Reményik Sándor nyomában
Fővárosunk páratlanul gazdag kulturális és történelmi emlékekben, amelyek mögött sokszor inspiráló történetek és ismeretlen összefüggések rejtőznek. Sorozatunkban arra vállalkozunk, hogy elfeledett – vagy kevéssé ismert –, izgalmas hithősök nyomába eredünk, közben pedig Budapest egy-egy kincsére is rácsodálkozunk. Míg kibontakozik előttünk a főváros múltjának egy-egy fejezete, megismerhetjük múltunk szereplőinek hitharcait és olyan személyes oldalát, amelyről eddig nem (vagy csak keveset) tudtunk. Bízunk benne, hogy ha a már bemutatott helyszínek felé visz az olvasó útja, más szemmel nézi majd őket, és eszébe jutnak e történetek, amelyekből lelkileg is gazdagodhat, erőt meríthet.
Ha van költő, aki három nemes és rendkívül hálás témát – istenkeresés, hazaszeretet és szerelem – fájdalmasan szépen ötvöz verseiben, akkor az erdélyi líra két világháború közötti meghatározó alakja, Reményik Sándor mindenképpen az.
1890-ben született Kolozsváron, hívő evangélikus családban. A Református Kollégiumban töltött évek során többek között Áprily Lajos és Kós Károly voltak az iskolatársai, velük életre szóló barátságot kötött. Szülővárosában kezdte meg jogi tanulmányait, de már ekkor is több lapban jelentek meg versei. Az egyetemet a szembetegsége miatt végül nem fejezhette be, ám építész apjától örökölt vagyona lehetővé tette, hogy 1916-tól kezdve független legyen, és kizárólag az irodalomnak éljen.
A trianoni békeszerződés és Erdély Romániához való csatolása mélyen megrendítette őt is. Kétségbeesve látta százezrek fejvesztett menekülését, s ottmaradásra, helytállásra szerette volna buzdítani az erdélyi magyar tömegeket. Bár legjobb barátai, költőtársai közül is többen Magyarországra költöztek, ő sohasem hagyta el szeretett városát. A széttagoltság és a veszteség fájdalmát eleinte szenvedélyes hangú versekben örökítette meg, a húszas évek második felére azonban lecsillapodott, és az erdélyi együttélés sok évszázados, nemes hagyományait követve kívánta szolgálni az ott élő népek – magyarok, románok és németek – békés szimbiózisát.
Barátság könnyszerződéssel
A költő életében két női lelki társnak is fontos szerep jutott. Az egyikük Imre Ilonka, Reményik sógorának, Imre Kálmánnak a húga volt, aki 1920-ban hagyta el Erdélyt, a másikuk Szőcsné Szilágyi Piroska festőművész, a Piroska-versek nőalakja, aki szintén Budapestre költözött a családjával. Hármuk között igen szoros kapcsolat alakult ki: 1920-ban, Ilonka és Piroska elköltözésének évében a vérszerződés mintájára könnyszerződést kötöttek egymással, mely örökre hűséges, elválaszthatatlan barátokká tette őket. Reményik gyengédebb érzelmeket táplált Ilonka iránt, de mivel ezek soha nem teljesedhettek be, fájdalmát mélyen elrejtette. Ebben Piroska volt a támasza és bizalmasa.
Hogy ki volt Szőcsné Szilágyi Piroska, és mit jelentett a hozzá fűződő kapcsolat a költő számára? Ezt leghitelesebben maga Reményik Sándor fogalmazta meg 1923-ban Piroskának címzett egyik levelében: „A női lélek páratlan finomságát, a jó pajtás ragyogó gyermekkedélyét és a művésztestvér diadalmas segítő kezét egyszerre találtam meg Magában. S mindezeken felül: a legmegnyugtatóbb, legelfogulatlanabb természetű érintkezést, amely valaha nővel adatott nekem, Nővel, akit az anyaság és a művészet kettős glóriája övez, és aki azonfelül ráér a legönzetlenebb, leglelkibb barát is lenni.”
A költő és a festő közötti mély barátságot Piroskáék Budapestre való költözése sem tudta meggyengíteni. Amikor csak módja volt rá, és a körülmények is lehetővé tették, Reményik Budapestre utazott. Ilyenkor többnyire szeretett húgánál, Imre Kálmánné Sárikánál és családjánál tartózkodott (ekkor tudott Ilonkával is találkozni), de rendszeresen látogatta egykori kedves kolozsvári ismerőseit, köztük Piroskát is. A Szőcs családnál a költő mindig szívesen látott vendég volt, szinte családtagként fogadták. Az Aranka utca 7. szám alatti kedélyes otthonnak különös hangulata volt. A ház meredek utcában fekszik, a gyengélkedő Reményik többször is kifulladt, mire Ilonkától Piroskához ért. A rózsadombi villa ma is áll, kertjében még ott magasodnak a fák, amelyek alatt a lelki társak sétálgattak, beszélgettek.
„Tudtam: nem lehetek semmije”
A katolikus vallású Szőcsné Szilágyi Piroska Istenhez való feltétlen ragaszkodása csodálattal töltötte el az egész életében Istent kereső Reményiket: „Ó, ha úgy tudnék hinni, ahogy Ő tudott!” – írta 1933-ban. Az alkotóerejének teljében, negyvenkét évesen elhunyt festőművész halálhíre mélyen megrendítette a költőt, egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy Piroska nincs többé.
