Annyiszor mondjuk manapság, hogy „azt hiszem”, sőt „asszem”, hogy a hisz igével kapcsolatban lassan úgy érzek, mint Lázár Ervin meséjében Dömdödöm a szeretet szóval. Néha azt gondolom, helyénvalóbb lenne a hitünkre a „vallom”, „megvallom” kifejezést használni, de nem mindig lehet.
Talán gyakrabban mondhatnánk a „hiszem” helyett, hogy gondolom, vélem, remélem. Mindenesetre a hit Pál apostol meghatározása szerint a „nem látható dolgok létéről való meggyőződés” (Zsid 11,1), sőt más fordításban a „nem látott dolgok bizonyítéka”. Egy prédikációban pedig azt hallottam, hogy a hitünk az az „érzékszervünk”, amellyel a láthatatlan, azaz a nem anyagi, vagyis a szellemi világot érzékelhetjük. Úgy tapasztalom, hogy ezt bizony sokszor nem használjuk, eddzük. Persze beszélünk – inkább tréfásan vagy félkomolyan – hetedik érzékről, megérzésről, déjà vu-ről, vagy azt mondjuk, „valami azt súgta”, de ezeket a jelenségeket többnyire a babonák vagy a fura, „jobb nem sokat foglalkozni vele” dolgok közé soroljuk, netán a psziché túlműködésének véljük.
Vannak aztán olyanok is, akik nagyon is komolyan vesznek mindent, ami paranormális vagy ezoterikus, ők mindenütt érzékelik a kisugárzást, mindenkinek figyelik az auráját, és gondosan ügyelnek, hogy a horoszkóphoz, a fengsujhoz vagy más rendszerhez igazodjanak. Ők „bevonzzák” az életükbe azt, amire szükségük van, vagy amire vágynak, és rengeteg energiát, időt fordítanak önmaguk megismerésére, a belső egyensúlyuk megőrzésére. Kívülről nézve gyakran őket is babonásnak tartják – én inkább úgy gondolom, hogy veszedelmes valóságokkal kerülnek kapcsolatba.
Sok esetben ugyanis nem egyszerű képzelődésről van szó. Ha az evangéliumokat nyitott szívvel, nyitott értelemmel merjük olvasni, akkor komolyan kell vennünk az ott leírt történeteket: azokat is, amelyek csodákat beszélnek el, és azokat is, amelyek a Gonosz hatalmáról szólnak. Ha merünk hinni Jézusnak, aki magát Isten Fiának nevezi, betegeket gyógyít, ördögöt űz, sőt halottakat is föltámaszt, akkor alighanem igazat adunk Dávid Ben-Gúriónnak, Izrael első miniszterelnökének – neki tulajdonítják ugyanis azt a mondást, miszerint „aki nem hisz a csodákban, az nem realista”.
Legyünk tehát realisták, és nézzünk szembe a tényekkel: Jézus valóban gyógyított, sőt ma is gyógyít, és Isten valóban a semmiből teremtette a világmindenséget, minden anyagot. Az anyagot, amelyről ma a tudomány azt állítja, hogy amit „látunk”, az mindössze 4%-a a létező valóságnak – ennyi az, amit a műszereinkkel fel tudunk fogni, képesek vagyunk mérni, kimutatni. Közben pedig érzékeljük, hogy valami más, valami sokkal több is van még a háttérben, ami hatással van erre a látható világra, csak nem tudjuk „megfogni”.
A neurobiológiai kutatások szerint az agyunk szövetei annak függvényében alakulnak, hogy mire használjuk az elménket – magyarán a gondolataink formálják az agyunkat. (Lényegében a placeboelv is azon alapul, hogy a lelkünk hat a testünkre.) Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a testi jelenségeink okozzák a lelki betegségeinket, de a pszichoszomatikus betegségekkel foglalkozó orvosok tudják, hogy a páciensek fájdalmainak, panaszainak gyakran semmilyen látható, mérhető oka nincs.
A látható és a láthatatlan, az anyagi és a szellemi világ tehát igenis hat egymásra, és ha valóban Istennek tartjuk Istent, akkor nem lehet kétségünk afelől, hogy a szellemi valóság a hatalmasabb. (Sőt inkább azon kell meglepődnünk, hogy az anyag is képes hatni a szellemre.) Megrendítő belegondolni, hogy az anyagi világban élő ember mennyire fontos a szellemi világban: valóságos harc folyik értünk, mert tényleg létezik egy olyan sötét erő, amely mindenáron el akar csalni bennünket mennyei Atyánk öléből, és azon mesterkedik, hogy mindenütt megfúrja Isten terveit.
De nekünk nem kell félnünk, mert a Gonosz csak kívülről próbálkozik, Isten azonban bennünk él, és cselekszik is, ha engedjük. Néha – egy gyermek születésekor, egy bensőséges találkozáskor, egy megrendítő vagy felemelő pillanatban – megérezzük ezt a többet, Isten szeretetteljes jelenlétét. A hétköznapok forgatagában sajnos gyakran megfeledkezünk arról, amit a szívünk mélyén mindannyian tudunk: bár mulandó anyagból formáltattunk, de Isten formált bennünket már anyánk méhében, és tőle az Élet leheletét kaptuk. Elfeledjük, hogy amikor majd a „földi sátrunk összeomlik” (2Kor 5,1), akkor ez az Élet nem huny ki, hiszen van egy mennyei hajlékunk, ahol várnak minket, ahová hazamehetünk. Erre készülünk egész földi életünkben.
A hit számomra azt jelenti, hogy újra meg újra visszatérek ehhez a valósághoz, hogy a mindennapi dolgok között is nyitott akarok maradni Isten hangjára, a láthatók között is oda akarok figyelni a láthatatlanra. Meg azt, hogy konokul, minden körülmény között bízom Isten tervében, vallom, hogy az ő akarata a tökéletesen jó, a teljesen szép, éppen ezért nem őt akarom meggyőzni a magam terveiről, hanem magamat akarom az ő akaratára hangolni. Számomra ez az élet igazi nagy kalandja.
Megjelent a Family 2021/3. számában.
A szerzőről
