A Reimer házaspár missziója
Volt egyszer két fiatal, akik a kommunizmus vége felé egy kisbabával, két bőrönddel és egy babakocsival Németországba indultak Budapestről, hogy ott új életet kezdjenek – pontosabban hogy elkezdjenek végre élni. Mivel ismerték Istent, vele indultak és jártak. Mára harminchat évnyi házassággal, három gyermekkel, öt unokával és sok-sok tapasztalattal a hátuk mögött azt tartják fő küldetésüknek, hogy továbbadják azt a sok kincset, amelyet ott szereztek. Reimer Attila a gyülekezetek missziójának a megújulásában segít tanácsadóként, Márta pedig pasztorálpszichológusként és az Eleos Education Lelkigondozói Intézet vezetőjeként szolgál. De honnan és hogyan jutottak idáig?
Miként kezdődött a közös utatok?
Attila: Márti Pestre került főiskolára, és a kollégiuma a gyülekezetünk közelében volt. A közös ifjúsági alkalmakon találkoztunk. A mai napig emlékszem arra, amikor először belépett az ajtón. Valahogy azonnal éreztem, hogy ő egy különleges lány. Egy darabig eltartott azért az ismerkedésünk, míg Márti felengedett, majd másfél évre bevittek katonának. A leszerelésem után, 1984-ben házasodtunk össze.
Márta: Utána két évig Attila egyik nagynénjénél laktunk egy parányi szobában Budapesten. A közös konyhán, fürdőszobán osztozva, idővel egy kisbabával kiegészülve megtanultuk, hogyan lehetünk elégedettek és hálásak akkor is, ha nincs túl sok mindenünk.
A.: Sokat imádkoztunk a jövőnket illetően, mert nem igazán láttunk magunk előtt perspektívát. A szüleink segítségére sem számíthattunk, mindkettőnk édesapja rokkantnyugdíjas volt. Édesapám közgazdaságtanból doktorált, majd amikor kisiparosként kisajátították, akkor abba belerokkant, és elvesztettük az egzisztenciánkat. Emiatt a kommunista rendszerben én is többszörösen priuszosnak számítottam, nem sok esélyem volt a továbbtanulásra. Így aztán arra jutottunk, hogy megpróbálunk kimenni Németországba. Eleinte elég határozottan imádkoztunk ezért, később rájöttünk, hogy bölcsebb lenne megkérdezni Istent, hogy ő mit tervez velünk. Nekem jó darabig útlevelem sem volt a katonai szolgálatom miatt. Amikor 1986 őszén végre megkaphattam, úgy éreztük, hogy ez az, amiért imádkoztunk. Elindultunk az akkor hét hónapos babánkkal együtt Stuttgartba, ahol az Úr különleges gondoskodását tapasztaltuk meg. Engem csodával határos módon felvettek egy jó nevű műszaki főiskolára, ahol a piacvezető autógyárak mérnökeit képezték.
Ha az álmok valóra válnak
Nem hiányzott Magyarország? Mikor jöhettetek először haza?
M.: Három év után, 1989 húsvétján. Az elején hiányzott a családom, de kint egy olyan gyülekezetbe kerültünk, ahol rengeteget kaptunk lelkileg, új dolgokat láttunk, és erős missziós lelkülettel találkoztunk. A gyülekezetnek tíz kiküldött misszionáriusa volt. Sátoros evangélizációkat tartottak, számtalan házicsoport, biblia- és imakör működött. Isten megtapasztalása is más szintre került az életünkben. A mély testvéri kapcsolatok, a szerető rokonok és a társadalom befogadása sokat jelentett számunkra.