„Az utca… sosem volt ily meredek.
Rózsadomb?… Dolomitok, Alpesek.
S tudom: ha hegyet hegyre hajigálnék,
Az Ő nyomába én hiába hágnék.
S tudom, ha csillagról-csillagra lépnék,
A közelébe még akkor sem érnék.”
(Rózsadombi bolyongás)
Öt évvel később a költő Ilonkát is elveszítette. A veszteség fájdalmában Ilonka férjével verseng; mi több, versét „az élő hitestársnak” ajánlja:
„Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam. […]
Vagy – én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?”
(Álmodsz-e róla)
Isten közelében
A már húszéves korában jelentkező testi-lelki betegségei, labilis lelkiállapota és érzékeny idegrendszere miatt Reményik fiatalkorától kezdve több kórházban és szanatóriumban is megfordult mind Erdélyben, mind Magyarországon. Anyaországi tartózkodásai során heteken át a budapesti Lorántffy-kórház, illetve a hárshegyi szanatórium betege volt (a Lorántffy Zsuzsanna Református Diakonissza Kórház 1920-ban nyílt meg, jelenleg a Bethesda-kórház részét képezi). Az Országos Elme- és Ideggyógyintézetben a költő a szintén erdélyi származású dr. Nyírő Gyula elmegyógyász-professzor magánbetege volt, aki a család meghitt barátja is volt egyben. Az osztályon dolgozók szeretettel emlegették a költőt, csodálták emberi nagyságát. A betegszoba előtti hallban sokszor olvasott fel a verseiből, de költőtársait is nagyra értékelte. Dsida Jenő Psalmus Hungaricusát, Babits Mihály Jónás könyvét tőle hallották először. Leggyakoribb látogatója jó barátja, Áprily Lajos volt.
Hárshegyi tartózkodásai során sokat sétált a budai hegyekben, amelyeknek a szépsége és nyugalma több versében is megjelenik. Egy ilyen séta alkalmával bukkanhatott a bibliafordító remete, Báthori László barlangjára is, s az élményt versben is megörökítette:
„A barlang előtt ültem elmerengve.
Lassan leszállt az est.
Éreztem, a távolban hogy nyüzsög
Gigászi hangyabolyként Budapest. […]
Ültem a barlang előtt elmerengve.
Itt ülhetett ő ötszáz év előtt,
Húsz hosszú éven át:
A pálosrendi remete-barát.
Öreg betűit rótta, egyre rótta,
Magyarra fordítván a bibliát.
Csillag-hulláson tán tünődött néha,
De nem bántotta kétség, vak remény.
Mellette volt és vele volt az Isten –
És boldogabb volt biztosan, mint én.”
(Báthori László barlangja előtt)
Az állandóan betegségekkel küszködő test és a békességre, erőre vágyó lélek folyamatosan vívódott benne; az előbbi nem barátja, csak nyomorgatója volt, így természetes, hogy az istenkeresés központi helyet foglalt el költészetében. „Nem ismerek még egy költőt, akinek verseiben annyira érezném az Isten szüntelen jelenlétét” – írta róla pályatársa, Sík Sándor.
Az evangélium vonzásában önmagára találó költő a természet szépségében és a köznapi életben is az isteni gondviselés igazolását látta. A harmincas évek egyre nyomasztóbb közéleti hangulata és romló egészségi állapota következtében fokozatosan szertefoszlott benne a hit természetes öröme, és felerősödött a kétely; megjelentek azok a költemények, amelyekben Istennel perlekedik, őt keresi. Az Istennel való keserves tusakodást és a test gyötrelmes szenvedését megdöbbentően illusztrálja az, ahogyan a magas kitüntetést, a Corvin-láncot fogadta: „Uram, könyörülő Istenem, miért kitüntetéseket adsz nekem, mért nem adsz inkább egészséget, békességet, mért nem adsz nekem lelket, Szentlelket…?” Ekkor született a Csak te című verse is:
„Uram, csak Te tudod:
Mikor külsőleg a legmagasabbra
Emeltek emberek – –
Akkor voltam a legsíróbb, legkisebb,
Legbűnösebb
És legmegalázottabb gyermeked.”
Műveiben ugyanakkor megjelennek a keresés csöndes, kegyelmi pillanatai is. Amikor már úgy látszik, hogy „a mindennapi szörnyű szürkeség” s a föld nyomorúságai közül végképp nincsen menekvés,
„Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csakúgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem” – olvashatjuk a magyar irodalom talán egyik legszebb istenes versében.
1941 októberében egy hosszabb betegeskedés és kórházi tartózkodás után szövődményes tüdőgyulladás lépett fel nála, majd ennek következtében szívelégtelenség oltotta ki életét. Reményik életének minden mozzanata – a családi háttér, a szülőföldbe eresztett mély gyökerek, a fájdalmas veszteségek, a gyenge testbe öltöztetett erős lélek, a vívódó Isten-keresés – a sorsvállaló magányt erősítette benne. A bibliai keskeny utat járta, s így bizonyos értelemben a kisebbségi sors evangélistája lett. Sírja a kolozsvári Házsongárdi temetőben található.
Megjelent a Family 2021/2. számában.
