Jó pár évvel ezelőtt írtam egy levelet Lázár Ervinnek arról, hogy mennyire szeretjük az írásait. Nyilván annyi ilyen üzenetet kap, hogy nem fog rá válaszolni – gondoltam magamban, de nem bántam különösebben, mert igazából nekem volt szükségem arra, hogy köszönetképpen mindezt papírra vessem neki. Ám meglepően hamar jött egy kedves felelet tőle, amelyben elárulta, hogy ő bizony tépelődő típusú ember, és sosem biztos abban, hogy amit megírt, azt megértik-e az olvasók. Fontos volt tehát számára a visszajelzés, és örült neki. Ez elgondolkodtatott. Ha még a legnagyobb íróink egyikének is szüksége volt az elismerésre, akkor hogy ne szorulnánk rá mi is?
A kicsi gyerekek még rengeteg jó szót, dicséretet, biztatást kapnak, aztán ezek idővel valahogy kikopnak a beszédünkből. Sajnos az elismerés, a kedvesség ritkaságszámba megy a nagyobbak és a felnőttek körében is. Ezt bizonyítja az a kis felmérés is, amelyet a környezetemben lévő felső tagozatos gyerekekkel készítettem. A 121 megkérdezett gyerek közül csupán 17 olyan volt, aki több biztató szót kap, mint szidást; 23 nem emlékszik rá, hogy megdicsérték volna az elmúlt évben, 21 pedig azt vallotta, hogy nincs is szüksége a felnőttektől elismerésre. (Ebben azért nem vagyok egészen biztos. Talán csak olyan régen volt ebben részük, hogy inkább nem is tartanak rá igényt, hátha akkor nem olyan fájdalmas a hiánya…)
El ne bízza magát?
Vajon jó ez így? Ha visszagondolok a saját gyerekkoromra, biztos vagyok benne, hogy nem. A szüleim nagyon értelmes és jólelkű emberek voltak, de úgy gondolták, hogy a dicsérettől elbizakodott lesz a gyerek, ezért soha nem gratuláltak a versenyeredményekhez, a sikeres bizonyítványt is természetesnek vették. „Jó képességű vagy, teszed a dolgod” – ennyivel intézték el.
A felső tagozaton azonban meggyűlt a bajom a természettudomány néhány területével. Jöttek az első hármasok, amelyeket nagy megdöbbenéssel fogadtak otthon. Eleinte azt gondolták, hogy ez csak átmeneti állapot, aztán ahogy telt-múlt az idő, kénytelenek voltak ők is belátni, hogy sajnos ezen a területen nem sikerült megvetnem a lábam. Túléltem, magoltam – és hallgattam, hogy mennyire szégyellik, hogy milyen lusta vagyok.
A másik kudarcforrás a konyhai munka volt számomra. Nem volt még tapasztalatom, de anyukám betegsége miatt hirtelen át kellett volna vennem a főzést és az ezzel járó teendőket. Esetlen kamasz voltam, sokat ügyetlenkedtem, és ezt szóvá is tették a szüleim: „Ahol megfordulsz, ott kő kövön nem marad.” Ez a mondat fájdalmasan kísért évekig. Miközben tizenéves koromtól koncerteztem sikerrel, kaptam arany meg ezüst minősítéseket vers- és prózamondásból, nyertem versenyeket a társadalomtudományok területén, és a kisplasztikáim is díjazottak voltak, az önbizalmam romokban hevert. A magamról alkotott képemet az jellemezte, amit a szüleim megfogalmaztak rólam a konyhai teljesítményem alapján.
A középiskola kezdete is nagy trauma volt számomra. A konzervatóriumi osztályomba a legjobb zenészek kerültek be, és fájdalmas volt közöttük a második vagy harmadik legjobbnak lenni. Amúgy is bizonytalan kamaszként vereségnek, szégyennek éltük meg korábbi státusunk elvesztését. Ma már magabiztosan helytállok a háztartás vezetésében, a hétköznapi életben is nagyjából békében élek önmagammal, de jólesik, ha egy-egy írásomról vagy az iskolában egy-egy tanórám végén valaki azt mondja, hogy ez most sokat jelentett neki. Egy rövidke mondat is elég. Megnyugtat és feltölt.
Jól csak a szívével lát az ember
Persze lehet, hogy nem mindenkinek ilyen fontos ez. Talán csak azért van így, mert az elismerő szavak a szeretetnyelvem? Ennek ellentmond, hogy a tanítványaim körében is azt tapasztalom, hogy mennyire hálásak, ha egy-egy munkájuk értékelésekor kiemelem, hogy pontosan mi tetszett benne. Kérdéseket is felteszek, de nem azért, hogy lássam, mit nem tudnak, hanem hogy értsem, hol tartanak.
Igaz, ezt is lehet jól vagy rosszul csinálni. Ismerek olyan tizenévest, aki minden elkészített leckéért pénzt kap – szerintem a kötelesség teljesítéséért nem jár fizetség. Olyan lurkó is van a látóhatáromon belül, akinek annyit mondogatják, hogy ügyes, okos, szép, hogy ezeknek a szavaknak gyakorlatilag kiüresedett a jelentésük számára.
Az igazi dicséret konkrét, és nem istenít, hanem elismer. Ha komolyan odafigyelünk, bárkinél találhatunk bármikor olyasmit, ami figyelemre méltó. Ha nem különösebben kiemelkedő teljesítményű egy gyerek, akkor is mondhatjuk neki a következőket:
„Erre a feladatra sok figyelmet fordítottál.”
„Nem húztad az időt, hanem komolyan munkához láttál.”
„Egyetlen helyesírási hibád sem volt a másolásban.”
„A mai munkád jobban sikerült, mint a tegnapi.”
„Kitartóan dolgoztál.”
„Nagyon szépen színezted ki a képet.”
„Örülök, hogy előreengedted a tanító nénit az ajtónál.”
„Látszik a mozgásodon, hogy rendszeresen edzel.”
Ezek a rövid, de valóságos dicséretet tartalmazó mondatok megadják azt a szerető biztatást és elismerést, amelyre olyan nagy szüksége van mindenkinek.
A kisfiam autista. Egy-egy nehéz tevékenység végén nagyon fontos számára a jutalmazás. Ezek a gyerekek nehezen értik a szóbeli dicséretet. Vagy valami kézzelfogható, vagy valami tevékenységalapú elismerés az, ami valóban inspirálja őket. Misuval mi például táncolunk, ha a megadott idő alatt végez a házi feladatával. Ezzel elismerem az erőfeszítését, hiszen neki nagyon gyenge a finommotorikája, és egészen más értékelés alá esik az a néhány sor írnivaló. Ugyanakkor nem azért kap dicséretet, mert a kötelességét teljesíti, hiszen az magától értetődő.
Hála Istennek, sok jó példát is láthattam életem során arra, hogy kiváló pedagógusok miként ösztönzik, biztatják a növendékeiket. A főiskolai furulyatanárom például mindig kiemelte, ha egy futamot szépen játszottunk el. Aztán pontosan ennyi instrukciót is adott a további munkához – és mivel megvalósíthatónak látszott, sosem mentünk el reménytelenül elkeseredve. Egy másik tanárom azt is értékelte, ha egy társunknak úgy tudtunk valamit elmagyarázni, hogy megértette. Azt mondta, tulajdonképpen ez a tanítás alapja, és ilyenkor azt mutatjuk meg, hogy van érzékünk, tehetségünk ehhez. A saját magyarázatát csak egy lehetőségnek tartotta a sok közül, ami eljuttathat valakit valaminek a megértéséig. Ezzel is emelt bennünket.
A mai értékelésrendszerben kevés dicséret jár annak, aki nem egy adathalmaz bemagolásában kimagasló. Pedig sok más érték van, és ha ezeket valóban értékként kezeljük, akkor megmarad a méltósága annak is, aki nem az IQ bajnoka, hanem mondjuk az empátiáé vagy épp a szervezőképességé.
Csak néhány perc és néhány jó szó
A szeretetteljes szavakra a felnőtteknek és az időseknek is ugyanúgy szükségük van. Látom, ahogyan elárasztja az öröm a nénit, akinek megköszönöm a finom süteményt, amelyet készített. A varrónőt, aki gondosan dolgozott, és szép ruhát tesz le elém. A felnőtt lányomat, aki megosztja velem a tanítási élményeit: hogy kivirul, ha vele tudok örülni az elért eredménynek! Talán csak annyi történt, hogy sikerült motiválnia egy gyereket, vagy megtalálnia a módszert, amely leköti a figyelmét egy izgága kicsinek. A férjem is kíváncsian várja, mit gondolunk erről vagy arról a munkájáról.
De térjünk vissza még egyszer a bevezetésben említett elismert íróhoz. Egyetlen díj sem adhatja meg azt az élményt, amelyet egy csillogó szemmel velünk örülő, bennünk gyönyörködő másik ember ajándékozhat nekünk. Amikor megteszem ezt a lépést valaki felé, csupán néhány percet és néhány jó szót adtam neki, mégis felbecsülhetetlen dologgal leptem meg.
Valahogy mégis ritkán bátorodok neki, hogy megköszönjem valakinek a számomra is áldást jelentő gondolatait, szavait. Talán attól tartok, hogy valami mögöttes szándékot gyanít majd a háttérben. Vagy azt gondolom, biztosan magától is tudja, milyen értékes. De ha belegondolok, hogy melyikkel árthatok többet: azzal, ha megköszönöm, elmondom azt a jót, ami megfogalmazódott bennem, vagy ha elhallgatom, miközben lehet, hogy az illető éppen megerősítésre szorulna, akkor nem nehéz kitalálnom a választ. Talán nem is lenne olyan nagy áldozat, ha bátrabbak lennénk ezen a téren. Csak egy egyszerű szokás, mégis hány ember életére lehet hatással!
Megjelent a Family 2021/2. számában.
