Barion Pixel
bezár

Elszabadult indulatok

Mi van a dühroham mögött?

„Elegem van belőletek! Utállak titeket! Világgá megyek!” – szakad ki gyermekünkből az ordítós hiszti, mi pedig a retorziókon töprengünk, illetve a „mit rontottunk el?” kétségbeesése között vergődünk. Mit tegyünk? Megbüntessük? Kezdjük újra az órákig tartó nyugtatást, hátha lesz utána egy kis nyugalom a következő cirkusz előtt? Vagy hagyjuk figyelmen kívül? Beküldjük a szobájába? Talán már minden lehetséges megoldást kipróbáltunk – többször is. Tehetetlenségünk elborít minket, kimerültek és ingerültek vagyunk. A legjobban persze azt szeretnénk, ha a gyermekünk kiegyensúlyozott lenne. De mi történik olyankor, amikor dührohamot kap?

Indulatok márpedig léteznek

Keresztény emberként hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az indulataink nem szükségszerűen tartoznak hozzá emberi mivoltunkhoz, és ebben a meggyőződésünkben talán a szüleink is megerősítettek minket azáltal, hogy büntették vagy figyelmen kívül hagyták őket. A harag azonban egy alapérzelem, amely nélkül elképzelhetetlen az életünk, mert fontos jelzésekkel szolgál számunkra. Amikor valaki hívatlanul téved a mi felségterületünkre – például döntéseket hoz helyettünk, érzelmeinkkel visszaélve irányít minket, olyan tettekre késztet, amelyeket nem szeretnénk megtenni –, a lelkünk meghúzza a düh vészharangját, figyelmeztetve minket a betolakodásra. Ha meghalljuk ezt, és kezünkbe vesszük az életünket és döntéseinket, a harangok szépen elhallgatnak. Ha azonban nem teszünk semmit, egyre több harang fog szólni – végül már ordítunk dühünkben, és mi magunk sem értjük, hogy miért.

A haragunk tehát azt mutatja meg, hogy felelősségünkben, döntéseinkben, érzéseinkben valaki vagy valami önkényesen, beleegyezésünk ellenére korlátozza a választásunkat. Ezeknek az érzéseknek a tagadásával vagy a félresöprésével erről a fontos védőbástyánkról mondunk le – és gyermekünk is ezt veszíti el, ha nem tanulja meg, mihez kezdjen velük. Ebben pedig mi, a szülei tudunk neki a legtöbbet segíteni.

Kinél van a póráz?

Ugyanakkor mindnyájunknak meg kell tanulnunk ezeket az érzelmeinket az uralmunk alá hajtani, máskülönben azt fogjuk tapasztalni, hogy csak úgy jönnek-mennek és rombolnak az életünkben: váratlanul ingerülten szólunk házastársunkhoz, kiabálunk a gyermekeinkkel, rácsapunk az asztalra a munkahelyünkön, és bevágjuk magunk mögött az ajtót – pont úgy, ahogyan egy dühöngő gyerek.

A kisgyermek élete első egy-két évében még attól nyugszik meg, hogy látja és érzi gondozója nyugalmát. Ez a tapasztalat egyre inkább beépül a lényébe. Ahhoz, hogy képes legyen önállóan megnyugodni, meg kell tanulnia az érzéseit szétválasztani és a megfelelő válaszokat adni rájuk: ha éhes, ennie kell, ha álmos, aludnia, ha magányos, akkor közelséget keresnie – és így tovább. Mindezt a szülők tanítgatják neki elsősorban azzal, hogy kimondják: „éhes vagy”, majd pedig megetetik. Ha tehát nem veszünk tudomást a dühéről és a haragjáról – amely emberi létéből fakadóan benne is megvan –, akkor nem tanulja meg felismerni ezeket az érzéseket és a rájuk adandó választ sem.

A gyermekek dühe leginkább arról szól, hogy valami nem az ő elképzeléseik, terveik szerint történik, ha nem képesek mindent megtenni, amit csak szeretnének. Szülőként azzal segítünk nekik a legtöbbet, ha elfogadjuk és belátjuk: nem az a feladatunk, hogy megkíméljük őket a kényelmetlen és nehéz érzésektől, hanem az, hogy megtanítsuk ezeket kordában tartani. Minél tovább halogatjuk ezt, annál több utat kell majd megtennünk visszafelé annak érdekében, hogy az útelágazásnál a helyes ösvényen folytassuk tovább. Ez azt is jelenti, hogy gyermekünk indulatait nem tarthatjuk a kezünkben: a fejlettségéhez és érettségéhez mérten fokozatosan át kell adnunk neki a „pórázt” ezen a téren.

