Mi van a dühroham mögött?
„Elegem van belőletek! Utállak titeket! Világgá megyek!” – szakad ki gyermekünkből az ordítós hiszti, mi pedig a retorziókon töprengünk, illetve a „mit rontottunk el?” kétségbeesése között vergődünk. Mit tegyünk? Megbüntessük? Kezdjük újra az órákig tartó nyugtatást, hátha lesz utána egy kis nyugalom a következő cirkusz előtt? Vagy hagyjuk figyelmen kívül? Beküldjük a szobájába? Talán már minden lehetséges megoldást kipróbáltunk – többször is. Tehetetlenségünk elborít minket, kimerültek és ingerültek vagyunk. A legjobban persze azt szeretnénk, ha a gyermekünk kiegyensúlyozott lenne. De mi történik olyankor, amikor dührohamot kap?
Indulatok márpedig léteznek
Keresztény emberként hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az indulataink nem szükségszerűen tartoznak hozzá emberi mivoltunkhoz, és ebben a meggyőződésünkben talán a szüleink is megerősítettek minket azáltal, hogy büntették vagy figyelmen kívül hagyták őket. A harag azonban egy alapérzelem, amely nélkül elképzelhetetlen az életünk, mert fontos jelzésekkel szolgál számunkra. Amikor valaki hívatlanul téved a mi felségterületünkre – például döntéseket hoz helyettünk, érzelmeinkkel visszaélve irányít minket, olyan tettekre késztet, amelyeket nem szeretnénk megtenni –, a lelkünk meghúzza a düh vészharangját, figyelmeztetve minket a betolakodásra. Ha meghalljuk ezt, és kezünkbe vesszük az életünket és döntéseinket, a harangok szépen elhallgatnak. Ha azonban nem teszünk semmit, egyre több harang fog szólni – végül már ordítunk dühünkben, és mi magunk sem értjük, hogy miért.
A haragunk tehát azt mutatja meg, hogy felelősségünkben, döntéseinkben, érzéseinkben valaki vagy valami önkényesen, beleegyezésünk ellenére korlátozza a választásunkat. Ezeknek az érzéseknek a tagadásával vagy a félresöprésével erről a fontos védőbástyánkról mondunk le – és gyermekünk is ezt veszíti el, ha nem tanulja meg, mihez kezdjen velük. Ebben pedig mi, a szülei tudunk neki a legtöbbet segíteni.
Kinél van a póráz?
Ugyanakkor mindnyájunknak meg kell tanulnunk ezeket az érzelmeinket az uralmunk alá hajtani, máskülönben azt fogjuk tapasztalni, hogy csak úgy jönnek-mennek és rombolnak az életünkben: váratlanul ingerülten szólunk házastársunkhoz, kiabálunk a gyermekeinkkel, rácsapunk az asztalra a munkahelyünkön, és bevágjuk magunk mögött az ajtót – pont úgy, ahogyan egy dühöngő gyerek.
A kisgyermek élete első egy-két évében még attól nyugszik meg, hogy látja és érzi gondozója nyugalmát. Ez a tapasztalat egyre inkább beépül a lényébe. Ahhoz, hogy képes legyen önállóan megnyugodni, meg kell tanulnia az érzéseit szétválasztani és a megfelelő válaszokat adni rájuk: ha éhes, ennie kell, ha álmos, aludnia, ha magányos, akkor közelséget keresnie – és így tovább. Mindezt a szülők tanítgatják neki elsősorban azzal, hogy kimondják: „éhes vagy”, majd pedig megetetik. Ha tehát nem veszünk tudomást a dühéről és a haragjáról – amely emberi létéből fakadóan benne is megvan –, akkor nem tanulja meg felismerni ezeket az érzéseket és a rájuk adandó választ sem.
A gyermekek dühe leginkább arról szól, hogy valami nem az ő elképzeléseik, terveik szerint történik, ha nem képesek mindent megtenni, amit csak szeretnének. Szülőként azzal segítünk nekik a legtöbbet, ha elfogadjuk és belátjuk: nem az a feladatunk, hogy megkíméljük őket a kényelmetlen és nehéz érzésektől, hanem az, hogy megtanítsuk ezeket kordában tartani. Minél tovább halogatjuk ezt, annál több utat kell majd megtennünk visszafelé annak érdekében, hogy az útelágazásnál a helyes ösvényen folytassuk tovább. Ez azt is jelenti, hogy gyermekünk indulatait nem tarthatjuk a kezünkben: a fejlettségéhez és érettségéhez mérten fokozatosan át kell adnunk neki a „pórázt” ezen a téren.
Amit mi tehetünk szülőként:
- Ragaszkodjunk a valósághoz! A valóság márpedig az, hogy gyermekünk nem képes mindenre, és nem kaphat meg mindent, amit szeretne. Akkor sem, ha ennek érdekében különösen kitartó és erőteljes hisztibe kezd.
- Hallgassunk a saját vészharangjainkra! Mi, szülők is emberek vagyunk – véges türelemmel, erőforrással és saját határokkal, amelyeknek megsértése bennünk is meghúzza a vészharangokat. Vegyünk tudomást minderről, és adjuk fel azt az illúziót, hogy mindent kibírunk. Ezzel tudunk gyermekünknek is segíteni a saját végességének felismerésében és elfogadásában.
- Hagyjuk, hogy gyermekünk megtapasztalja a saját felelősségét! Előbb vagy utóbb úgyis szembesülnie kell azzal, hogy a tetteink következményekkel járnak. Sokkal jobb, ha ezt még a szülők szeretetével körülvéve éli át, mint ha később a munkájának elvesztésével vagy házasságának megromlásával tapasztalja meg. Ha dühében eldobja a játékát, az egy ideig nem lesz meg; ha a hisztije miatt nem készül el, akkor lemarad valami jóról; ha nem készíti el a házi feladatát, rossz jegyet kap.
- Kérjünk segítséget! Saját dühünk megismerése és gyermekünk indulatkezelésének segítése sok erőfeszítést és kitartást igényel, és időnként fájdalmas élményekkel is jár. Bátran kérjük ebben barátaink vagy akár egy szakember tanácsait.
- Adjunk időt a változásra! Minden változás időbe telik, az indulatok kezelésének tanulása is. Legyünk türelemmel, és értékeljük az apró eredményeket is!
Ami nem segít:
- Következetlen büntetés. Ha gyermekünk megtapasztalja, hogy a tetteinek megvannak a következményei, az a fejlődését és a javát szolgálja, azonban a következetlen és érthetetlen büntetéstől csak összezavarodik, és még indulatosabbá válhat.
- Saját elszabadult indulataink. Tanuljuk meg felismerni, hogy mennyit bírunk, és mik azok a vészjelek, amelyek figyelmeztetnek minket arra, hogy a tűréshatárunk közelébe érkeztünk.
- A meggyőződés, hogy mi vagyunk felelősek a gyermekünk érzelmeiért. Nyilvánvalóan szülőként felelősek vagyunk gyermekünk lelki és érzelmi jóllétének biztosításáért és támogatásáért, azonban ahogyan növekszik, egyre inkább szükséges megtanulnia a saját érzelmei kordában tartását is – ahogyan egyéb feladatait is egyre nagyobb önállósággal végzi.
- Az indulatok tagadása és elfojtása. A nehéz érzések figyelmen kívül hagyása és büntetése nem oldja meg a nehéz helyzeteket, csak elmélyíti őket.
Indulataink megismerése, megértése és uralmunk alá hajtása a fejlődésünk természetes velejárója, hozzátartozik az életfeladatunkhoz, és bizony még felnőttként is további fejlesztést igényel. Tehát teljesen normális jelenség, hogy gyermekünknek időnként elszabadulnak az indulatai. Ha egy hónapban tíz-húsz alkalomnál gyakrabban vagy ha egy nap alatt ötnél is többször fordul elő, ha közben saját magát vagy egy más embert szándékosan bánt, illetve ha egy-egy ilyen dühroham hosszú ideig (húsz-harminc percnél tovább) tart, az a háttérben húzódó egyéb családi feszültségekre, fejlődésbeli elakadásokra, traumatikus eseményekre hívhatja fel a figyelmet. Ez esetben fontos szakember segítségét kérni.
Megjelent a Family 2021/2. számában.
A szerzőről
