„Gábor te érted, mi történik az emberekkel? Azt látom magam körül, hogy sorra bomlanak fel a húsz-huszonöt éves házasságok. Mindenki megbolondult? És mindenki egyszerre?” – kérdezte tőlem nemrég valaki.
Nem gondolom, hogy mindenki megbolondult volna, ráadásul egyszerre, de azt kétségtelenül tapasztalom magam is, hogy valami megváltozott az elmúlt években-évtizedekben. Korábban inkább úgy vélekedtek az emberek, hogy ha már ennyit lehúztunk valaki mellett, akkor valahogy majdcsak kibírjuk a maradék időszakot is. Ma azonban egyre gyakrabban találkozom egy másfajta megközelítéssel: „Húsz évig éltem így, de a következő húszat nem így akarom! Elég volt!”
Egy dolgot nagyon megtanultam a párterápiás munkával töltött éveim alatt: ítélkezni könnyű, csak éppen senkin nem segít. Sokkal többet ér, ha megértésre törekszünk. Ugyanis bármily furcsának tűnik is, de minden okkal történik. A legsötétebb fordulatoknak is van egy belső logikájuk, amely mentén a folyamatok érthetővé válnak.
Kezdetben csak kicsit zavart…
Minden kapcsolatban vannak fejlődésre szoruló területek: azok a bosszantó apróságok, amelyek borsot törnek az orrunk alá, de azért annyira nem zavaróak, hogy miattuk kilépjünk a házasságból.
„Sosem rajongtam igazából a hobbijáért, inkább csak elviseltem” – mondja Magdi, akinek a férje sorra vásárolja a veterán autókat, amelyeket majd egyszer (talán) fel fog újítani, és az udvaruk már inkább emlékeztet egy roncstelepre, mint egy családi ház parkos kertjére.
„Már a kapcsolatunk elején is éreztem, hogy a testi gyengédség terén nem egyforma az igényszintünk, de akkor még nem gondoltam, hogy ez évekkel később állandó éhségérzetté fog bennem átalakulni” – panaszkodik Péter, aki hetente háromszor is szívesen összebújna a feleségével, ő azonban megelégszik a havi egyszeri együttléttel is.
„Igaz, hogy az elején úgy egyeztünk meg, hogy mindenki külön kezeli a saját fizetését, de akkor még nem láttam, mi lesz ebből hosszú távon. Most harmadszor töltök itthon három évet a gyerekekkel, így nekem semmi megtakarításom nincs, ő meg ül a sok spórolt pénzén. Azzal nyugtat, hogy az is közös, de ha elválnánk, ő vinné magával mindet. Azt sem tudom, mennyi megtakarítása van” – meséli Adél sírva, aki nagyon megalázónak éli meg a kettejük között tátongó anyagi különbséget.
„Kati nem volt túl bőbeszédű a kapcsolatunk kezdetén sem, de azt nem gondoltam, hogy semmilyen érzelmi dologról nem fogunk tudni beszélni. A legmélyebb beszélgetéseink arról szólnak, hogy befizettük-e a villanyszámlát, meg hogy szerintünk melyik védőoltás a legjobb. Én ennél sokkal többre vágynék” – kezdi Ferenc a monológját arról, hogy miért fordultak hozzám segítségért.
Kezdetben még nagy érzelmi többlettel tekintünk a kapcsolatunkra. Sok szálon kötődünk egymáshoz, a zavaró dolgokat is inkább egymás javára, semmint kárára írjuk. Aztán az arány elkezd változni: a megelőlegezett jó szándék, a csalódások és az élet által ránk rakott terhek egyre ingerlékenyebbé, érzékenyebbé tesznek minket a negatívumok iránt, és egyszer csak elfogy a jóindulat, a türelem. Az évek múlásával tehát az eleinte csak kissé bosszantó dolgok mintha felerősödnének, és egyre nagyobb erővel lépnének a látóterünkbe. Ezek a törpéből felnövő óriások jellemzően a hobbi, a szex, a pénz és a kommunikáció kérdései körül forognak, és olyanok, mint az a bizonyos utolsó csepp a pohárban.
Nehezített pálya
A türelem elfogyása és a negatív dolgokra való fókuszálás mellett az egyéni és családi életünk is teremthet olyan új helyzeteket, amelyek a házasságból kifelé vezethetnek minket.
Jellemzően ebben az időszakban kopogtat be az életközépi válságnak nevezett jelenség. Noha sokan még mindig vitatják a létezését, valami kétségtelenül megváltozik a negyvenes férfiak és nők lelkivilágában. Az élet közepén újra előtörnek a nagy létkérdések – éppúgy, mint kamaszkorban, amikor meg kellett határoznunk, hogy kik is vagyunk –, csak most már nem tűr halasztást az őszinte válaszadás. „Ki vagyok én?” „Megvalósítottam minden olyan célt az életben, amelyet fiatalként magam elé tűztem?” „Megéltem-e mindent, amit az élet nyújtani akart?” „Tartozom-e még valamivel önmagamnak?” „El tudom-e fogadni ezt az életvitelt a hátramaradó éveimre, évtizedeimre?” Mivel a mérleg sokaknál átmegy mínuszba, elkezdenek kétségbeesetten kapkodni, változtatni, cserélni. Ennek pedig gyakran a házasság is áldozatául esik.