A.: Csodaként éltem meg azt is, hogy sikerült eredményesen elvégeznem egy számomra idegen nyelven a főiskolát. Tizennégy évesen volt egy álmom, hogy autoelektronikával szeretnék majd foglalkozni, de erre nem volt semmi esélyem, mert a szüleim egy másik szakra iskoláztak be. „Nem kell erő, nem kell ép ész, gyere, fiam, legyél gépész” – ezzel fogadtak a középiskolában. Isten mégis megadta a szívem kérését: a diplomaszerzés óta, harmincegy éve dolgozom a német autóiparban, érdekes munkám lett, és sokféle emberrel dolgozhattam együtt a világ szinte minden autógyártó országában. Közben Márti volt otthon a három gyermekünkkel, és biztos hátteret teremtett családunknak. Aztán eljött az az idő, amikor ő is kiteljesedhetett – ez számomra is nagyon fontos volt.
M.: Nekem az volt az álmom, hogy pszichológiát tanulhassak. Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, harmincöt-harminchat évesen kezdtem el a lelkigondozói-pasztorálpszichológiai tanulmányaimat. Akkoriban költöztünk Regensburgba, ahol egy gyülekezetplántálásban is részt vettünk. Rengeteg teendőnk volt, úgyhogy elkezdtem szelektálni közöttük. Megengedtem magamnak, hogy ne ötven dolgot csináljak, hanem csak hármat, de azokat mélyebben. Az önismeretben, tanulásban is éppen egy olyan szakaszba értem, amikor rádöbbentem, hogy mennyire szeretek tanítani. Korábban a gyülekezetben gyerekmunkát végeztem, majd a nők közötti személyes lelkigondozói és csoportos támogatói szolgálat felé fordultam.
Hogyan alakult mindeközben a kettőtök kapcsolata?
M.: Szerencsések vagyunk, mert nem hoztunk nehéz batyukat a házasságba. Mindketten védett, hívő környezetben nőttünk fel, ami jó alap volt. Nem kellett mély sebeket feldolgozni, nem voltak olyan elakadásaink. Együtt haladtunk a hitben és egymás megismerésében is. Korán elkezdtük ápolni a házasságunkat is, mert a gyülekezetünkben megvolt ennek a kultúrája. Rendszeresen jöttek hozzánk előadók, és hétvégente kiscsoportokban foglalkoztak a házaspárokkal. Jó könyveket adtak a kezünkbe, elmagyarázták, hogy miért fontos a házassággondozás. Konkrét javaslatokat adtak, hogy alakítsunk ki közös hobbikat, menjünk el kirándulni, hogy három kisgyerek mellől is el lehet – sőt kell – menni időnként szabadságra. Segítettek az önismeretben, a személyiségünk megismerésében is. Megtanultuk, hogy egy házasság nem magától lesz jó, hanem úgy, hogy odaszánást, fejlődni akarást, időt és energiát fektetünk bele.
A.: Voltak fontos mérföldek, lelki-szellemi megújulások az életünkben, amikor Isten új perspektívát mutatott nekünk, sokszor új ismeretségeken keresztül. Ilyen volt például a Johannes Reimer professzorral való találkozásunk is: ő volt az, aki arra bátorított, hogy egy keresztény vezetőképzőből kiindulva végezzek el egy teológiai egyetemet. Itt olyan ismereteket sajátíthattam el, amelyeket ma a gyülekezetfejlesztői munkámban is hasznosítani tudok.
A mély sebekből nehezebb a gyógyulás
Szerintetek mi a házasságotok, boldogságotok titka?
A.: Ahhoz, hogy jól tudjunk együtt élni és szolgálni, szükség van a másik iránti erős elkötelezettségre, egymás iránti szeretetre és arra, hogy ezt mindennap ki is mutassuk. Én támogatom Mártit az ő elhívásában, ő pedig támogat engem az enyémben – közben mindkettőnknek megvan az a szabadsága is, hogy arra menjen, amerre Isten vezeti.
