjához tartozom, az unokatestvéreim között a legidősebb vagyok a magam huszonhat évével. De már a dédszüleim is muzsikáltak, igaz, nem hivatásszerűen. A nagymamám zenetanár, zeneterapeuta és karnagy, édesapám brácsa- és hegedűművész, énekel, komponál, tanít, édesanyám csellózik, és a biatorbágyi művészeti iskolát vezeti.
Te mindig is zenész szerettél volna lenni? Vagy lehetett más választásod?
Mindig is zenei pályára készültem, bár a szüleim sosem erőltették. Mindig mindenki zenélt körülöttem, már a születésem előtt egészen közelről, a pocakjában hallottam édesanyám csellózását. Aztán a nagyinak volt egy réges-régi zongorája, amelyen még iskoláskorom előtt gyakran játszottam különféle dallamokat – a felnőttek azt mondták rá, hogy improvizáció. Mire én kitaláltam, hogy akkor improvizációs zongoraművész leszek… Egy kiváló zongoratanárhoz, Vadász Zsuzsához jártam, közben népi éneket is tanultam Magdó Ildikótól. Öt-hatodikos koromban megkérdeztem az apukámat, hogy szerinte lehetek-e énekes. Persze, mondta ő. Végül egy felvételi előkészítő tábor hatására adtam be a jelentkezésemet a budapesti Bartók-konzervatóriumba. Utána már többé-kevésbé egyenes út vezetett a Zeneakadémiára.
Végül milyen diplomát szereztél?
Népi ének szakon diplomáztam, és most a doktori iskolába járok. Emellett elvégeztem egy dzsesszénekesi képzést is. Jelenleg óraadó oktatóként népi éneket tanítok a Zeneakadémián, illetve gyerekekkel is foglalkozom a biatorbágyi művészeti iskolában.
Ha választanod kellene, mihez húz jobban a szíved: a tanításhoz vagy az énekléshez?
Mindkettőt szeretem, de elsősorban színpadi embernek tartom magam. Rajongásig szeretem a színpadot, egy jó koncert magamon kívüli állapotba emel.
Sokan mondják, hogy olyan ez, mint a drog.
A tanítás ezzel szemben, gondolom, a rend, a fegyelem, a földön járás világa.
Valóban, a tanításban kis lépésekben haladsz előre, rendszeres feladat, elköteleződés, ugyanakkor sokféle embert megismersz, és rengeteget tanulsz magadról. A hétköznapok nagyszerűsége. Az egyetemisták oktatása inkább magas szakmai színvonalú kísérést, mentorálást jelent. A kis elsőseimről pedig csak rajongással tudok beszélni…
Emlékszem egy különleges koncertre, ahol az összes Bolyki felvonult egy színpadra, és édesapád úgy mutatott be, hogy te már meghaladtad a Bolyki Brothers zenei tudását. Ez igazán komoly elismerés. Mit jelent számodra a tehetség?
Lehetőség, amelyet ajándékba kaptam Istentől a születésemmel, a neveltetésemmel. Talentum, és az én felelősségem, hogy miként sáfárkodok vele. Persze a magam tehetségében néha elbizonytalanodok, de azt tudom, hogy a helyemen vagyok.
Hívő családban nőttél fel. Számodra mikor vált személyessé a hit?
A mi családunkat a dédszüleim szellemi-hitbeli öröksége határozza meg a mai napig. A nagymamámmal egy udvarban laktunk, és sokat vigyázott rám – láttam az ő életében is a hit gyümölcseit, a végtelen türelmet, a válogatás nélküli szeretetet, az alázatot. Legidősebb gyerek lévén hajlamos vagyok a megfelelésre, így magától értetődő volt, hogy hétévesen én is elmondtam a megtérők imáját. Ezt a mai napig hitelesnek tekintem, noha ekkor még nehéz elválasztani a nevelést és a személyes meggyőződést. Majd amikor először hallottam értelmes emberektől más világértelmezéseket, megkérdőjeleztem a magam konzerv válaszait. Sokat gyötrődtem, mire megtaláltam a saját, immár megharcolt válaszaimat, és teljes szívből igent tudtam mondani Istennek.
Hogyan viselted, illetve viseled a járvány okozta helyzetet? Fellépés nincs, a személyes kapcsolatok megritkultak, bizonytalanság honol mindenhol.
Tavasszal kevésbé viselt meg, mert reménykedtünk, hogy ősszel tovább folytathatjuk… De ősszel még nagyobb lett az elszigetelődés, nincs annyi konkrét cél, nem tudni, mikor kapom meg a kis „katarzisadagomat”. Nagy tanulási idő ez számomra, és arra jó, hogy az Isten helyét elfoglaló romlandó dolgok kikerüljenek a szívemből az őket meg nem illető helyről. A gyakorlatban ez rém fájdalmas, a testemben érzem a gyötrődést, de égjen csak ki, aminek nincs helye ott, és töltse be az Úr. Mert nem lehet a barátságokra, a párkapcsolatra vagy a teendőkre rákapaszkodni. Ezek mind téves válaszok, stratégiák a „minek élek, miből élek, mitől vagyok értékes?” kérdésekre.
Említetted a párkapcsolatot. Miként állsz ezzel?
Jelenleg nincs párom, de tudom, hogy Isten erről is gondot visel, a kezében tartja a sorsom. Hiszem, hogy az Istennel való kapcsolat védett terében minden rendeződni fog.
Megjelent a Family 2021/1. számában.
A szerzőről
