Közelség és távolság a házasságban
Közeledni, kapcsolódni, megismerni, odabújni, megölelni, vele lenni, a közelben tudni – a legszebb, legemberibb, legmélyebb vágyaink egy kapcsolatban. S hol máshol élhetnénk át ezeket a legjobban, mint a házasságban, életünk egyik legjelentősebb, leghosszabb kapcsolódásában? De hogy éppen mennyire vagyunk közel a másikhoz, az folyton változik. Egy emberöltő alatt a közelség és távolság végtelen sok variációját megéljük – akár fizikai, akár lelki értelemben.
Amíg jól működik a házasságban az egység, amíg akadálymentesen, harmonikusan kapcsolódunk egymáshoz, addig nem sokat gondolunk a közelségre, mert olyan evidens, mint a lélegzetvétel. Akkor válik kérdéssé, amikor valamiért eltávolodunk egymástól. A távolság napjaiban idegennek, elérhetetlennek tűnik a másik, és reménytelenül áthidalhatatlannak látszik a szakadék, amely hirtelen közöttünk feszül. Hirtelen – írom, pedig csak a ráeszmélés váratlan, a távolodás addig már egy ideje zajlik, mire a fájdalmas következményekkel szembesülünk. Ahogyan velünk is történt a karantén idején.
Váratlan meglepetés
Nem tudom, az elmúlt hónapok összezártsága általában hogyan hatott a házasságokra, de gyanítom, hogy az áldások és a próbák sokféle elegyével szembesültünk ebben az amúgy is embert próbáló időszakban. Megváltozott a mozgásterünk, az időbeosztásunk, a személyes szabadságunk, de megváltoztak a rendelkezésünkre álló eszközök, az érzelmeink, a lehetőségeink és a kapcsolódásaink is.
Számunkra alapvetően nem volt idegen az összezártság, mivel Mongóliában egy kilenc hónapig tartó telet töltöttünk együtt egy tömblakásban – még az internet előtti időkben. A férjem volt szinte az egyetlen felnőtt, akivel abban az évben beszélgethettem, mégis életem egyik legszebb éve volt ez, hiszen a legjobb barátommal és a legdrágább kincseinkkel, a gyermekeinkkel voltunk szoros szimbiózisban. Az évek során mi is hol közelebb, hol távolabb kerültünk, de a távolságok sosem tartottak túl sokáig, és egy-két mélyebb beszélgetéssel könnyen áthidaltunk minden szakadékot. Így aztán azt hittük, hogy minket nem igazán érhet meglepetés. Akkor hát miért fogott ki rajtunk a karantén második hulláma?
Több dolog is közrejátszott abban, hogy azon a télen soha nem tapasztalt távolságra sodródtunk egymástól. Egyrészt felkészületlenül ért minket az, hogy velünk ilyesmi megtörténhet. A hamis magabiztosságunk abba az illúzióba ringatott minket, hogy különösebb erőfeszítés nélkül is mindig rendben lesznek a dolgaink. De meg kellett tapasztalnunk a saját esendőségünket és az ige igazságát, amelyről gyakran beszélünk házaspároknak: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” (1Kor 10,12) Másrészt a karantén felszínre hozott olyan kérdéseket, amelyeket a mindennapi rutin, a sokféle felelősség korábban elfedett. S mivel eltérő módon éltük meg a bezártságot, a korlátokat, a változásokat, ennek a különbözőségnek a feszültsége is a kapcsolatunkban tört a felszínre. Így került nálunk idén fókuszba a közelség és távolság témája.
Az egységnek ára van
Minden házasság a vonzalommal indul. Felfigyelünk, rácsodálkozunk a másikra, és mindent megteszünk azért, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Mintha egy természetfeletti hatalom vonzana oda. Mintha a távoli rokonunk lenne, olyan ismerős, olyan otthonos a közelében – ugyanakkor annyira más is, olyan érdekes, izgalmas, titkokkal és reményekkel teli. Szeretnénk megismerni őt és megmutatni magunkat neki. Megosztani a történetünket, az álmainkat, a szívünket. Szeretnénk örökre összekötni az életünket – amint az esküvőn is történik. Ott, az oltár előtt elköteleződünk amellett, hogy ezt a másik embert feltétel nélkül, örökre szeretni és támogatni fogjuk. Ott, abban a romantikus pillanatban mást jelent nekünk az oltár: a mennyei jelenlétet, a láthatatlan harmadik szálat, aki a hívő házasságban nem más, mint az Isten.