M.: Bennem megmaradt egy nagyon érdekes tanács, amelyet a minket befogadó stuttgarti nagynénitől kaptam. Amikor arról faggattam, hogy mi a boldogságuk titka, hiszen háborút éltek át, fogságban voltak, üldözték őket, elszenvedték a kitelepítést, rengeteg krízisen mentek keresztül, ez a nyolcvanéves asszony így válaszolt: „Fiatalon megfogadtuk egymásnak, hogy azon leszünk, hogy soha ne sértsük meg túlságosan mélyen a másikat, mert a mély sebekből soha nem lesz gyógyulás.” A társamra vigyáznom kell, nem tehetek olyat, amiben mélyen sérülne. Ezt a tanácsadások során is látom. Néha egy nagyon erős döfés képes felemészteni egy házasságot.
A.: Az előbb említett nagynéni férje számomra is példa volt, mert mindenkinek meg tudott bocsátani. Az ő életének a tükrében láttam, hogy nekem is meg kell bocsátanom, ha szabad és boldog akarok lenni. A szívemben ugyanis sokáig mély harag volt az iránt az ember iránt, aki 1975-ben a kisajátítás révén tönkretette a családunkat. Akkor összeomlott az életünk, megszűnt a gyerekkorunk. Egy igehirdetést követően ez a harag annyira rám nehezedett, hogy aznap este otthon letettem magam elé egy fonalat a földre, és azt mondtam, hogy ha átlépek ezen, akkor ma megbocsátok ennek az embernek, és elengedek neki mindent. Elég sokáig álltam ott a fonal előtt, de amikor megtettem, leszakadt rólam ez a teher. Mert megbocsátás nélkül nem lehet élni. A megbocsátás és a bocsánatkérés egy házasságban is komoly áldásforrás lehet.
Miként kaptatok elhívást a házaspárok közötti szolgálatra?
M.: Ahogy említettük, Németországban a kezdetektől sok jó házassággondozó kezdeményezéssel találkoztunk. A pasztorálpszichológiai és pártanácsadói képzésem során többféle ilyen témájú kurzuson is részt vettem, és azóta is szívesen tartok ezekről előadásokat, szemináriumokat. Ezek az élményeink, tapasztalataink találkoztak kedves barátaink, Iván Imre és Gabriella kezdeményezésével. Az ő meghívásukra csatlakoztunk előadóként a lachtali házashétvégékhez, melyeken már több mint négyszáz pár vett részt.
Mik a tapasztalataitok, milyen problémákkal küzdenek a hozzátok fordulók?
M.: Általában először a feleségek kérnek segítséget. Ekkor még nem házassággondozást végzek, hanem személyiségfejlesztést, mivel nem a közös problémák átbeszélése zajlik. Ha a társ nincs ott, nem tudunk érdemben beszélni a kapcsolatukról, a férj és a feleség ugyanis másképpen érzékeli a problémát: van, hogy az egyik vagy nem tartja fontosnak a segítségkérést, vagy valami gátolja benne. Ha később a férj is bizalommal van irántunk, és kész bekapcsolódni a beszélgetésekbe, akkor ez jó alap lehet, amelyre építhetünk.
Sokféle problémával találkozom lelkigondozói és pszichológiai gyakorlatomban: anyagi nehézségek, túlterheltség, betegségek, kevés minőségi idő, az intimitás hiánya, gyermeknevelési gondok, karrier okozta kihívások, érzelmi sivárság, elidegenedés… Súlyosabb esetben függőségek (alkohol-, internetfüggőség, pornográfia), érzelmi vagy testi bántalmazás. Sajnos vannak „krónikusan beteg” házasságok, melyek nehezen vagy nem gyógyulnak, mivel a bántások hatalmas „óceánná” fejlődtek. Ezért fontos a párkapcsolat ápolása és minőségének a javítása. A legtöbbet akkor adhatjuk a társunknak, ha megfelelő önismerettel és egészséges keresztény identitással rendelkezünk, mert ezek gyümölcseként békességünk és örömünk lehet a házasságunkban.
További információ a lachtali házashétvégékről:
https://www.dunantulibaptista.hu/hirek/ismerteto-a-lachtali-hazashetvegekrol/
Megjelent a Family 2021/2. számában.
A szerzőről
