Szinte alig akad olyan ismerősöm, aki az elmúlt pár évben nem újította fel a lakását, vagy nem építkezett. Jöttek is a „bátorító” megjegyzések, amikor adódott a lehetőség, hogy egy másfél éves kisgyerekkel együtt mi is belevágjunk a lakáseladás, -vásárlás és -felújítás izgalmas folyamatába. Én nagyon vártam ezt a közös projektet, hiszen gyerekként mindig is vonzott az építészet. Ráadásul a férjemmel mindketten megoldásfókuszú coachok vagyunk, így azt gondoltam, hogy mi leszünk a tankönyvi példái a házasságot erősítő lakásfelújításnak… Bár alapvetően beigazolódtak a reményeim, bőven volt mit tanulnunk magunkról, a másikról és a kapcsolatunk működéséről.
Mielőtt nekiláttunk volna a munkálatoknak, először is tisztáztunk bizonyos szabályokat. Ez sokak számára meglepő lehet – mi tagadás, van benne némi szakmai ártalom –, de mi őszintén hittünk abban, hogy minél stabilabbak az alapjaink, annál hatékonyabban fogunk tudni együttműködni. Így tehát három dolgot határoztunk el rögtön az elején:
- Tiszteletben tartjuk egymás véleményét.
- Figyelmesen meghallgatjuk egymást.
- Elismerjük a másik erősségeit.
Kezdjük az alapokkal!
Ezután meghatároztunk egy költségkeretet, amelyhez igyekeztünk tartani magunkat. Számunkra ez volt a legrázósabb pont az egész folyamat során, az anyagiak terén kellett a legjobban összecsiszolódnunk.
Én ugyanis pénzügyi területen is dolgoztam, és az egyik erősségem az, hogy jól átlátom a költségeket, illetve számolok az általunk még nem ismert, tehát nem tervezhető kiadásokkal is. A férjem számára fontos a megfelelő minőség; azt vallja, hogy ezt a legtöbb esetben meg kell fizetni, és ha bizonyos dolgokhoz nem nyúlunk hozzá, akkor azzal később gondok lesznek. Továbbá kiváló érzéke van ahhoz, hogy a legdrágább dolgokat találja meg egy boltban. 🙂 Jól látható tehát, hogy ez a két nézőpont alapvetően különbözik egymástól, és mi is azt tapasztaltuk, hogy bizonyos kérdésekben nagyon nehéz meglelni a közös nevezőt. Ám hisszük, hogy (szinte) minden problémára van megoldás – csak nem feltétlenül az, amire először gondolnánk.
Például az is egyfajta megoldás, amikor megengedem, hogy hasson rám a társam érvrendszere, és legalább meghallgatom, hogy miért gondolja éppen azt, amit. Fontos az is, hogy kifejezzük a saját igényeinket, és ezeket a lehető legegyértelműbben adjuk a párunk tudtára. Ezeket a szituációkat rendkívül aláássa a sértődés, az agresszív kommunikáció vagy a csenddel való büntetés. A „Mi a baj?” „Semmi!” típusú párbeszédek egyáltalán nem visznek előre, tehát érdemes a vágyainkat, érzéseinket őszintén és lehetőleg azonnal megosztanunk egymással.
Ha például zavar minket, hogy a társunk rendszerint drága dolgokat választ, akkor segíthet, ha szavakba öntjük a valódi érzéseinket. Nálunk többször is elhangzott ez a mondat: „Drágám, neked tényleg szuper ízlésed van, és nekem is nagyon tetszik, amit választottál, de attól félek, hogy ez jelentősen megnövelné a költségeket, és más, ugyanilyen fontos dologra már nem maradna keretünk.” Mennyivel jobban hangzik, mintha ezt mondanánk: „Te már megint költöd a pénzünket! Nem hiszem el, hogy mindig a legdrágább dolgot kell megvenned! Felőled egy életre eladósodhatunk!” Az előbbi kijelentés közelebb hoz minket egymáshoz, az utóbbi viszont távolságot és haragos légkört eredményez.
Természetesen egy-egy kiakadás vagy erőteljesebb vélemény teljesen normális, hiszen az építkezés-felújítás rengeteg stresszel, fáradsággal jár. Egyikünk sem tud mindig tökéletesen fogalmazni, ám ha törekszünk rá, az már fél siker! Minél inkább ez a fajta hozzáállás jellemzi a kommunikációnkat, annál sikeresebb lesz az együttműködésünk.
Ki a főnök?
Az anyagiak mellett nagyon sok időt töltöttünk tervezéssel. Esténként, miután elaltattuk a kislányunkat, sokat beszélgettünk, álmodoztunk arról, hogy mit szeretnénk megvalósítani. Összeállítottunk egy prioritási tervet, hogy mi az, amit műszakilag mindenképp meg kell lépnünk, és mik azok, amik később is ráérnek. Úgy gondoltuk, hogy ha a számítógép előtt egyáltalán nem közelít a véleményünk, akkor a barkácsáruházban vagy a bútorboltban sem fogunk könnyebben megállapodni.
A különféle feladatokhoz minden esetben felelőst rendeltünk: megegyeztünk abban, hogy ki minek néz utána, és igyekeztünk a legtöbb dologról közösen dönteni. Persze akadtak olyan szituációk is, amikor a férjemnek azonnali döntéseket kellett hoznia, hiszen ő volt az, aki felügyelte a helyszínen a felújítást, ő tartotta a kapcsolatot a szakemberekkel. Ez azért többször okozott konfliktust kettőnk között, mert bántott, amikor valamiről nem kérdezett meg. Ilyenkor jeleztem neki, hogy ez rosszulesett nekem, és kértem, hogy legközelebb legalább egy gyors telefonhívás erejéig kérje ki az én véleményemet is.
Közös alkotás születik
Mindketten kötöttünk kompromisszumokat, sőt voltak dolgok, amelyekben biztosan máshogy döntöttünk volna, ha csak egyedül döntünk. Viszont a felújítás csapatjáték, ahol a végső cél az, hogy egy olyan otthont hozzunk létre, amelyben mindketten jól érezzük magunkat. Konfliktushelyzetekben sokszor tettük fel magunknak is, egymásnak is a kérdést: tényleg megéri ezen vitatkozni?
Bár egy lakásfelújítás valóban sok nehézséggel és nézeteltéréssel jár, a mi példánk is azt bizonyítja, hogy nem szükségszerű, hogy a végére ellenségekké váljunk. Számtalan lehetőség kínálkozik arra is, hogy közben új kommunikációs és konfliktuskezelési eszközöket sajátítsunk el. Gyakorolhatjuk az értő figyelmet, a vágyak és szükségletek egyenes megosztását, és végeredményben megélhetjük úgy is, hogy kettőnk munkája által valami új, közös alkotás születik.
További információk, videók, érdekességek Noémi és férje, Donát közös oldalán:
www.relationshipgoals.hu
Megjelent a Family 2021/3. számában.