Később ébredünk rá arra, hogy ebben a szövetségben nem egy éteri személyhez, hanem egy hús-vér emberhez kötöttük magunkat, aki ugyanolyan esendő, halandó, mint mi, és az egészséges egységhez bizony mindkettőnknek alakulnia, csiszolódnia, változnia kell. Sok mindentől függ, hogy kinél mennyire nehézkes ez az összecsiszolódás, de tény, hogy a közelségnek, az egységnek ára van. Mert „egy felnőtt lelke leginkább egy túlzsúfolt világvároshoz hasonlít – semmi új nem épülhet benne, amíg valamit le nem bontanak” (Mike Mason).
Építésre valóban készülünk, de a bontás nincs igazán tervbe véve a házasságkötéskor. Ahogyan azt is elfelejtjük, hogy a kitárulkozás, a megnyílás együtt jár a sebezhetőséggel is. Hogy éppen ő, akit nemrég még a legszebb arcunkkal ajándékoztunk meg, ő lesz az, aki a leggyengébb oldalunkat is megismeri, aki kócosan, gyűrötten, szétesve, kiborulva is lát. Kiéleződnek a különbözőségek, s megesik, hogy a másik hirtelen ijesztően idegen lesz. Hogy került mellénk? Mit akart Isten ezzel a helyzettel?
Mivel ő van hozzánk a legközelebb, a társunk lesz az, akin keresztül a legjobban alakítja, formálja az Úr az életünket, jellemünket. Ahogyan a Példabeszédek könyvében is olvashatjuk: „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.” (Péld 27,17) Egy-egy konfliktus, súrlódás nemcsak a másik ismeretlen arcát fedi fel, hanem váratlanul a saját ismeretlen oldalunkkal is szembesít: a szeretetlenségeinkkel, a türelmetlenségünkkel, a rigolyáinkkal, a bűneinkkel. Azokkal a holtterekkel, melyekkel megtanultunk együtt élni, melyeket szépen civilizáltunk, s talán sosem váltak volna láthatóvá, ha ez a másik ember nem jön ilyen közel. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat…” – írta József Attila. Mert vannak dolgok, amelyek csak egy kapcsolatban történhetnek meg. Kapcsolatokban sérülünk, és kapcsolatokban gyógyulunk is. Egy másik ember szoros, folyamatos közelsége kell a szembesüléshez, ahogy a megtisztuláshoz, a változáshoz is. Mert a házasság Isten egyik leghatékonyabb titkos fegyvere a szívek formálására. Valaki folyton ott van, valaki mindenbe belelát, és ez a valaki a társunk, akivel örökre összekötöttük a sorsunkat. Nem csoda, hogy időnként úgy érezzük, hogy szükségünk lenne egy kis távolságra, magányra, csendre, szabadságra, levegőre.
Ma van az a reggel
A távolság is fontos – és nem csak azért, mert a távolság megszépít. Egy harmonikus kapcsolatban ennek is megvan a maga helye. A mézesheteket a hétköznapok váltják fel, ahol már nem élhetünk teljes összeolvadásban. Egy egészséges házasságban a házastársak egyek lesznek, eggyé válnak, hatással vannak a másikra, de úgy, hogy közben mindkét fél megőrzi a saját identitását is.
A mindennapokban a közelség és a távolság egyensúlya fontos eleme a jól működő kapcsolatnak – például az, hogy egyensúlyban tudjuk tartani az együtt és a külön töltött időt. Igaza van Selma Lagerlöfnek: „Nem könnyű látni annak az értékét, ami állandóan a szemünk előtt van. A távolság és a vágy kellenek hozzá.” Ez a távolság másodlagos áldása. A vágyakozást pedig tudatosan kell életben tartanunk, ezt meg kell tanulnunk az együtt töltött évek során. Ahogyan Simone Weil fogalmaz: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Így is fogalmazhatnánk: fel kell fedeznünk az áldásainkat.
A jegyességünk idején mi is vágyakozva számoltuk a napokat, hogy mikor érkezik el végre az a reggel, amikor már együtt, egy ágyban ébredhetünk, amikor mindig ott lesz a másik. Emlékszem, úgy tíz évvel később egy reggel, ahogyan kinyitottam a szemem, és megláttam magam mellett a férjemet, eszembe jutottak azok a tervezgetések, álmodozások, és arra gondoltam: „Ma van az a reggel, amelyről annak idején álmodtam. Ez most éppen az a különleges pillanat, amelyet úgy vártunk.” Azóta reggel, ha kinyitom a szemem, és megpillantom őt, sokszor átfut rajtam ez az örömteli felismerés: „Igen, ma is az a különleges reggel van, amikor együtt ébredhetünk. Ez a nap is életünk olyan ajándéka, amelyet közösen élhetünk meg.”
Ugyanakkor a túl sok külön töltött idő, a túl nagy fizikai távolság veszélyes is lehet: eltávolodáshoz, az intimitás meggyengüléséhez, hűtlenséghez vezethet. „A férfiak és a nők különböznek egymástól a hűtlenséghez való viszonyuk tekintetében is. A nők hajlamosabbak hűtlenségnek tekinteni, ha a párjuk előre megbeszélt módon találkozik valakivel, időt tölt vele, közel érzi magát hozzá, és titkai vannak a párja előtt. Őket sérti ez a fajta intimitás. A férfiak ellenben inkább csak akkor beszélnek hűtlenségről, ha nemi kapcsolatra kerül sor. Számukra rosszabb, ha a párjuk nemi életet él egy másik emberrel, mint ha érzelmileg vonzódik valakihez, vagy akár úgy érzi, hozzá tartozik” – írja Alfons Vansteenwegen terapeuta.
A mélység mélységet hív elő
A kapcsolat dinamikája szempontjából négy szakasz figyelhető meg egy házasságban.
- Az illúzió vagy álomszakasz a naiv ártatlanság kora, amikor még minden olyan csodálatos, csillogó, mint egy beteljesült álom. Az énünk háttérbe szorul, és mindketten az „mi”-ben élünk. Sokszor még nem is a másikat szeretjük igazán, inkább azt, akinek a másikat megálmodtuk.
- Az illúzióvesztés időszakában tanuljuk meg akként szeretni a másikat, amilyen a valóságban. A legtöbben ebben a szakaszban válnak el, mert ez egy nehéz, konfliktusokkal terhelt periódus. Szükségünk van egy kis távolságra és arra, hogy az énünk is megtalálja a helyét a kapcsolatban.
- Ha átvészeltük a viharos időket, megérkezünk a felfedezés időszakába. Rádöbbenünk, hogy ami a másikban legelőször annyira vonzott, később meg irritált, annak fontos helye van a nagy egészben, mert épp az a darab az, amellyel kiegészítjük egymást.
- Ha megtörténik az összecsiszolódás, a másik valódi énjének az elfogadása, akkor érkezünk a mélység szakaszába. Egy olyan bensőséges kapcsolatba, ahol elfogadjuk egymást, s ebben a szeretetteljes légkörben tud a személyiségünk kibontakozni, a valódi énünk kiteljesedni. „Mélység mélységet hív elő” – mondja a zsoltárszerző (Zsolt 42,8), és a házasság viszonylatában is így van ez. Ha a nehéz időkben, a konfliktusok között nem adjuk fel, hanem az Úrba kapaszkodunk, és keressük egymás felé az utat, akkor a félelmetes, időnként fájdalmas mélység is önmagunk és egymás jobb megismerését, megértését, elfogadását segíti elő.
Velünk is így történt. A viharok, félreértések tisztázása az érzéseink és vágyaink még alaposabb feltárására késztetett minket, és ehhez egy mélyebb önismeretre és még tudatosabb elköteleződésre volt szükség.
Hogy mi volt az, ami a távolságból a másik felé mozdított bennünket? Mi az, ami újra közel vihet, átemelhet minket egy-egy elakadáson?
Az a szeretet, amelyet mi is kegyelemből kaptunk. Az a megbocsátás, amely számunkra az életet jelenti. „Aki azt kérdezi tőled: haragszol-e még rá, az biztos, hogy közel áll hozzád, hiszen ezt nem lehet kiáltva mondani, csak halkan. Ehhez talán már három lépés távolság is túl sok” – írja Ancsel Éva. A megbocsátás közel hoz, a megbékélés ott is tart, és a szeretet és intimitás új mélységével ajándékoz meg minket.
Megjelent a Family 2021/3. számában.
A szerzőről