Ezzel egy időben a szülők soha nem tapasztalt szabadságot élnek meg. A tini vagy már kirepülőfélben lévő gyerekek inkább csak a „tőkeinjekciót” igénylik, mintsem a napi szintű figyelmet, ez a megnőtt szabadság pedig egyszerre lehetőség és veszély a szülők számára. Ha közel tudtak maradni egymáshoz a gyereknevelés évei alatt, akkor ismét több idejük jut a kapcsolatuk elmélyítésére. Ha viszont eltávolodtak, akkor a figyelmük könnyen eltérülhet olyan tevékenységek vagy személyek irányába, amelyek vagy akik nem feltétlenül építik a házasságukat.
Végül meg kell említenünk a külső hatásokat, amelyek több irányból is érkezhetnek. Ebben az életkorban már többen átélték a barátaik válását, vagy éppen titkos szövetségesként végigkísérték barátjuk, kollégájuk viszonyát. De az is lehet, hogy a gyerekeik párkapcsolata emlékezteti őket arra, amiben valamikor nekik is részük volt. „El tudja képzelni, milyen frusztráló érzés anyaként látnom, hogy a kamasz gyerekemnek sokkal intenzívebb szerelmi élete van, mint nekem? Nem akarok tovább így élni. Nekem is jár a szerelem” – panaszkodott Évi az egyik párterápiás ülésen.
Úton a megoldás felé
Viszonylag könnyű a jelenségről úgy beszélni, ha csak egy statisztikai adatot látunk magunk előtt, ha csak annyit tudunk, hogy valahol odakint a nagyvilágban emberek ilyesmit is átélnek. Egészen más színezetet ölt a dolog akkor, ha már arcok is kapcsolódnak hozzá – olyan embereké, akik sokat jelentenek nekünk, de az is előfordulhat, hogy mi magunk is hasonló érzésekkel küzdünk. Ilyenkor felébred bennünk a tenni akarás: jó lenne valahogyan megállítani ezt a folyamatot! Velünk ez nem történhet meg!
Lássuk akkor, hogy mit is tehetünk annak érdekében, hogy ne mi legyünk a következők, akiknek tönkremegy a házasságuk.
- Legyünk újra otthon a kapcsolatunkban! Figyeljünk oda a belső jelzésekre, és reagáljunk rájuk! Guy Bodenmann svájci párterapeuta fogalmazta meg, hogy a legtöbb pár végigmegy élete során a boldogság különböző árnyalatain, ám nem szentel figyelmet az átmeneteknek: elindulnak nagy boldogságban, aztán jobbára boldogok lesznek, majd erősödően elégedetlenek. Ezt követi a jobbára boldogtalan, majd a boldogtalan szakasz, végül pedig el akarnak válni.
Úgy tűnik, mintha az esküvő után a párok elaludnának, és onnantól csak sodródnának az árral, mígnem arra ébrednek, hogy már nem kapnak levegőt, és az életben maradáshoz ki kell lépniük. De hol voltak közben? Miért nem reagáltak a kisebb változásokra? Az első lépés tehát az, hogy ne engedjük a hajót túl sokáig rossz irányba sodródni!
- Ha már észleljük a változásokat, akkor adjunk hírt róluk a társunknak! Ehhez azonban meg kell tanulnunk nyomon követni – üzleti szóval: monitorozni – a bennünk zajló változásokat és kifelé is érthető módon megfogalmazni őket. Ez a folyamat sokkal többet jelent puszta információközlésnél. Miközben a legmélyebb érzelmeinkről beszélünk a szerelmünkkel, megfogalmazzuk a vágyainkat, esetleg a csalódásainkat is elmondjuk neki, aközben felébresztjük benne az együttérzést és az együttműködést, és ennek következtében ő is elkezd sokkal jobban figyelni ránk. Valódi egymásra találás és intimitás lesz a kívánt mellékhatása annak, hogy mélyen magunkba ásunk, és az ott talált kincseket megosztjuk a társunkkal.
Tudom, a férfiaknak ez különösen nehezen megy, hiszen a munka világában arra kondicionálnak minket, hogy az érzelmek kimutatása a gyengeség jele, és ezt visszük haza is. A házasság azonban egy érzelmi kapcsolat, emiatt az érzelmekről való beszélgetést nem lehet megkerülni, ha jót akarunk magunknak.
- Figyeljünk oda a párunkra, és legyünk partnerei a vágyai beteljesítésében! A harmadik lépés megegyezik az előzővel, csak éppen fordított irányban. Segítsük a társunkat a megnyílásban, és hangolódjunk rá az érzelmi szükségleteire! Ha nehezen tudja megosztani, hogy mi van benne, akkor könnyítsük meg az utat számára. Hozzuk helyzetbe! Biztosítsunk egy érzelmileg biztonságos, ítéletmentes és mindenféle nyomás nélküli légkört a beszélgetésre. Éreztessük vele, hogy mellette állunk, és együtt akarjuk megoldani a problémáját. Ha pedig hangot adott a vágyainak, akkor legyünk társai a megvalósításukban (természetesen egészséges és etikus határokon belül). Ha a vágyai túlmutatnak azon, amit mi szívesen megtennénk, akkor azt is mondjuk el neki, de közben éreztessük vele a szeretetünket és elfogadásunkat. Ily módon akár még az elutasításból is lehet intim élmény.
„Tényleg így akarom leélni az életem hátralévő szakaszát?” – visszhangzik a kínzó kérdés sokak lelkében húsz-huszonöt év házasság után. A jó hír az, hogy nem kell ugyanúgy élni, mint eddig. Tudatos hozzáállás mellett lehet egy teljesen új kapcsolatban, új élményekkel, új hozzáállással élni – ugyanazzal a társsal.
Megjelent a Family 2021/3. számában.
A szerzőről