Amit mi tehetünk szülőként:

  1. Ragaszkodjunk a valósághoz! A valóság márpedig az, hogy gyermekünk nem képes mindenre, és nem kaphat meg mindent, amit szeretne. Akkor sem, ha ennek érdekében különösen kitartó és erőteljes hisztibe kezd.
  2. Hallgassunk a saját vészharangjainkra! Mi, szülők is emberek vagyunk – véges türelemmel, erőforrással és saját határokkal, amelyeknek megsértése bennünk is meghúzza a vészharangokat. Vegyünk tudomást minderről, és adjuk fel azt az illúziót, hogy mindent kibírunk. Ezzel tudunk gyermekünknek is segíteni a saját végességének felismerésében és elfogadásában.
  3. Hagyjuk, hogy gyermekünk megtapasztalja a saját felelősségét! Előbb vagy utóbb úgyis szembesülnie kell azzal, hogy a tetteink következményekkel járnak. Sokkal jobb, ha ezt még a szülők szeretetével körülvéve éli át, mint ha később a munkájának elvesztésével vagy házasságának megromlásával tapasztalja meg. Ha dühében eldobja a játékát, az egy ideig nem lesz meg; ha a hisztije miatt nem készül el, akkor lemarad valami jóról; ha nem készíti el a házi feladatát, rossz jegyet kap.
  4. Kérjünk segítséget! Saját dühünk megismerése és gyermekünk indulatkezelésének segítése sok erőfeszítést és kitartást igényel, és időnként fájdalmas élményekkel is jár. Bátran kérjük ebben barátaink vagy akár egy szakember tanácsait.
  5. Adjunk időt a változásra! Minden változás időbe telik, az indulatok kezelésének tanulása is. Legyünk türelemmel, és értékeljük az apró eredményeket is!

Ami nem segít:

  1. Következetlen büntetés. Ha gyermekünk megtapasztalja, hogy a tetteinek megvannak a következményei, az a fejlődését és a javát szolgálja, azonban a következetlen és érthetetlen büntetéstől csak összezavarodik, és még indulatosabbá válhat.
  2. Saját elszabadult indulataink. Tanuljuk meg felismerni, hogy mennyit bírunk, és mik azok a vészjelek, amelyek figyelmeztetnek minket arra, hogy a tűréshatárunk közelébe érkeztünk.
  3. A meggyőződés, hogy mi vagyunk felelősek a gyermekünk érzelmeiért. Nyilvánvalóan szülőként felelősek vagyunk gyermekünk lelki és érzelmi jóllétének biztosításáért és támogatásáért, azonban ahogyan növekszik, egyre inkább szükséges megtanulnia a saját érzelmei kordában tartását is – ahogyan egyéb feladatait is egyre nagyobb önállósággal végzi.
  4. Az indulatok tagadása és elfojtása. A nehéz érzések figyelmen kívül hagyása és büntetése nem oldja meg a nehéz helyzeteket, csak elmélyíti őket.

Indulataink megismerése, megértése és uralmunk alá hajtása a fejlődésünk természetes velejárója, hozzátartozik az életfeladatunkhoz, és bizony még felnőttként is további fejlesztést igényel. Tehát teljesen normális jelenség, hogy gyermekünknek időnként elszabadulnak az indulatai. Ha egy hónapban tíz-húsz alkalomnál gyakrabban vagy ha egy nap alatt ötnél is többször fordul elő, ha közben saját magát vagy egy más embert szándékosan bánt, illetve ha egy-egy ilyen dühroham hosszú ideig (húsz-harminc percnél tovább) tart, az a háttérben húzódó egyéb családi feszültségekre, fejlődésbeli elakadásokra, traumatikus eseményekre hívhatja fel a figyelmet. Ez esetben fontos szakember segítségét kérni.

Megjelent a Family 2021/2. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal