Zenélésről, hitről, családról a Gável testvérekkel
A keresztény könnyűzenét ismerőknek nem kell bemutatni a Gável testvéreket, Andrást és Gellértet. Én most az életük kevésbé publikus részére voltam kíváncsi: hogy miként fonódott össze már egészen kiskorukban a sorsuk, és hogyan alakult a kapcsolatuk a közös munka során, illetve hogy férjként és nagycsaládos édesapaként milyen értékeket, elveket tartanak szem előtt.
A mély hit, a zene szeretete és a nagycsaládos lét is közös bennetek. Ezek mind családi örökségek?
András: Amikor édesanyám engem várt, az orvosok a rubeolajárványra hivatkozva azt tanácsolták, hogy vetessen el, úgysem maradok meg. Ő azonban kitartott amellett, hogy mindenképpen megszül engem. Amikor a születésem után nem sokkal elkezdtem fuldokolni és elkékülni, a szüleim tettek egy fogadalmat: ha megmaradok, vállalnak még egy gyermeket a három fiú után – így született meg Gellért. Valamiért az Úristen már a kezdetektől összekötötte az életünket, és ez aztán meg is maradt: közös szobánk volt, együtt kezdtünk el muzsikálni gyerekkorunkban, és most is együtt zenélünk. A szüleink Isten iránti nyitottsága jó példa és ajándék volt számunkra, a hitet ugyanakkor nekünk személyesen kellett „kibontanunk”, hiszen azt nem a szüleinktől, hanem Istentől kapjuk.
Gellért: A Terézvárosi Szent Család Plébánián, ahova jártunk, nagyon karizmatikus atyák fordultak meg és szolgáltak. A ’80-as években olyan élő egyházat tapasztaltunk meg ott, amely húzott magával, és nagy kérdőjeleket nem okozott. Mindenki énekelt, az is, aki tudott, és az is, aki nem… Abban az időszakban sok alkalommal járt oda Sillye Jenő is gitározni. Hallgattuk, ahogyan beénekelte az egész templomot – ez volt ez első emocionális zenei élményünk.
Hatéves koromban azt mondtam az édesanyámnak, hogy szeretnék gitározni tanulni, mert a Jenő is gitározik. Andris nem tudott jönni a zeneiskolába, mert nem ért rá: egészségügyi okokból naponta sportolnia kellett. Édesanyánk ezt az utat választotta, mert nem szerette volna, ha megműtik. Én az iskolában tanultam a gitározást, ő otthon próbálta tőlem ellesni…
A.: Tizenkét évesen jöttem rá, hogy mindhárom testvérem zenél, csak én nem. A helyi egyházközségi gitáros kórushoz kerültem, ahol a keresztapám vezette a gitárosokat, így ő tanított meg nekem két akkordot. A tanulás tempója viszont lassúnak tűnt, ezért vettem egy akkordfüzetet, és egyik dalt tanultam a másik után. Tizennégy éves voltam, amikor a keresztapám rám hagyta a mintegy harminctagú kórus vezetését. Gellért viszont nem tanulhatott akkordokat a zeneiskolában, mondván, hogy elromlik a klasszikus gitárhoz szükséges kéztartása, ezért sutyiban különböző „gyerekszobabartereket” kötöttünk. Lemondott a vasárnapi csirkecombjáról a javamra, és én cserébe megtanítottam neki a h-mollt; egy hétig beágyazott helyettem, és megkapta az F-dúrt. Nagyon kemény voltam vele, tudom… De azóta fordult a kocka. Koncert előtt fél órával simán kioktat: azt az akkordot ne úgy fogjam, hanem így…
G.: Gyerekként együtt jártunk ministrálni, összeszokott páros voltunk. A mi templomunkban egyszerre volt jelen az egyházi komolyzene, a liturgia és a keresztény könnyűzene. Egységben volt ez a három – ezt is örökségül kaptuk.
Egészséges szimbiózis
Tizenévesek voltatok, amikor Sillye Jenő elhívott magával muzsikálni benneteket. Milyennek láttátok őt?
A.: Hét évig folyamatosan jártuk vele az országot, minden hétvégén mentünk valamerre. Nem cserélném el senkivel azt az időszakot.
G.: Rengeteget nevettünk és beszélgettünk. Odajött a kapunk elé a sárga villámmal – a 126-os L Škodájával –, és mentünk mindenfelé. Vittünk magunkkal „lónyálat”, azaz kólát, és hallgattuk, ahogyan mondja magának vezetés közben: „Jevgenyij, vigyázz!”
