„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.” (Ézsaiás 57,19)
Rengeteget mérgelődöm, olykor okkal, olykor ok nélkül, miközben tudom, hogy bármi történjen, a megfelelő válasz a hála. Megkértem Istent, hogy tanítson meg rá, és ő elkezdett dolgozni a szívemben…
Figyelem a kezem – ezt a legkönnyebb megfigyelni önmagamon, mert folyton előttem van: legtöbbször a billentyűzeten, súrolókefébe kapaszkodva takarítás közben, kenyeret szeletelve, zöldséget aprítva, egyenletes kevergetés mellett takarékon tartva a lángot, hajat fésülve vagy borzolva, gyerekfejen pihentetve, és látom, hogy öregszik. Le is forráztam egyébként idén, de talán ezt leszámítva is az elmúlt év nyoma komolyabb, mint az eddigieké – mint történelmi tényeket vizsgálom a ráncokat s az anyagfáradás egyéb jeleit.
Emlékszem, amikor anyu kezén először vettem észre, hogy fáradt – talán csak az tűnt fel gyerekként, hogy jobban hasonlít a nagyanyáméra. A bevásárlószatyrokat fogta össze, azt hiszem, én pedig megrendültem egy pillanatra azon, hogy a kimerültség és ez a lassú elcsigázódás voltaképpen értem történik. A nagymamám kezének nem voltak lassú pillanatai, talán csak ahogy a levágott tyúkra öntötte a forró vizet, vagy ahogy a varrógépen a tű alatt a textilt tartotta; a nadrágjaimat például, amelyeknek térdén szintén az anyagfáradás jelei mutatkoztak, amit ő nem bírt elviselni. A minap ugyanúgy, térdben kiszakadt a kedvenc nadrágom – úgy éreztem, hogy nemcsak kizökken, de megáll az élet, és nem tudom folytatni. Nem a ruhafétisem miatt, hanem az elmúlás kis dolgokban jelentkező kérlelhetetlensége és visszafordíthatatlansága miatt. Rögtön láttam magam előtt a nagyanyám, gyerek akartam lenni újra, korholható, hogy már megint rohangálok, és mi lesz belőle… Gyerek, akinek a nadrágja foltozható, és nem felnőtt, aki kénytelen továbblépni és újat venni.
Pedig nem kellene, hogy bajom legyen az újjal, az új rendeltetése szerint inkább örömforrás, nem igaz? A régi hiányosságai – legyen szó nadrágról vagy élethelyzetről – segítenek felfedezni az új „másmilyenségének” pillanatnyi felhőtlenségét.
Tegnap éjszaka beszélgettem valakivel, aki visszakapta az életét – tehát az elmúlt év folyamán egyszer komolyan szembe kellett néznie a saját végességével. A szelídsége mutatta az új kezdetet, amelyet próbált belakni – mert nem könnyű újra élni sem.
Ma már valószínűleg minden családban van olyan történet, amelyben a mögöttünk lévő idő maga alá temetett valakit – hiába küzdöttek az orvosok és az imádkozók. A gyerekségemben könnyebb volt a halál tényével is szembenézni: Isten magához ölelte – gondoltam, s nem éreztem ilyen súllyal a maradók fájdalmát, akiknek az „új” adatott. Az az új, amelynek nagy lehetősége, hogy az ember már nem mérgelődik a fajsúlyosabb bosszantó dolgok felett sem – a hála okán, hogy mégis van tovább.
Azt hiszem, nincs baj a kezem változásaival; talán csak nem a legjobban használtam őket eddig. Megfigyeltem egy érdekességet: ha ölel a karom, pont nem látom a kézfej fáradalmait.
Megjelent a Family 2021/2. számában.
A szerzőről
