Majdnem biztos vagyok benne, hogy létezik olyan fogyatékosság, amelynek következtében az ember nehezen jegyez meg arcokat és neveket. És ha ez létezik, akkor engem valószínűleg érint is.
Apukám szenvedett hasonló kórságban. Gyerekkoromban minden alkalommal, ha a városközpontba mentünk, sikerült valami vicceset produkálnia. Ilyenkor mindig belekarolt az anyukám, hogy segítsen elkerülni a kínos helyzeteket. Ennek a karolásnak azonban nem a szeretetteljes érintés volt a lényege, hanem hogy jelezze, ha valakit fel kellene ismernie. Amikor ismerős közeledett, anyukám a könyökével egy erőteljeset bökött apu oldalába figyelmeztetésképpen. Apukám ilyenkor úgy nézett körül, mint aki tűt keres a szénakazalban. Nagyjából annyira is találta meg, ki miatt kapta a jelzést, úgyhogy az esélytelenek nyugalmával körbemosolygott és köszönt.
Igen ám, de a magyar nyelvben számtalan módon lehet üdvözölni egymást: a szia, szervusz, jó napot, csókolom csak a legszűkebb kör. (Ó, boldog népek, ahol egy „Hi!”- jal szinte bárkit el lehet intézni!) Apukám a biztonság kedvéért ilyenkor leggyakrabban a „Jó napot kívánok!” formulát vetette be, amin minden ismerőse könnyesre röhögte magát.
– Hát nem ismersz meg? – vágták hátba ilyenkor.
Ő pedig megkönnyebbült, hogy most már legalább az világos, hogy kit nem ismer meg, és az is, hogy tegeződnie kell. A beszélgetés folytatásánál azonban vigyázni kellett, hiszen a legegyszerűbb „hogy vagytok?” is lavinát indíthatott el. Mert kiderült, hogy az illető mondjuk éppen elvált, vagy eleve egyedül él, és így az ember rögtön le is bukott, hogy nem tudja, kivel beszél.
Sajnos ezt az egész arc- és névmemória-hiányt sikerült örökölnöm tőle. Egyetlen szerencsém, hogy a gyerekekre nem terjed ki ez a hiányosságom. Őket valami apróságról elég hamar megjegyzem. Még az ikreket is meg tudom különböztetni. De a szegény szülőknél megáll a tudományom, őket „Lara-anyu”-nak vagy „Mirjam-apu”-nak szólítom, ami elég kínos időnként.
Amikor a férjem még csak ismerkedett velem, egy városi zeneiskolában dolgoztam. Egyszer éppen az utcán sétáltunk, amikor rám köszönt valaki, és én hálásan integettem neki vissza.
– Ki volt ez? – kérdezte.
– Ó, semmi különös! – feleltem könnyedén. – Van egy közös gyerekünk.
– Neked gyereked van…?! – hőkölt hátra.
– Hát persze, egy csomó. A négy elsős, a négy másodikos, két harmadikos furulyás meg a szolfézsosok. Elég sok gyerekem van.
A párom bevallotta, hogy hirtelen még levegőt is elfelejtett venni, mert azt hitte, hogy így kell megtudnia az igazságot. Persze később megszokta, hogy így emlegetem a tanítványaimat – olyannyira, hogy amikor összeházasodtunk, és papnéként falura kerültem, az egyik kedves diákom látogatásakor nagy örömmel újságolta a népeknek:
– Itt van a feleségem egyik régebbi gyereke!
Mivel falun lakunk – mi több, utazó tanárként több településen is megfordulok a hét különböző napjain –, szinte mindenkire kedvesen mosolygok, és jól hallhatóan köszönök is valami általánosat. A kínos az, hogy az iskolákban kollégák is vannak, akikkel futólag találkozom csak. És mivel nekik én egy új arc vagyok, ők viszont nekem tanári karonként tizenöt-húsz megjegyzésre váró személyt jelentenek, többnyire fogalmam sincs, ki kicsoda.
Míg ezt sikerül észben tartanom, addig nem is olyan nagy a baj. Akkor van csak gond, amikor azt hiszem, hogy ismerek valakit. Lelkesen mesélek neki az új kórusműről, amelyet tanítani fogok a következő ünnepre – azzal a meggyőződéssel, hogy a népdalkör vezetője, aztán egyszer csak megszólal, hogy mennie kellene, mert a csőtörésnél már biztosan türelmetlenül várják, ő ugyanis a karbantartó.
Máskor a matekpélda megoldására kérdezek rá, amivel volt egy kis fennakadásunk előző nap. Itt biztosra megyek, hiszen a matematikát férfi tanítja, abból meg nagyon kevés van az iskolában. Ám a kétségbeesett tekintet kijózanít. Nahát, hiszen ez az ember a csomagszállító! (A ruhájára rá volt írva.) Szegény csak betévedt a suliba, ahol egy őrült a kombinatorikáról akart vele beszélgetni.
Nemrég egy ennél is kínosabb helyzetbe kerültem. Egy száz éve nem látott barátnőmet kerestem fel. Mivel tényleg ritkán találkoztunk mostanában személyesen, a férjét meg végképp rettentően régen nem láttam már, nagyon lelkes lettem, amikor észrevettem, hogy ő is otthon van – éppen a mosogatógépet szerelte. Míg a barátnőm egy teát készített, kifaggattam, hogy vannak, mennyire van munkája, hogy fizetnek a megrendelők mostanában, mekkorák is a gyerekek. Épp végeztünk a részletek kitárgyalásával, amikor a barátnőm visszatért a teával. A férfi felegyenesedett, majd közölte, hogy készen van, és hogy mennyi lesz a munkadíja. Szerettem volna nyomban a föld alá süllyedni, de ő a válla fölött még visszanézett rám, és végképp megadta a kegyelemdöfést:
– Azért a mai nők elég furcsán próbálnak ismerkedni…
Megjelent a Family 2021/2. számában.