A.: Apánk volt, zenei és lelki értelemben is. Mi a nagyon aktív korszakából ismerjük, viszont amikor nemrég elmeséltem neki, mennyire keveset zenélünk mostanában, mert építkezünk, és jön a nyolcadik babánk, azt válaszolta: „Andriskám, ne sajnáld egy kicsit sem; én sem mentem el minden fellépésre, amikor a gyerekek kicsik voltak. Olyankor szinte üres volt a naptáram.” Ez nekem rengeteget adott; megmutatta, hogy nem kell úgy éreznem, hogy lemaradok az életről, majd eljön az ideje annak is, amikor beülök a saját sárga villámomba, és bejárom az országot…
G.: Az elmúlt időszakban két koncertet mondtunk le, tehát újra mehetnénk, de nem tesszük. Épp pár napja beszéltem meg előbb a feleségemmel, Klárival, aztán Andrissal, hogy a nyáron két lehetőségünk van: vagy halálra dolgozzuk magunkat, és eszméletlen mennyiséget koncertezünk, vagy fellélegzünk, és a családdal begyűjtünk egy csomó élményt, amellyel a következő időszakra, tanévre feltöltődhetünk.
Ez volt mindkettőtök egyértelmű döntése?
G.: A mi életünk annyira összefügg, hogy minden fellépést négyen döntünk el. Először mindenki egyeztet a házastársával, aztán kettesben is megbeszéljük. Tudom, az Ige azt mondja: „…ezért elhagyja apját, anyját”, testvérét, de mi ez utóbbit nem tudjuk. Szerintem egészséges szimbiózisban élünk a szolgálat miatt.
Mivel telt a Covid-időszak, miből kell fellélegeznetek?
A.: Tudom, hogy szokatlan, de nekünk alapvetően jól telt, nem estünk depresszióba, sőt élveztük is…
G.: …ugyanakkor rengeteget dolgoztunk, ezt pihenjük most ki. Ha minden jól megy, ősszel az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán elindul a középfokú keresztény könnyűzenei gitáros–kántor felnőttképzés, ennek az oktatási struktúráját dolgoztuk ki és akkreditáltattuk tavasszal. Ebben segítségünkre van az is, hogy én a Zeneakadémia tanárképző karán végeztem klasszikusgitár-művészként. Sokat küzdünk azért, hogy a keresztény könnyűzenét elfogadtassuk az egyházon belül.
De hiszen ti a templomból kerültetek a színpadra…
A.: Sokáig valóban nem érzékeltünk semmiféle támadást, talán a pap bátyánk miatt. Mindenhova hívtak bennünket, szinte nem volt keresztény zenei program nélkülünk. A Petőfi Csarnokot évente kétszer megtöltöttük telt házzal, azaz több mint kétezer fővel, a szabadtéren még többel. „Ellenségeink” akkor lettek, amikor az első zenekarunknak, a Testvéreknek 2004-ben vége lett. Hoztunk ugyanis egy nehéz döntést: az amatőr csapatból profivá kellett válnunk ahhoz, hogy a színpadon egy ekkora közönség előtt vállalható dolgot műveljünk. Ez őszinteséget követelt a csapat minden tagjától. A felismerések el nem fogadásától azonban széthullott a zenekarunk, és mi a Gável testvérek formációval elindultunk a rideg profizmus irányába.
G.: A zeneakadémiai évfolyamtársaimmal együtt egy hihetetlen jó csapatot raktunk össze. Ezzel viszont átestünk a ló túloldalára, mert hiányzott a tagokból a megfelelő lelkület. Zeneileg nagyon ütős számokat alkottunk, és előfordult, hogy egy évben ötvenkét koncertet is lenyomtunk.
A.: Közben viszont rájöttünk arra is, hogy bár nagyon fontos a profizmus, semmit sem ér, ha nincs mögötte odaadott szív. Egy szerzetesnővér barátunk azt mondta nekünk: „Az Úr azt szeretné, hogy minden őróla szóljon, még a nevünk is.” Ez mélyen elgondolkodtatott minket. Ekkor vettük fel az Eucharist nevet, és már nem akartunk erőből zenekart csinálni, hanem újra ketten zenéltünk. Az Úr pedig hol finomabb, hol erősebb jelekkel terelt, orvosi szikével formált minket – azóta is ugyanezt teszi, csak már gyorsabban és kevésbé fájó módon.
Vezetni vagy vezetve lenni?
És hogy ment a közös munka?
A.: Szétszedtük egymást. Egy ideig a Váci Egyházmegyénél dolgoztunk mindketten, a váci püspök megbízásából jártunk iskolákba gitározni a „Jézus-órák” keretein belül. A zenén keresztül a diákokkal közösen éreztük meg Isten gyógyító, helyreállító szeretetét. Egy alkalommal egy trauma miatt teljesen néma lány is megszólalt… Emellett dicsőítésvezető-képzőt indítottunk, rengeteget utazunk együtt egy autóban. Gellért hamarabb indult el és hamarabb érkezett meg az Úr Jézushoz, azaz hamarabb lett személyes, megharcolt hite. Tudta, hogy addig nem tudunk továbblépni, amíg ez nálam ugyanígy be nem következik. De addig nehéz volt. Előfordult, hogy vezetés közben kiabáltunk egymással, satufék, kiszállás… Ugyanakkor ha valahol tanítani kezdtünk, azonnal teljes egységben voltunk.
G.: Azaz a lényegben egyetértettünk. Nemcsak a tékozló fiúnak, az otthon maradt bátynak is meg kell térnie. Mi otthon voltunk, de nekünk is meg kellett térnünk, például olyasmikből, hogy irigykedem-e a másikra, tudok-e örülni a másik örömének…
A.: Ennek a megtisztulásnak része volt a hazugság elhagyása. Nagyon sokszor a mi akaratunkra mondtuk azt, hogy az Isten akarata. Vezetni vagy vezetve lenni? – ez volt a kérdés, vagyis az, hogy engedjük-e, hogy vezetettek legyünk. Isten egészen világosan mutatja az akaratát, nekünk „csak” nyitottnak kell lennünk, hogy észrevegyük.
G.: Minél többször megharcolunk egy-egy ilyen küzdelmet, annál könnyebb felismerni az Úr akaratát. Mostanában a nemet mondást kellett megtanulnunk. Az Úr adott egy értékrendet, amelyből egyértelműen következik az is, hogy mi az elsődleges hivatásunk, de ez sokáig nem volt számunkra tiszta. Mindketten azt hittük, a zenei, egyházi hivatás az, mindent ennek rendeltünk alá. De nem!
Hanem? Mi a helyes sorrend?
G.: A mi értékrendünkben az első helyen Isten áll. És ő mire hívott meg? A családalapításra, vagyis arra, hogy férjek, majd apák legyünk. Ha ezek rendben vannak, akkor pedig arra, hogy eltartsuk a családunkat, vagyis a munkára. És csak utána jön a szolgálat.
A.: Ennek a nem könnyű felismerésnek békesség, harmónia, rendezettség a gyümölcse – minden téren. Mert amikor belátod, hogy ez a helyes sorrend, akkor már tudod, mire kell igent, és mire kell nemet mondanod. Nemcsak az eszeddel, hanem a szíveddel is megéled, hogy minden gyermek ajándék, és ha tíz koncertet mondasz le miattuk, akkor sincs semmi gond.
G.: Az Úr akarata ezekből az igenekből és a nemekből fakad. Mert azért lássuk be, egy zenésznek óriási dolog, hogy felmehet a színpadra, de ez könnyen ahhoz vezethet, hogy túlnő bennünk az egó. A dicsőítő zenében azonban az egó hátrasorolása az alapvetés.
„A feleségeddel már megbeszélted?”
Mivel foglalkoztok, amikor nem zenéltek?
A.: Tanárként és hitoktatóként végeztem, hittant tanítottam egy ideig. Az egyházmegyénél együtt dolgoztunk, majd én kis kitérőt tettem a gyámhivatalnál – jót tett, visszavett az arcomból, amikor megláttam, milyen sötét bugyrai vannak a társadalomnak –, jelenleg Pengető címmel a vasarnap.hu-n van egy keresztény könnyűzenei rovatom. De mindegyik munka kapcsán belátom: nekem könnyebb, mint a feleségemnek.
G.: Én évekig tanítottam gitárt, most az említett középfokú zenei felnőttképzésen dolgozom. Amikor gitárt tanítasz, pihenni mész – vágta hozzám egyszer a feleségem. Ez persze túlzás, de megértettem, miről beszél. Amit mi leteszünk az asztalra, az kicsi, de látványos – amit ők tesznek, az hatalmas, de nem látványos.
Hogyan viszonyulnak ők a közös munkátokhoz? Gondolom, üdvözölték az említett sorrendet…
G.: Én úgy ismertem meg a feleségemet, hogy egy keresztény lányzenekarban énekelt és gitározott. Társam és múzsám, maximálisan támogat és segít az alkotásban: vokált ír, nagyon jó dallamötletei vannak. Viszont amikor a lelkes zenélésből hirtelen visszavált anyává, akkor már sokkal átgondoltabb a családi dolgainkkal kapcsolatban; és ez a hektikusság kicsit zavarja Andrist.
A.: Az én feleségem, Gabóca is muzsikált alkalmilag a Testvérekben, de ő nem zenész. Ő is mellettem áll mindenben, ám külső szemmel jobban ráérez arra, hogyan lehet a családot és a szolgálatot egyensúlyban tartani. Ezért aztán amikor egy-egy meghívást kapunk, meg szoktam kérdezni Gellértet: „Klárival már megbeszélted?” De olyan is volt, hogy ő szólt nekem: nem lesz jó az a dátum, mert házassági évfordulótok van aznap…
És hogyan viszonyulnak mindehhez a gyerekek? Eleve ilyen nagy családot terveztetek?
A.: Természetes módon. Otthon is zenélünk, a karantén alatt közös videót is készítettünk a családdal. A kérdés második felére válaszolva: eleinte az volt a konkrét tervünk, hogy négy gyereket szeretnénk, plusz amennyit még Isten akar; a házasságunk folyamán kaptuk ajándékba a felismerést, hogy szeretnénk teljes szabadságot adni ebben a kérdésben is Istennek. Gellérttel sincs közöttünk ebben verseny, sőt egy idő után azt mondtuk egymásnak viccesen, ahogy jöttek sorban a gyerekek: „Úgy kell neked!” Hiszen óriási feladat őket felnevelni.
G.: Nekünk konkrét elképzeléseink voltak a gyermekvállalás területén is: négy gyermeket szerettünk volna, a házasságunk elején kettőt, majd hét év szünet után még kettőt. Aztán az Úr vezetett minket, mi pedig megpróbáltunk figyelni rá, így megváltozott a családtervezésről alkotott véleményünk is. A mostani tanulói szakasz arról szól, hogyan tudunk a megszületett gyermekekkel foglalkozni, mivel a velük való lét hatalmas felelősség is. Sokat kell még ezen dolgoznunk, de már tudjuk: nem minden körülöttünk forog. Hiszen ha én építeni akarom a karrieremet, akkor mi lesz a feleségemmel?!
A.: Társadalmunk sajnos nem erősíti a férfiakban azt a fajta hozzáállást, hogy figyelmes férjek, emberek legyenek. Pedig ha elkezdjük, Isten ajándékként fog adni hozzá egy csomó mindent: erőt, türelmet…
És időt is? Mennyit tudtok a gyerekekkel lenni, és mennyi időt töltötök a párotokkal kettesben?
A.: Ahogy említettem, mi élveztük a karantént is, és utána eldöntöttük, hogy nem vállalunk sok muzsikálást, így sokat vagyunk otthon, és tudunk foglalkozni a gyerekekkel; én is mindent csinálok velük kapcsolatban, amit éppen kell. Ami a páros időt illeti, az elmúlt tizenkét év alatt egyszer jutottunk el kettesben egy hosszú hétvégére… Egy időben rendszeresen tartottunk beszélgetős vagy sétálós estéket, de ezek a karantén óta elmaradtak. Azt hiszem, jobban kellene ezeket az alkalmakat akarnom…
G.: Nálunk katonásabb élet zajlik, mint Andriséknál, a nyolc fiú és a feleségem személyisége miatt is. Mi sok időt töltünk kettesben zenealkotás közben – jellemzően éjszaka –, vagy amikor együtt koncertezünk, de még sosem mentünk el kettesben „csak úgy”. Így is rettenetesen nehéz gyerekvigyázókat találni, mert nem nagyon mernek ennyi fiút elvállalni. Ajándéknak tartjátok a Mező Misivel való barátságotokat is. Hogyan kezdődött, és milyen közös terveitek vannak a közeljövőben?
G.: A Szikra Díj zsűrijébe kaptunk közösen meghívást. A közös zenei értékrendünk és a hitünk egyre közelebb hozott minket, végül meghívtam őket hozzánk, Szigetmonostorra. Nagyon jól sikerült, a gyerekeink is egymásra találtak. Misi váratlanul felajánlotta, hogy segít a házunk bővítésében, és fél éven keresztül mindennap kőkeményen dolgozva felhúztunk egy hatvan négyzetméteres házrészt. Nagyon ügyes szakember, kegyetlen jó keze van. Ők Szentendrén építkeznek, és gyakran átjön hozzánk a szentmisére szolgálni. Még az építkezés alatt elkezdtünk együtt dalokat írni: malteres ruhában bevágódtunk a műhelyszobámba, így jött létre négy közös szerzemény – elsőként a Szentháromság című dal, amelynek szövegét Andris írta. A közös alkotás öröme annyira fellelkesített minket, hogy tervezünk újabb dalokat is.
Gyorsan elszaladt az idő, amelyet erre a beszélgetésünkre szántunk. Ahogyan a találkozásunkról hazafele tartottam, még sokáig visszhangzottak bennem a testvérektől hallott gondolatok. És újra meghallgattam Mező Misivel közös legfrissebb dalaikat – immár egészen más füllel és szívvel.
Megjelent a Family 2021/3. számában.
A szerzőről
